Magyarország, 1977. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1977-09-18 / 38. szám
Sport A vívás viharai Nincs új a nap alatt Milyen is a Tizenöt év telt el a két Buenos Aires-i vívó-világbajnokság (1962 —1977) között Ha csak a magyar csapat teljesítményét vizsgáljuk, a másfél évtized alatt elveszett két arany és három ezüst. Nyertek viszont egy bronzot. Hová lett a többi? Szinte már frázisszámba megy a magyarázat, hogy „megnövekedett a konkurrencia”, hogy a megerősödött mezőnyben nehezebb a csapat feladata (mint egyébként minden más csapaté), tehát a mérsékeltebb eredmény úgyszólván törvényszerű. A magyarázat logikusnak látszik, de — legalábbis a vívásban — erősen sántít. Ha ugyanis összehasonlítjuk azoknak az országoknak a sorát, amelyeknek vívói tizenöt évvel ezelőtt és most osztoztak a világbajnoki érmeken, meglepő egyezést találunk. A párbajtőrvívásban ezüstérmet nyert Svájc, és a most nyeretlen lengyelek kivételével akkor is, most is ugyanannak a hét európai országnak a versenyzői nyerték az érmeket. Ezek a Szovjetunió, Olaszország, Franciaország, Románia, NSZK, Svédország és Magyarország. Az országok száma tehát nem bővült. Az egyetlen változás (a lengyelek helyett a svájciak) nem mutat különösebb vetélytárs föllépésére. Ezzel szemben a hét (vagy az 1—6. helyezéseket is figyelembe véve mintegy tíz) ország vívói között a belső erőviszonyok tolódtak el a magyar csapat kárára. „Újrafelosztás” Még mindig a mezőnyök állítólagos szélesedésénél maradva. 1973-ban a göteborgi világbajnokságon a sajtóiroda kiadott egy örökranglistát, felsorolva a sportvívás kezdeteitől máig a világ-, és olimpiai bajnokságok tíz legeredményesebb országát. Ezen a listán a románok és a svájciak kivételével valamennyi, az előzőekben felsorolt ország szerepel. Mégis, ha eltagadnánk a versengés erősödését, a mezőnyök bővülését, hibát követnénk el. A vívóvilág folytonos fejlődésben van. Ez a fejlődés azonban ma már nem a felsőbb régiókban megy végbe (a magyar válogatott ide tartozik), hanem alul, a „nagyok” küzdelmébe beleszólni még nem tudó csapatok szintjén. A magyarokat érintő változások már korábban lezajlottak. A nemzetközi vívómezőny valóban jelentősen kitágult a felszabadulás után, főleg a szocialista országok vívócsapatainak ugrásszerű fejlődése révén. A lengyel, a román, a szovjet vívás, sőt, az NDK vívósportja, vagy átmenetileg a bolgároké is, egyként új színt, új erőt hozott a vívásba. A hagyo- „hátország”a mányosan erős vívónemzetek közül a magyarok, élve a szocialista viszonyok kétségtelen előnyeivel, még évekig a sportág élén jártak, az olaszok, franciák, nyugatnémetek pedig, első meglepetéseikből felocsúdva, nagy hagyományaik alapján, szintén hozzáláttak vívósportjuk fejlesztéséhez. A vívóvilág „újrafelosztása” körülbelül, egy évtizede befejeződött. És aki, mondjuk, az NSZK vívóinak sikereiben, csak a müncheni olimpia előtt a vívásukba befektetett rendkívül sok pénzt, meg a tauberbischofsheimi lokálpatrióták (erre a kis városkára épül az NSZK párbajtőrvívása) erőfeszítéseit látja, az elfelejti, hogy Heidi Schmid már a római olimpia (1960) női tőrversenyét megnyerte, és ugyanakkor már elsőrangú női és férfi tőrcsapatuk is volt a nyugatnémetnek. Ugyanígy mehetnénk végig valamennyi, az élvonalba tartozó vívócsapat évtizedes pályafutásán, bizonyítandó, hogy nincs új a nap alatt, ötven évre visszamenőleg más, mint magyar, szovjet, olasz, lengyel vívó nem nyert olimpiát vagy világbajnokságot a kard egyéniben (kivéve egyetlen alkalommal, 1950-ben, francia vívó). Ez