Magyarország, 1975. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1975-05-04 / 18. szám
Egy őszi reggelen magas, jó negyvenes férfi sietett fel a városháza lépcsőin. Üzenetet kapott, úgy gondolta, sürgős megbeszélésre hívták. Aztán ott is maradt tizenkét esztendeig, így kezdődött Dénes Leó közéleti pályafutása Szegeden, 1944. október 11-én, a város felszabadulása után alig néhány órával. Nem készült közéleti, politikai pályára, sokkal jobban érdekelte az irodalom. Orvos-apjának valaha régen páciense volt Nógrádban Mikszáth Kálmán — így tartotta a családi hagyomány. Az pedig már csak a véletlen műve volt, hogy Dénes Leó ugyanúgy Szegedre került a hegyek közül, mint hajdanában a nagy palóc. Kultúra és „gondolat” A politika azonban jóval előbb szólt bele az életébe. Olyan tanárok nyitogatták a szemét a társadalmi valóságra, mint Somogyi Béla, Fülöp Zsigmond. Ferenc József hadseregében zászlósi rangig vitte, a magyar vörös hadseregben az északi fronton szolgált, megismerkedett Landler Jenővel, Münnich Ferenccel. A Tanácsköztársaság bukása után sok társával együtt a hírhedt budapesti Zrínyi utcai zárkák egyikébe került, majd kiengedték és rendőri felügyelet alá helyezték. Eddig szinte semmi rendkívüli nincs az életrajzában, sok ezredmagával járta végig ezt az utat. Abban sem volt egyedül, hogy nem akart az ellenforradalmi terror országában élni. Regénybe illik viszont, ahogyan külföldre jutott: bányászruhába öltözött, s a Csehszlovákiához került Somoskőújfaluból átjáró bányászok közé vegyülve lépte át a határt. Itthon tagja volt a Kommunista Pártnak — odaát is megkereste az éppen alakuló kommunista szervezeteket. Rózsahegyen lett ismét párttag, ugyanott szerezte meg a fatechnikusi képesítést. Szegeden akkoriban szinte egymást érték az önünneplések. Horthy és darutollasai (akkor már darutoll nélkül) szünet nélkül szavaltak a „szegedi gondolat”-ról (amiben gondolat vajmi kevés akadt, annál több nyers erőszak, az antant pártfogása alatt). Üldözött embernek, „priuszos” kommunistának aligha lehetett jobb hely az észrevétlen maradásra, mint az akkor „fehérnek” tartott Szeged. Dénes Leó 25 évesen, forradalmi múlttal a háta mögött Csehszlovákiából Szegedre költözött s egy fatelepen vállalt munkát. — Megtaláltuk a módját a legális és az illegális munka összekapcsolásának — emlékezik a most 78 éves Dénes Leó. — Kulturális rendezvényeket, a legjobb eszű fiatalok, érdeklődő munkások számára szemináriumokat tartottunk. Minden rendezvényen ott volt egy-két rendőrtiszt a szegedi Munkásotthonban. Nemegyszer félbeszakították az előadást, megtiltották a műsorra tűzött versek elszavalását. Az már a 30-as évek végén történt — mondja Dénes Leó —, hogy Kállai Gyula tartott előadást, majd Ascher Oszkár el akarta szavalni József Attila néhány versét. Megszerveztük a rendőrtisztet valamilyen ürüggyel telefonhoz hívtuk, s amíg odakint volt, a művész — persze, hogy nagy sikerrel — elszavalta a „Bevezető”-t (Hej burzsoá / hej proletár! — / én, József Attila, itt vagyok.) Pozsonyból, a híres Prager Verlagtól sok könyvet kaptak a szegediek. Amikor a Tiso-féle fasiszta szlovák kormány betiltotta a kiadó működését — itt határozták el, hogy a külföldi haladó magyar irodalom bázisát átmentik. Dénes Leó és Rudolf Ernő utazott Párizsba, hogy erről tárgyaljon. — Arról is szó volt, hogy az itthon élő baloldali írók könyveit ez a kiadó bocsátaná ki — mondja. — Bölöni György lett volna a kiadó irodalmi vezetője, rám hárult volna a gazdasági vezető gondja. Károlyi Mihály vállalta a védnökséget, az akkori francia köztársasági elnöktől, Lebruntól kért számunkra helyiséget. De mire az ügyet sikerült volna tető alá hozni, kitört a második világháború. Nem túlzás: két Szeged volt azokban az években. Az egyik a hivatalos, amely egyre jobban elmerült a hangzatos revíziós frázisokban és örökéletűnek hitte a maga uralmát é s a másik, amely már a jövőre készült. Sok irányból tartott egy cél felé ez a „második Szeged”, de az utak végül is találkoztak. A „másik” Szeged — Szent-Györgyi Albert profeszszort akkor ismertük meg igazán — emlékezik Dénes Leó —, amikor megérkezett moszkvai útjáról. Mit sem törődve a rendőrökkel és egyéb besúgókkal, őszintén elmondta, amit látott. Az egyetem aulájában, sok száz ember füle hallatára számolt be arról, hogy milyen magas szintű a szovjet tudomány, s mi minden tetszett neki a számunkra addig szinte ismeretlen Szovjetunióban. Attól kezdve gyakran jártunk nála, mindig szívesen fogadta a munkásokat. Kapcsolatban volt a Szegedi Fiatalokkal (Radnóti Miklós, Ortutay Gyula, Tolnay Gábor körével) és a Márciusi Fronttal.