Magyarország, 1973. július-december (10. évfolyam, 26-52. szám)

1973-12-02 / 48. szám

Közlekedés Perdöntő fénykép A cáfolhatatlan Traffipax Csak a száguldók ellen Tavaly június óta autóból fény­képezik a száguldó járműveket, a megengedett sebességet túllépő gépkocsivezetőket A leleplező fénykép nem örvend valami nagy népszerűségnek autós körökben, egyikért-másikért 1000—3000 fo­rintot is elkérnek, s mellékesen még a jogosítvány is „ugrik”. Augusztus 31-ig több mint húszezer ilyen felvételt készített a rendőr­ség, a legtöbbet Budapesten, Pest megyében és Veszprém megyében. A gyorshajtás miatt 13 039 jár­művezető ellen indítottak szabály­sértési eljárást, 2190-en pedig hely­színi bírságot fizettek, a többieket figyelmeztették, szóban vagy írás­ban. 462 esetben került sor rövi­­debb-hosszabb ideig tartó jogosít­ványbevonásra. Például Pest me­gyében 205, Budapesten 60, Győr Sopronban 23, Baranyában pedig 11 vétkes gépkocsivezető és motor­­kerékpáros volt kénytelen átadni jogosítványát. 1377 azoknak a szá­ma, akiktől az ellenőrző lapot vette el a rendőrség. A radar gyengéi A balesetek csaknem egynegyed részének (az elmúlt évben 4152) a gyorshajtás az oka, s a karam­bolok, valamint a gázolások a legtöbb esetben sajnos tragikusan végződnek, a nagy erejű összeüt­közések következtében emberek tízezrei válnak áldozatokká. Hogy melyik gépkocsi, teherautó vagy motorkerékpár vezetője lépi túl a megengedett sebességet, annak megállapítására nem kell feltét­lenül autóban ülve a kilométer­órát lesni, szabad szemmel is ér­zékelni lehet. Szinte mindenkibe — gyerekekbe és felnőttekbe egy­aránt — beidegződött már az az érzés, hogy melyik jármű halad túl gyorsan. Ám hiába látni és tudni, hogy kik száguldoznak a közutakon, bizonyíték is kell. Még­pedig cáfolhatatlan bizonyíték. A radar volt az első ellenőrző műszer, amelyet a világ közle­kedési rendőrségei bevetettek a gyorshajtók ellen. Nemrégen még Magyarországon is ezzel a mű­szerrel (lengyel gyártmányú volt) mérték, ellenőrizték a sebességet. A műszer az úgynevezett Doppler­effektus elven alapult: a radar feltűnő nagy ernyője elektromos­mágneses hullámokat bocsátott ki, s ha ez valamilyen tárgyba ütkö­zött (ami mozgott), a műszer mu­tatója kilengett. A kibocsátott és a visszaverődő hullámok frekven­ciájából, a különbségből számította ki a műszer a közelgő gépjármű sebességét. Mi volt ennek a műszernek a legnagyobb hibája? Elsősorban az, hogy rádióláncot kellett hozzá lé­tesíteni, ugyanis csak úgy lehe­tett feltartóztatni a gyorshajtókat, hogy a radart kezelő rendőrök URH-n tájékoztatták társaikat akik jóval távolabb helyezkedtek el. A vezetők túlnyomó többsége nem szállt vitába a radarral, il­letve a rendőrökkel, sokan azon­ban hamarosan rájöttek arra, hogy a műszer nem elég pontos, gyak­ran elromlik (nemegyszer 3—4 hónapig javították), tehát mégis csak érdemes fellebbezni, hátha rosszul mértek. Volt még egy másik nagy hibája is ennek az ellenőrzési módszer­nek, nevezetesen az, hogy a ra­dart nem lehetett feltűnés nélkül elhelyezni az utakon, a nagy do­boz és a rajta levő ernyő minden­kinek szemet szúrt. Ennek köszön­hető, hogy a járművezetők pilla­natok alatt „leadták egymásnak a drótot”, ha észrevették a ra­dart. Nemzetközi jelzéssel, „kö­rözéssel” adták tudtára a szem­ben jövő forgalomnak: „Vigyázz! Radaroznak!” Persze, a szakemberek, a mérnö­kök sem tétlenkedtek, világszerte folytak a kísérletek a tökéletes műszer feltalálására. A hatvanas évek derekán aztán — előbb az USA-ban, majd Nyugat-Európában — megjelentek a radarral kombi­nált fényképezőgépek, s többé nem volt pardon, a fénykép tökéletes bizonyítékkal szolgált. A Belügy­minisztérium Közlekedési Csoport­főnöksége az elmúlt év tavaszán határozta el, hogy korszerűsíti a sebességellenőrzést, különböző kül­kereskedelmi vállalatokat kértek fel: szerezzék be a legjobb és leg­biztosabb készüléket. Nem kellett sokáig várni, egy nyugatnémet cég elküldte Magyarországra a Ford gépkocsiba szerelt Traffipax-készü­­léket. Mindössze három napig rót­ta a budapesti utcákat a külföldi rendszámú gépkocsi, s fényképezte a gyorshajtókat. A szakemberek­nek ez a néhány nap is elegendő volt ahhoz, hogy döntsenek: meg­rendelik a Traffipaxot. A készülék hamarosan megérkezett, a fővá­rosban kezdte meg a munkát. A