Magyarország, 1974. január-június (11. évfolyam, 1-26. szám)
1974-03-17 / 11. szám
Magyarországon zenei verseny aligha keltett olyan nagy figyelmet, mint 1972 decemberében a Televízió Kodály-énekversenye. Pedig milyen sokan — és talán nem alap nélkül — aggódtak, vajon a kamarazene, a dal leköti-e a sok százezres-milliós nyilvánosság figyelmét? A vállalkozás sikere mindenkit meggyőzött, azóta már a folytatást is láthatta-hallhatta a közönség, például a dalirodalom gyöngyszemeiből válogatott műsorokat, teljes ciklusokat. De még inkább igazolta a kezdeményezőket az a tény, hogy az énekverseny felfedezettjei azóta is helytállnak, sőt, karrierjük egyre teljesebben bontakozik ki (Tokody Ilona, Sass Szilvia, Miller Lajos stb.). Nem kisebb hazai és nemzetközi sikert könyvelhettek el a hasonlóképpen úttörő televíziós Interfórum-akciókkal. Heten a döntőben Vecsernyés János, a televíziós zenei versenyek felelős szerkesztője: „Amit a korábbi tapasztalatokból jónak tartottunk, biztatott bennünket arra, hogy más műfaj népszerűsítésével is próbálkozzunk, ugyancsak versenykeretben. Így választottuk most a karmesterversenyt, mégpedig kettős céllal: a fiatal tehetségek ~kiugratása« mellett a szimfonikus zenét igyekszünk ilyen formában is népszerűsíteni. Úgy hisszük, a feszültség, a hasonlítás érdekes lesz a hallgatónak-nézőnek: a karmesteri produkciók a képernyőn egymás után, a nézők szeme láttára születnek meg, s így alkalom kínálkozik majd az összevetésekre. A karmester szándékai, kifejezései,gesztusai — bízunk benne — nemcsak a zenekari muzsikusokig áradnak, hanem tovább, «átjönnek« a képernyőn is.” Fellner Andrea, a versenyprogram szerkesztője: „A zenei interpretálás művészetének műhelyébe szeretnénk bevezetni a nézőt — és ezzel közelebb hozni hozzá a művet. Ha valami, éppen a karmester az igazi látvány a szimfonikus zenekari előadásban. A mozdulatok jó esetben nem öncélúak: zenét teremt velük a művész, s a teremtés mikéntje, hogyanja bizonyára izgalmas lesz majd a mi közönségünknek is.” Ilyen elképzelésekből született meg az elhatározás: a Magyar Televízió első nemzetközi karmesterversenye, amelyre jelentkezhetett bármely nemzetiségű, karmesteri diplomával vagy legalább hároméves karmesteri gyakorlattal (vagy stúdiummal) rendelkező művész, aki eddigi szakmai tevékenységét koncertműsorokkal, kritikákkal, hanglemezekkel, ajánlásokkal stb. igazolni tudta. Korhatárként az 1974-ben betöltött legfeljebb 35 évet jelölték meg. (S hogy ezt mennyire szigorúan betartották, bizonyítja, hogy a jelentkezőkből két ígéretes tehetséget — mindkettő néhány hónappal idősebb — sajnos törölni kellett; egyikük Boulez, másikuk Kempe és Solti György növendéke volt.) A hónapokkal előbb nyilvánosságot látott versenyfelhívásra a világ minden részéből jelentkeztek, Kanadától Ausztráliáig. Nem kisebb mesterek volt tanítványai, asszisztensei, mint például Karajan, Bernstein, Markevich, Martinon, Ferrara, Baumgartner, Swarowski stb. A sok jelentkező közül szakemberekből álló bizottság „szűrte ki” azt a több mint 40 jelöltet, akik részt vehetnek a karmesterverseny válogatóján. (Huszonketten jönnek a szocialista országokból, közülük tizenegy magyar. Huszonhárom éves a legfiatalabb versenyző, a legidősebb harmincöt.) Az előzetes kiválogatás célja egyes-egyedül az, hogy a legjobbak produkcióit élvezhesse a közönség. A válogató után természetesen egyre csökkenő létszámú társaság szerepel majd az elő- és középdöntőben, s végül a döntőben, ahová valószínűleg már csak hatan kerülnek. (A versenyzők fellépésének sorrendjét is sorsolással döntik el.) A válogató színhelye a Zeneakadémia, időpontja április 24— 27. E közönség előtti produkciókat (bárki jegy nélkül bemehet és hallgathatja a bemutatkozásokat), a televízió még nem közvetíti, ezekről filmösszeállítás készül. Viszont az április 30-i, május 1., 2. és 3-án a Magyar Rádió 6-os stúdiójában „zajló” elődöntőket már élőből láthatjuk-hallhatjuk. A karmesterek külön zenekari próbát nem kapnak. Minden versenyző számára a fordulókban körülbelül 15—20 perc jut, vagyis naponta hárman-négyen szerepelnek majd a képernyőn. Ez alatt a rövid idő alatt a résztvevő a sorsolással választott művekkel azt „csinálhat”, amit akar: ha úgy látja jónak, megállás nélkül, koncerszerűen végigdirigálhatja, vagy elkezdhet egy bizonyos kényesebb részletet próbálni. A lényeg tehát mindvégig az, hogyan képes elképzeléseit továbbadni, megvalósítani. Borítékolt pontszámok A középdöntők (május 8—9.) és a döntő (május 11.) színhelye a TV IV-es stúdiója, ezeket a fordulókat is természetesen egyenesből közvetítik, akárcsak a május 12-i díjkiosztást és a gálaestet a Zeneakadémiáról. A zsűriben neves