Magyarország, 1975. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)

1975-05-04 / 18. szám

Egy őszi reggelen magas, jó negyvenes férfi sietett fel a városháza lépcsőin. Üze­netet kapott, úgy gondolta, sürgős megbeszélésre hívták. Aztán ott is maradt tizenkét esztendeig, így kezdődött Dénes Leó közéle­ti pályafutása Szegeden, 1944. ok­tóber 11-én, a város felszabadulá­sa után alig néhány órával. Nem készült közéleti, politikai pályára, sokkal jobban érdekelte az iroda­lom. Orvos-apjának valaha régen páciense volt Nógrádban Mikszáth Kálmán — így tartotta a családi hagyomány. Az pedig már csak a véletlen műve volt, hogy Dénes Leó ugyanúgy Szegedre került a hegyek közül, mint hajdanában a nagy palóc. Kultúra és „gondolat” A politika azonban jóval előbb szólt bele az életébe. Olyan taná­rok nyitogatták a szemét a tár­sadalmi valóságra, mint Somogyi Béla, Fülöp Zsigmond. Ferenc József hadseregében zászlósi ran­gig vitte, a magyar vörös had­seregben az északi fronton szol­gált, megismerkedett Landler Je­nővel, Münnich Ferenccel. A Ta­nácsköztársaság bukása után sok társával együtt a hírhedt buda­pesti Zrínyi utcai zárkák egyi­kébe került, majd kiengedték és rendőri felügyelet alá helyezték. Eddig szinte semmi rendkívüli nincs az életrajzában, sok ezred­­magával járta végig ezt az utat. Abban sem volt egyedül, hogy nem akart az ellenforradalmi terror országában élni. Regénybe illik viszont, ahogyan külföldre jutott: bányászruhába öltözött, s a Cseh­szlovákiához került Somoskőújfa­luból átjáró bányászok közé ve­gyülve lépte át a határt. Itthon tagja volt a Kommunista Pártnak — odaát is megkereste az éppen alakuló kommunista szervezeteket. Rózsahegyen lett ismét párttag, ugyanott szerezte meg a fa­technikusi képesítést. Szegeden akkoriban szinte egy­mást érték az ön­ünneplések. Hor­thy és darutollasai (akkor már darutoll nélkül) szünet nélkül szavaltak a „szegedi gondolat”-ról (amiben gondolat vajmi kevés akadt, annál több nyers erőszak, az antant pártfogása alatt). Üldö­zött embernek, „priuszos” kommu­nistának aligha lehetett jobb hely az észrevétlen maradásra, mint az akkor „fehérnek” tartott Szeged. Dénes Leó 25 évesen, forradalmi múlttal a háta mögött Csehszlo­vákiából Szegedre költözött s egy fatelepen vállalt munkát. — Megtaláltuk a módját a le­gális és az illegális munka össze­kapcsolásának — emlékezik a most 78 éves Dénes Leó. — Kul­turális rendezvényeket, a legjobb eszű fiatalok, érdeklődő munká­sok számára szemináriumokat tar­tottunk. Minden rendezvényen ott volt egy-két rendőrtiszt a szegedi Munkásotthonban. Nemegyszer fél­beszakították az előadást, megtil­tották a műsorra tűzött versek el­­szavalását. Az már a 30-as évek végén tör­tént — mondja Dénes Leó —, hogy Kállai Gyula tartott előadást, majd Ascher Oszkár el akarta szavalni József Attila néhány versét. Meg­szerveztük­ a rendőrtisztet valami­lyen ürüggyel telefonhoz hívtuk, s amíg odakint volt, a művész — persze, hogy nagy sikerrel — el­szavalta a „Bevezető”-t (Hej bur­­zsoá / hej proletár! — / én, József Attila,­ itt vagyok.) Pozsonyból, a híres Prager Ver­­lagtól sok könyvet kaptak a sze­gediek. Amikor a Tiso-féle fasisz­ta szlovák kormány betiltotta a kiadó működését — itt határozták el, hogy a külföldi haladó ma­gyar irodalom bázisát átmentik. Dénes Leó és Rudolf Ernő utazott Párizsba, hogy erről tárgyaljon. — Arról is szó volt, hogy az itt­hon élő baloldali írók könyveit ez a kiadó bocsátaná ki — mond­ja. — Bölöni György lett volna a kiadó irodalmi vezetője, rám há­rult volna a gazdasági vezető gondja. Károlyi Mihály vállalta a védnökséget, az akkori francia köztársasági elnöktől, Lebruntól kért számunkra helyiséget. De mi­re az ügyet sikerült volna tető alá hozni, kitört a második világhá­ború. Nem túlzás: két Szeged volt azokban az években. Az egyik a hivatalos, amely egyre jobban el­merült a hangzatos revíziós frázi­sokban és örökéletűnek hitte a maga uralmát é s a másik, amely már a jövőre készült. Sok irány­ból tartott egy cél felé ez a „második Szeged”, de az utak vé­gül is találkoztak. A „másik” Szeged — Szent-Györgyi Albert profesz­­szort akkor ismertük meg igazán — emlékezik Dénes Leó —, ami­kor megérkezett moszkvai útjáról. Mit sem törődve a rendőrökkel és egyéb besúgókkal, őszintén el­mondta, amit látott. Az egyetem aulájában, sok száz ember füle hallatára számolt be arról, hogy milyen magas szintű a szovjet tu­domány, s mi minden tetszett ne­ki a számunkra addig szinte isme­retlen Szovjetunióban. Attól kezd­ve gyakran jártunk nála, mindig szívesen fogadta a munkásokat. Kapcsolatban volt a Szegedi Fia­talokkal (Radnóti Miklós, Ortutay Gyula, Tolnay Gábor körével) és a Márciusi Fronttal.