Magyarország, 1975. július-december (12. évfolyam, 27-52. szám)
1975-08-03 / 31. szám
Sport Ütő és önbizalom A kemény asztalitenisz Ködös a jövő ! Az asztalitenisz évtizedek óta a világ egyik legnépszerűbb sportága. Könnyen űzhető, olcsó, változatos, látványos, izgalmas. Több komputer kellene annak kiszámításához, hányan játsszák a földgolyón, hiszen a zöld pingpongasztalt szinte mindenhol megtalálni. (A legtöbbet Kínában. Csak Pekingben, Sanghajban és Kantonban harmincmillió igazolt versenyző van.) Rengetegen asztaliteniszeznek Japánban, Svédországban, az NSZK-ban és természetesen nálunk is. Ez a legeredményesebb sportágunk, a vívást is megelőzve. Az asztaliteniszt mi, magyarok fejlesztettük igazi sporttá. Versenyzőink már az első világbajnokságokon nagy sikert arattak: Mechlovits, Jacobi dr., Mednyánszky Mária, majd egy új generáció, Barna, Szabados, Glancz, Bellák és Boros vezette a nemzetközi mezőnyt. Barna Viktor 22 világbajnokságával, összesen 40 arany-, ezüst- és bronzérmével szinte megdönthetetlen rekordot tart. A felszabadulás után a gazdag hagyományok méltó folytatói voltak Sidóék — Soós, Farkas Gizi, a Kóczián testvérpár, majd következtek Berczikék: ő maga, Gyetvai, Mossóczy, Simon akiket viszont Rózsásék — Börzsei, Faházi, Kisházi — követtek, napjainkban pedig Jónyer és társai jelentkeztek. De álljunk meg egy pillanatra annál az időszaknál, amely döntő változást hozott a sportág történetében. 1952-ben rendezték a bombayi világbajnokságot. Még csak melegítettek a versenyzők, amikor a mieink meglátták a japánokat játszani. Furcsa ütő volt a kezükben, gumi helyett vastag szivacs borította a fát. Sidó kérte a kapitányukat, hadd ütögessen velük. Ó, azt nem.Télét — mondta a japán vezető, -r. a magyarok túl erősek hozzánk, elvennék kevéske önbizalmunkat is. De aztán a versenyen összekerültek a magyarok és a japánok és olyat még nem látott a világ: a labdát egyszerűen nem tudták visszaütni a mieink. A szivacsról ugyanis a korábbihoz képest sokkal gyorsabban és nagy falssal pattant eléjük, és mire megszokták, már el is vesztették játszmáikat. Satoh nyerte a férfi egyest. Mit tehettek mást a magyarok, mint hazajöttek és próbálkoztak ők is a szivacsos ütővel. Persze nem tudtak úgy bánni vele, mint a tollszárfogásos japánok. Elkezdődött hát a harc a tárgyalóteremben, és „véres” küzdelem után be is tiltották a szivacsos ütőt. De akkor meg föltalálták a softot, ami talán még veszélyesebb és kellemetlenebb volt, mint a szivacs. Most már tudjuk, hogy a gumiütő mellett kellett volna kardoskodnunk. Viszont a softot már megkedveltük mi is. Ez az ütővariáció forradalmi változást hozott, olyat, mint 1936-ban a háló magasságának két centiméterrel való csökkentése. Jó néhány évig ázsiaiak uralkodtak a sportágban. Mi visszaestünk, a svédek viszont följöttek. Jobb volt az utánpótlás-nevelésük és jobb a felkészülésük. Kezdetben volt a „pötyögtetés”, majd jött Barna Viktor és vele a klasszikus — azóta is utánozhatatlan — csukló fonákütés, amely az egész játékot megváltoztatta. A színvonal fejlődésével azonban ez a nagyszerű ütésfajta is kevésnek, lassúnak bizonyult, felgyorsultak a labdamenetek, erőteljesebb lett a támadás, a kedélyes-kedves pingpongot kiszorította a kemény asztalitenisz. A versenyzők nemcsak jól védekeztek, hanem már mindkét oldalról erőteljesen támadtak is. Bizonyíték: Barna és Jónyer játéka például összehasonlíthatatlan, pedig mindkét versenyző saját korszakának legjobbja. Sidó — a harmadik nagy egyéniség — mindent tudott, talán ő volt a legsokoldalúbb versenyző az asztalitenisz történetében. Csakhogy hirtelen megjelentek az ázsiaiak, akik ellen nehéz volt esélyesként felvenni a küzdelmet, mert tollszárfogással asztalközelből bombáztak, úgy, hogy szinte lélegzethez sem jutottak az ellenfelek. Háttérbe kerültek tehát az egyoldalas — a csak tenyerest vagy a csak fonákot ütő — versenyzők, mivel a japánok és a kínaiak simán a sebezhető pontra tudták helyezni vagy ütni a labdát. Ekkor jött fel, hallatlan küzdőszellemével, Bérezik, s nyomában az új nemzedék, olyan fiatalok, akik már megtanulták a modern asztalitenisz minden fortélyát, mint Bengtsson, Jónyer, Klampár, Gergely, és a nők közül elsősorban Magos Judit. 