premier fényesen sikerült, a Traf­fipax tökéletesen bevált. Egy autó a sok közül Mit is tud ez a készülék? Elöl­járóban csak annyit: álló helyzet­ben és mozgásban egyaránt ki­fogástalan fényképeket készít. Ma­ga a készülék két egységből áll, egy sebességmérő radar és egy fényképező egységből. A tranzisz­­torizált radarhoz egy kiíró készü­lék tartozik, amelyet a gépkocsi műszerfalába építettek be. Ennek a skáláján különböző sebesség-ér­tékhatárok láthatók, 60 kilométer­től 110-ig. Városban, ahol a leg­több jármű számára 60 kilométer a megengedett sebesség, erre a pontra állítják be a műszert, ki­zárólag azokról a járművekről ké­szítenek fényképet, amelyek ezt túllépik. A kiíró készüléken azon­ban azt is látni lehet, ha például egy biciklis 20 kilométeres sebes­séggel elhalad a radar előtt, a különbség csak annyi, hogy ezt a sebességet nem fényképezi. A ra­darhoz és a kiíró készülékhez egy speciális robot-fényképezőgép tar­tozik még. Ennek két optikája van, a nagyobbik rögzíti a szóban forgó gépkocsit (annak hátsó rendszámtábláját), a kisebb pedig rávetíti a fényképre a sebesség ér­tékét, az évet, hónapot, napot és percet. Ellentétben a korábbi radarok­kal, a Traffipax radarja kizárólag a mellette elhaladó járműveket méri, a szemben jövő forgalom nem zavarja. Így a gépkocsiba szerelt készüléket nem lehet ész­revenni, s ha a lefényképezett autós rá is jött arra, hogy mi tör­tént, hiába tapossa már a féket, elkésett. A radar azonban csak álló helyzetben működik, a gép­kocsi orrára szerelve. Mozgásban a fényképezőgéphez csatlakozó ki­lométer óra helyettesíti, ilyenkor az exponálás nem automatikusan, hanem manuálisan történik. A Traffipax egyik „mellékes” tulajdonsága, hogy két különböző számlálószerkezete révén azt is feltünteti a kiíró készüléken: hány jármű haladt el az úton, s pon­tosan hány jármű lépte túl a meg­engedett sebességet. (Tehát még forgalomszámlálásra is felhasznál­ható.) Ugyanakkor olyan közleke­dési szabálysértésekről is cáfolha­tatlan bizonyítékkal szolgál, mint a szabálytalan előzés, a záróvonal­átlépés, vagy a tilosban történő parkírozás. Egyszóval: univerzá­lis műszer. Legnagyobb hibája, hogy rend­kívül drága: 810 ezer forintba ke­rül! Amikor az első készülék meg­kezdte tevékenységét, a szakem­berek jól tudták: egy fecske nem csinál nyarat, vagyis több kell belőle. A Minisztertanács éppen abban az időben tárgyalta a közle­kedési biztonság helyzetét, s en­nek megszilárdítása érdekében több millió forintot szavaztak meg. A Belügyminisztérium összesen 11 készüléket vásárolt, ezeket úgy osztotta szét a különböző megyék között, hogy elsősorban azokba jusson, ahol a legnagyobb a for­galom. Nem volt vitás, hogy Bu­dapestnek, Pest, Somogy, Veszp­rém, Győr-Sopron, Borsod és Ba­ranya megyének van a legnagyobb szüksége ilyen készülékre. Egyik napról a másikra azonban nem lehetett munkába állítani a Traffipaxokat; a készülékek ke­zelésére meg is kellett tanítani a közlekedési rendőröket. Különböző tanfolyamokat indítottak, ahol az­tán annyi rendőrrel ismertették meg a készülék kezelését, hogy szabadság vagy betegség esetén is elegendő ember álljon rendelkezés­re. Szerencsére a készülékek ki­fogástalanul működnek, s előzetes becslések szerint legalább 10—15 évig lesznek üzemképesek A Traffipax hatása rendkívül üdvös: a lakott területet jelző táblák előtt a legtöbb gépkocsi­­vezető lassítja a sebességet, a vá­rosokban is szűnőben az esztelen száguldozás. A közlekedési rend­őrök is magabiztosabbak lettek. A készülék kizárja a felesleges vitatkozásokat. Nem mindegy, hol És az sem titok, hogy a rend­őrség nem öncélúan vadászik a gyorshajtókra, jobban mondva: nem mindenkit büntet meg, aki túllépi a megengedett sebességet. Általában az a gyakorlat, hogy csak azok ellen indul szabálysér­tési eljárás, akik rendkívül dur­ván megszegik a KRESZ előírá­sait, vagy olyan forgalmas úton lépik túl a sebességet, ahol az na­gyon veszélyes. Nem lehet egyen­lőségjelet tenni például a között, ha valaki a Budaörsi úton robog 70 kilométerrel, vagy a Népköztár­saság útján. A büntetések tehát differenciáltak, bizonyos mértékig még mindig enyhék, bár az elmúlt évek gyakorlatához képest kétség­telenül emelkedett az összeg. PETHES SÁNDOR TRAFFIPAX-FELVÉTEL Hiába tapossa a féket, már elkésett 1973. DECEMBER

Next