­­„Veres Péter szegedi útjai alkalmával többször is nálam lakott — mondja. — Le­tette kis vulkánfíber bőröndjét, túri süvegét és elgyönyörködött a Hódy Géza barátom által festett, féltve őrzött Gorkij-képben.”) Szerveződött a „másik Szeged”, (az egyik illegális szeminárium vezetője Dénes Leó volt), mind nagyobb hallgatóság előtt játszot­tak a munkásszínjátszók. S akkor jött 1944. március 19. — Egy régi elvtárs, Brauswetter János üzent értem — idézi fel a szo­morú emlékű napot Dénes Leó. — A­­ kapu ala­tt várt Friesay Ferenc honvéd főhadnaggyal, az ismert nevű karmesterrel. Friesay el­mondta: tiszti gyűlésről jön, ott közölték velük, hogy a németek hajnalban átlépték az országha­tárt, megszállják Magyarországot, órákon belül Szegeden lesznek. Néhányan azonnal a Munkásott­honba siettünk, megsemmisítettük a kartonokat. Harminc év távlatából az akko­ri idők átélője is alig akarja hin­ni, hogy alig több mint fél év telt el a német megszállás kezdetétől Szeged felszabadulásáig, annyi minden — annyi szörnyűség, a leg­­szennyesebb emberi indulatok fel­színe kerülése — történt azokban a hónapokban. Dénes Leó sok más megbízha­tatlannal együtt behívót kapott. Újvidéken, német felügyelet alatt teljesített munkaszolgálatot. Októ­ber elején hazament. Akkor kapta az üzenetet: ha kiürítik a várost, semmiképpen ne menjen el. Meg­fogadta a jó tanácsot (amelyről csak később derült ki, hogy való­jában pártutasítás volt) és októ­ber 11-én hajnalban találkozott Szeged határában az első szovjet katonákkal. Néhány órával később már a Széchenyi téri, büszke, tor­nyos épületben tárgyalt: a Város­házán, ahová addig soha nem ment önszántából, lehetőleg a környékét is elkerülte. — Valentiny Ágoston szociálde­mokrata ügyvéd fogadott — mondja. — Ketten láttunk hozzá az új közigazgatás megszervezésé­hez. Ő lett a polgármester, én a helyettese, a német megszállás előtti polgármester fia, Pálfy György a Kisgazdapárt képvisele­tében a főispán. Amikor Valen­­tinyt decemberben az Ideiglenes Nemzeti Kormány igazságügy-mi­niszterévé nevezték ki, én lettem a polgármester. Az is maradtam a tanácsrendszer bevezetéséig, utána pedig a városi tanács vég­rehajtó bizottságának elnökévé választottak. Egyfolytában 12 esztendeig állt Dénes Leó Szeged közigazgatásá­nak élén. Nem volt könnyű mun­ka, már a legelején sem. — Engem a Kommunista Párt küldött a közigazgatásba — mond­ja. — Nemcsak nekem nem volt tapasztalatom, de a pártnak sem. Eleinte pedig hatáskörünk túl is ment a város határain, kormány m­ég nem volt, s amikor Debre­cenben megalakult, a rendelkezé­sei nehezen jutottak el Szegedre Valóságos „városállam” volt ak­kor Szeged, egy ideig Csongrád megye alispánjának munkakörét is el kellett látnom, sőt Csanád egyes járásai is oda csatlakoztak. Révai József ott szervezte a Ma­gyar Nemzeti Függetlenségi Fron­tot, Erdei Ferenccel és Balogh pá­terrel elindította az első népfront­lapot, a Délmagyarországot. Révai elvtárs figyelmeztetett bennünket arra, hogy a vezetésbe be kell vonni a többi demokratikus, anti­fasiszta erőt, csak úgy tudunk el­indulni. Akik 1944 végén,­­ 1945 elején jártak Szegeden, máig is emlé­keznek rá, hogy ott igen hamar rendes kerékvágásba tört az élet. Október második felében már rendszeresen tartott előadásokat a színház. Januárban ott alakult meg a MADISZ. Hatezer munka­­nélkülinek (no meg az oda özön­lött menekülteknek) munkát kel­lett adni, helyreállítani a közüze­mek működését , s mindezt csu­pán az első hetekben. A szociális ügyekben a felesége segített so­kat: a szociális felügyelőség he­lyettes vezetője volt. „Csak a harangszó” — Az már később történt — emlékezik Dénes Leó —, hogy az újszegediek régi kívánságát telje­sítve megindították a villamosjá­ratot a város két része közt. Az avatáskor az újszegedi plébános azt mondta: „Ez az első, amit Szegedtől kaptunk, eddig a vá­rosból nekünk csak a harangszó jutott.” Ma is büszke rá, hogy polgár­­mesteri szobájának ajtaja mindig nyitva volt, bárkit fogadott, s nemcsak „félfogadási időben”. Tizenkét év után Budapestre, a Kulturális Kapcsolatok Intézete alelnökévé nevezték ki. Most már csaknem másfél évti­zede, hogy nyugdíjba vonult, öregnek nem érzi magát — annál többet törődik mások öregségével: a Hazafias Népfront Országos Ta­nácsánál (amelynek alapítás óta tagja), a várospolitikai bizottság szociálpolitikai munkacsoportját vezeti. Ennek a­­csoportnak fel­adata az egyedülálló öregekről való gondoskodás, szociális klubok szervezése. VÁRKONYI ENDRE Élő­történelem Szeged polgármestere Egy októberi reggel Károlyinál Párizsban 1948. DÉNES LEÓ MEGNYIT EGY KIÁLLÍTÁST Sok száz ember füle hallatára

Next