1971-ben Nagojában kezdődött: megszületett minden idők legnagyobb asztalitenisz meglepetése, a 17 éves Stellán Bengtsson nyerte a férfi egyest és a Jónyer—Klampár kettős a férfi párost. „Ázsia gyomrában” laktak jól az európaiak. Ez egyetlen új játékelem elsajátításának, meg a sokoldalúságnak, a bátorságnak, a jó küzdőszellemnek, és végül, de nem utolsósorban a kifogástalan felkészülésnek volt köszönhető. Az új játékelem: a pörgetés. A japánok találták ugyan fel, de az európaiak tökéletesítették. Kalkuttában ahol 60 ország 500 versenyzője állt asztalhoz, még ez a játékelem dominált. Ennek tudása nélkül már eleve vesztesként állt asztalhoz bárki is. A pörgetést egyébként mi fejlesztettük tovább. Jónyer „találta föl” a fonákpörgetést és a kontrapörgetést. Méltó követője is akadt Gergely személyében Nem véletlenül győztünk a két klasszikus számban, a férfi egyesben és a férfi párosban. Ma a világ legjobbjai a férfi mezőnyben a kínaiak, a japánok, a svédek, a jugoszlávok, a csehszlovákok és a magyarok Ez azonban „udvariassági sorrend , voltaképpen nincs nagy különbség az említett országok versenyzői között. A nők mezőnyében a kínaiak, a dél-koreaiak, a japánok, a magyarok és a csehszlovákok a legjobbak De az asztalnál egy-egy vagy két-két versenyző küzd egymás ellen és öem az győz, amelyiknek az országában, több játékos játszik, hanem amelyik jobban készült föl és sokoldalúbb. A sportág helyzete itthon és ma megnyugtató ugyan, de a jövő mégsem tűnik rózsásnak. Női utánpótlásunk megfelelő, csupa tehetségre kislány — Szabó G., Ivasko, Juszsenszky, Oláh, Bogyó, Merényi és társaik játszanak a szakosztályokban, sőt már a válogatott keretben is. A férfi utánpótlás azonban rendkívül gyönge. Sajnos elhanyagolták a nevelést Jenyerek nem mindennap akadnak, ez iga , de azért nem kellene itt tartanunk. Ha a kezdőknek a korszerű jakót oktatják, ha nem túl hosszú az új tehetségek kifutási ideje, ha a tehetségeket időben a mélyvízbe dobják, mindjárt más a helyzet. De minderre még várni kell. Egyelőre baj van. A tegsok ifjúsági fiú versenyző sem éri el a válogatott csapat legidősebb emberének, Börzseinek, a játékszínvonalát. . . — Várja az utánpótlást, a fiatalokat ez a sportág is, de az iskolákban nincsenek asztalok. A gyárakban a munkahelyeken sincsenek. Ha valaki ütögetni szeretne, nem tud hol. A szakosztályokban kevés a hely. Sokszor nem jó a kiválasztás sem, nem a legtehetségesebbeket tanítják. Még mindig nem elég korszerű az oktatás. Még mindig nem elég sokoldalú a fiatalok játékstílusa. Persze... nem panaszként mondtam mindezt, hiszen újabban szép sikereket értünk el Csupán kis aggódás a jövőért mondta Sidó Ferenc, amikor a kérdést hallotta, hogy „mi szükséges a fejlődéshez”? A magyar versenyzők már nagyon sok nemzetközi sikert arattak. Szép eredményeiket megbecsülik erkölcsileg, anyagilag egyaránt, s az asztaliteniszt szinte olimpiai sportágnak könyvelik el. A feltételek tehát adottak ahhoz, hogy még sokáig ezen a magas szinten maradjunk. Csak jobban ki kell használni a lehetőségeket, olajozni kell a gépezetet. Jó lenne, ha az iskolákban is felállítanának asztalokat. Ha a dolgozók — Szojuzáéból — ütögethetnének a munkahelyeken. Ha a szakosztályokban lelkiismeretesen foglalkoznának autánpótlással. KÖZÉPEN TAMASU, BALRÓL HASEGAWA, JOBBRÓL ITO Szinte lélegzethez sem jutottak ! /^BÖNGÉSZŐ Az 1467-ben megjelent Tallhofer kódexben a többi között két kardvívó küzdelmének egyik pillanata látható. Az ellenfelek két marokra fogják súlyos kardjukat, s minden erejüket megfeszítve rontanak egymásra. Valamivel könnyebbnek látszanak azok a fegyverek, amelyeket Shakespeare vívómestere, Vincenso Saviolo 1595-ben, Londonban napvilágot látott könyvének két kardforgatója szegez egymásnak. A történelmi hátteret eleveníti meg ez a két ábra abban a könyvben, amelynek főszereplői a XIX. század végének, s a XX. század csaknem napjainkig terjedő időszakának legkitűnőbb magyar vívói. Fényképeik nemcsak emberi vonásaikat örökítik meg, hanem sok másra is utalnak. Mindenekelőtt arra az óriási változásra, amely az idők során a vívásban lezajlott. A középkorias nehézségeket fölváltó könynyedségre, szellemességre, elegánsságra. A nyers fizikai erő helyébe lépő ötletességre, találékonyságra. A hajdan szó szoros értelemben vérre menő küzdelem szellemi párbajjá nemesedésére. Kik voltak ennek az átalakulásnak a részesei? Kiknek a nevéhez fűződik a modern kort meghódító vívósport alapjainak megvetése? A többi között erre a kérdésre válaszol a szóban forgó könyv szerzője, fölvillantva azoknak az ismert, esetenként méltatlanul elfeledett sportembereknek a portréját, akik mindenképpen megérdemlik, hogy emlékezzünk rájuk. Santelli Italo mester, Petschauer Attila, Tary Gizella, Vargha Ilus ugyanis mindmáig hat: emberisportemberi jellemvonásaik fölelevenítése nem csupán hasznos és szórakoztató olvasmány; minden bizonnyal sok embert el is gondolkoztak Kell-e bizonygatni, hogy ez mind nekik, mind a magyar vívósportnak csakis hasznára válik? ... * Syposs Zoltán: Villanó pengék. Sport Könyvkiadó, Budapest, 1975. Ára: 18,50 forint. HÁMORI TIBOR