magyar és külföldi karmesterek, muzsikusok részvételére számítanak, az összetétel fordulónként változik, bővül: a válogató elnöke Lukács Ervin, az elődöntőé Kórody András, a középdöntőé Lehel György. A döntő elnöke Ferencsik János. (A magyar elnök mellé a zsűri külföldi társelnököt választ.) Titkosan, 1-től 20-ig terjedő számokkal pontozzák a versenyzőket. Egy-egy lapra felírják az értékelő számokat, ezeket a produkció befejeztekor a számok növekvő sorrendjében kihirdetik. Más versenyekhez hasonlóan egy legmagasabb és egy legalacsonyabb pontszámot automatikusan törölnek. És még egy érdekesség: a fordulókban elért pontszámok döntik el, ki jut tovább, de a következő „menetre” már nem viszik magukkal ezeket a pontokat, minden fordulóban „tiszta lappal” indul mindenki. A döntőben másként zsűriznek, a pontszámokat borítékolják, ezeket zárt bizottsági tanácskozásokon összesítik, itt határoznak a díjak sorsáról. Fordulónként más feladatot kapnak a versenyzők. A válogató anyaga például Beethoven I. szimfóniája, Schubert Befejezetlen szimfóniája és Rossini: A sevillai borbély nyitánya. Az elődöntőben többek között a következő művekből „húzhatnak” a versenyzők: Liszt: Mazeppa, Dvorak: Új vitáig szimfónia, Mendelssohn: Skót szimfónia, Strauss: Császárkeringő, Wagner: A nürnbergi mesterdalnokok nyitány stb. A középdöntőben kettős feladatot kapnak: operaénekeseket — az Operaház legkiválóbb fiatal művészeit — kell kísérniük; itt sem lesz alkalom zenekari próbára, csak egyszeri előadásra. Az operairodalom legnépszerűbb jeleneteiáriái mellett zenekari részleteket vezényelnek (Bartók: Concerto, Kodály: Galántai táncok, Debussy: Egy faun délutánja, Richard Strauss: Till Eulenspiegel, Stravinsky: Tűzmadár stb.) Két magyar kompozíció is szerepel ezen a listán: Maros öt zenekari darabjának két tétele, illetve Sárközi Concerto grossojának első tétele. A kötelező anyagból a döntő kivételével mindig a versenynap előtt 24 órával, sorsolással kapnak egyet-egyet a versenyzők. Ez a mű idő hiányában nem hangozhat el teljes egészében, csak egy tétele, vagy részlete, s hogy ez melyik legyen, azt mindig a zsűrielnök mondja meg. A döntőbe jutott karmesterek először hat mai magyar opusz közül választanak ugyancsak sorsolással, de hogy melyik hat darabból melyiket, azt csak negyvennyolc órával korábban tudják meg, ilyen rövid idő áll rendelkezésükre az elsajátításhoz. Így a karmesterverseny nemcsak a tehetségkutatást, a magyar operaénekesek népszerűsítését, hanem az új magyar zene közvetett propagandáját is szolgálja, hiszen — felesleges hangsúlyozni — a hat reprezentáns (különböző stílusokat képviselő) mű nemzetközi terjedését is elősegítheti. Emellett három Beethoven szimfóniából (III., V., VI. szimfónia) kell vezényelniük és e kettős feladat megoldása után állapítja meg a zsűri a végső sorrendet. Az instrukciós nyelv mindvégig a német, s hogy mindenki értse-kövesse az elhangzottakat, a fordításról szimultántolmácsok gondoskodnak. Szavazás, telefonhívással *s. A három nagydíjon kívül (I. díj: 40 000 Ft, II. díj: 30 000 Ft, III. díj: 20 000 Ft) különdíjat ajánlott fel a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat a legjobban szerepelt magyar karmesternek, az elsődíjasnak pedig még más lehetőség is jut: a Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus Zenekara május 15-i bérleti hangversenyét vezényelheti. A döntő érdekességét fokozza, hogy a közönség is szavazhat, melyik versenyzőt illesse — függetlenül a zsűridöntésektől — a közönség díja. Mindegyik versenyző kap egy-egy hatjegyű telefonszámot, ezeket közüik a nézőkkel, akik a döntő és a gálaest között, szombat estétől vasárnap délután három óráig hívhatja a legjobbnak gondolt versenyzőhöz „kapcsolódó” telefonszámot. A hívások számát számlálószerkezet regisztrálja, s azé lesz a közönség-díj, aki a legtöbb telefonhívást kapta. (A közönségdíjas versenyzővel a tv külön stúdiókoncertet rendez.) Színesnek, vonzónak ígérkezik a televíziós karmesterverseny. Jelentőségét fokozza, hogy valószínűleg a televíziózás történetében először kerül sor ilyen jellegű vetélkedőre. Műhelytitkokat leshet el a közönség — miközben a műsorok során szinte észrevétlen ismerkedhet a zeneirodalom legnépszerűbb műveivel. Vecsernyés János: „A karmesternek szinte a légüres téren át kell akaratát továbbadnia, meg kell töltenie a levegőt. Ezt a varázslatot, indirekt kapcsolatot, akaratátvitelt szeretnénk ellesni — és mindebbe a publikumot is beavatni.” JUHÁSZ ELŐD MAGYARORSZÁG 197411 Televízió A közönség beavatása Karmesterverseny a stúdióban ! Mesterek és tanítványaik FERENCSIK JÁNOS, A VERSENY ZSŰRIJÉNEK ELNÖKE Szinte a légüres téren át kell akaratot továbbadnia