„Veres Péter szegedi útjai alkalmával többször is nálam lakott — mondja. — Letette kis vulkánfíber bőröndjét, túri süvegét és elgyönyörködött a Hódy Géza barátom által festett, féltve őrzött Gorkij-képben.”) Szerveződött a „másik Szeged”, (az egyik illegális szeminárium vezetője Dénes Leó volt), mind nagyobb hallgatóság előtt játszottak a munkásszínjátszók. S akkor jött 1944. március 19. — Egy régi elvtárs, Brauswetter János üzent értem — idézi fel a szomorú emlékű napot Dénes Leó. — A kapu alatt várt Friesay Ferenc honvéd főhadnaggyal, az ismert nevű karmesterrel. Friesay elmondta: tiszti gyűlésről jön, ott közölték velük, hogy a németek hajnalban átlépték az országhatárt, megszállják Magyarországot, órákon belül Szegeden lesznek. Néhányan azonnal a Munkásotthonba siettünk, megsemmisítettük a kartonokat. Harminc év távlatából az akkori idők átélője is alig akarja hinni, hogy alig több mint fél év telt el a német megszállás kezdetétől Szeged felszabadulásáig, annyi minden — annyi szörnyűség, a legszennyesebb emberi indulatok felszíne kerülése — történt azokban a hónapokban. Dénes Leó sok más megbízhatatlannal együtt behívót kapott. Újvidéken, német felügyelet alatt teljesített munkaszolgálatot. Október elején hazament. Akkor kapta az üzenetet: ha kiürítik a várost, semmiképpen ne menjen el. Megfogadta a jó tanácsot (amelyről csak később derült ki, hogy valójában pártutasítás volt) és október 11-én hajnalban találkozott Szeged határában az első szovjet katonákkal. Néhány órával később már a Széchenyi téri, büszke, tornyos épületben tárgyalt: a Városházán, ahová addig soha nem ment önszántából, lehetőleg a környékét is elkerülte. — Valentiny Ágoston szociáldemokrata ügyvéd fogadott — mondja. — Ketten láttunk hozzá az új közigazgatás megszervezéséhez. Ő lett a polgármester, én a helyettese, a német megszállás előtti polgármester fia, Pálfy György a Kisgazdapárt képviseletében a főispán. Amikor Valentinyt decemberben az Ideiglenes Nemzeti Kormány igazságügy-miniszterévé nevezték ki, én lettem a polgármester. Az is maradtam a tanácsrendszer bevezetéséig, utána pedig a városi tanács végrehajtó bizottságának elnökévé választottak. Egyfolytában 12 esztendeig állt Dénes Leó Szeged közigazgatásának élén. Nem volt könnyű munka, már a legelején sem. — Engem a Kommunista Párt küldött a közigazgatásba — mondja. — Nemcsak nekem nem volt tapasztalatom, de a pártnak sem. Eleinte pedig hatáskörünk túl is ment a város határain, kormány még nem volt, s amikor Debrecenben megalakult, a rendelkezései nehezen jutottak el Szegedre Valóságos „városállam” volt akkor Szeged, egy ideig Csongrád megye alispánjának munkakörét is el kellett látnom, sőt Csanád egyes járásai is oda csatlakoztak. Révai József ott szervezte a Magyar Nemzeti Függetlenségi Frontot, Erdei Ferenccel és Balogh páterrel elindította az első népfrontlapot, a Délmagyarországot. Révai elvtárs figyelmeztetett bennünket arra, hogy a vezetésbe be kell vonni a többi demokratikus, antifasiszta erőt, csak úgy tudunk elindulni. Akik 1944 végén, 1945 elején jártak Szegeden, máig is emlékeznek rá, hogy ott igen hamar rendes kerékvágásba tört az élet. Október második felében már rendszeresen tartott előadásokat a színház. Januárban ott alakult meg a MADISZ. Hatezer munkanélkülinek (no meg az oda özönlött menekülteknek) munkát kellett adni, helyreállítani a közüzemek működését , s mindezt csupán az első hetekben. A szociális ügyekben a felesége segített sokat: a szociális felügyelőség helyettes vezetője volt. „Csak a harangszó” — Az már később történt — emlékezik Dénes Leó —, hogy az újszegediek régi kívánságát teljesítve megindították a villamosjáratot a város két része közt. Az avatáskor az újszegedi plébános azt mondta: „Ez az első, amit Szegedtől kaptunk, eddig a városból nekünk csak a harangszó jutott.” Ma is büszke rá, hogy polgármesteri szobájának ajtaja mindig nyitva volt, bárkit fogadott, s nemcsak „félfogadási időben”. Tizenkét év után Budapestre, a Kulturális Kapcsolatok Intézete alelnökévé nevezték ki. Most már csaknem másfél évtizede, hogy nyugdíjba vonult, öregnek nem érzi magát — annál többet törődik mások öregségével: a Hazafias Népfront Országos Tanácsánál (amelynek alapítás óta tagja), a várospolitikai bizottság szociálpolitikai munkacsoportját vezeti. Ennek acsoportnak feladata az egyedülálló öregekről való gondoskodás, szociális klubok szervezése. VÁRKONYI ENDRE Élőtörténelem Szeged polgármestere Egy októberi reggel Károlyinál Párizsban 1948. DÉNES LEÓ MEGNYIT EGY KIÁLLÍTÁST Sok száz ember füle hallatára