öt ország. De tíz évre visszatekintve a kardcsapat világ- és olimpiai bajnokságok első három helyén is összesen hat ország csapata osztozik Az előbbiekhez csatlakozott 1969-es ötödik helyéről Románia válogatottja. A nemzetközi vívósport viharai egy nem is túl nagy körben dúlnak. Férfi tőrvívásban az elmúlt tíz évben hat ország osztozott a csapatverseny 1—3. helyén, az 1— 6. helyen nyolc. Női tőrvívásban ugyanezen hat, illetve hét csapat. Párbajtőrben hét és tizenegy válogatott. S a kör már hosszú évek óta nem bővül, legföljebb a beletartozó csapatok tagjainak a személye változik Ezeken a változásokon dől el, hogy az élmezőny maréknyi csapata között miként rendeződnek át az erőviszonyok. Évtizedekre Az élcsoport országait csak az egymás elleni küzdelem érdekli. A világbajnokságok selejtező mérkőzéseit ezek a csapatok 16:0-ra meg 15:1-re nyerik. Innen a javaslat, amely 1971-ben Bécsben hangzott el félhivatalosan: osszák a világbajnokság mezőnyét első és második osztályra. Az elsőbe tartozzék fegyvernemenként nyolc csapat, közülük legyen kieső, illetve legyen közéjük feljutó. A magyar vívás problémája tehát nem a „konkurrencia növekedésében” keresendő. Azon aztán lehetne vitatkozni, hogy az ellenfelek mentek-e előre, vagy mi, magyarok hátra? Föltehetően mindkettőről szó van. A hazai vívósport lépésről lépésre elveszítette korábbi elsőbbségét saját magához viszonyított hanyatlása folytán. Ezzel a folyamattal esik egybe: egy-egy fegyvernemben az ellenfelek közül valaki mindig jóval felülmúlja korábbi önmagát. Példa erre a román kardcsapat vagy a svéd párbajtőr-válogatott. Ebben az egyébként természetes folyamatban csupán egy valami nagyon aggasztó. Az egyes fegyvernemek látványosan föl-fölbukkanó csapatai között évek óta nincs magyar együttes. Egy-egy világbajnokság — mint most a kitűnő Gerevich Pálé — vagy olimpiai eredmény önmagában nem sokat mond. A vívásban a csapatok közötti erőviszonyok évekre, olykor évtizedekre alakulnak ki. Éppen ezért a pillanatnyi állapot, egy adott év felkészülésének értékelése, gyakorlatilag nem sokat mond. Annál több derül ki abból, ha folyamatok szerint vizsgáljuk a történéseket. Vegyünk ismét egy példát. A müncheni olimpián (1972) a magyar női tőrcsapat súlyos vereséget szenvedett az „öreg’’ szovjet válogatottól (Zabelina, Gorohova, Szamuszenko, Bjelova). Nyilvánvaló volt, hogy ez a szovjet csapat nem vívhat már tovább, ellenfelünknek fiatalítania kell. Így is történt. A következő évben, Göteborgban, a frissen fiatalított szovjet női tőrcsapat szoros versenyben 8:7-re kikapott a fiatalokkal (Tordasi, Maros) már korábban kiegészült magyar csapattól. Egy évvel később szoros mérkőzésen 9:7-re győztek, mert már kezdett beérni az új szovjet csapat. Azóta az eredmények: Budapest 9:3. Montrealban nem volt magyar—szovjet összecsapás, de a 8:8-at a magyarok ellen elérő franciákat 9:2-re legyőzték, Buenos Airesben pedig már 9:2 volt az eredmény a szovjet csapat javára. A jelek szerint tehát a párviadal egy időre eldőlt. Amíg ez a szovjet női tőrcsapat együtt marad, illetve amíg Magyarország egy jelentősen megváltoztatott, jobb csapatot nem tud vele szembeállítani, addig a magyar aranyesélyek minimálisak. Szerencsével, vagy az adott napon kirobbanó formával esetleg lehet nyerni ellenük, de a jobb csapat mindenképpen a szovjet. Mindez nem jelenti azt, hogy a magyar női tőrválogatott rossz, vagy akár csak gyenge. Csupán azt, hogy van nála jobb. A más fegyvernembeli magyar csapatokkal ugyanez a helyzet, azzal a különbséggel, hogy ők távolabb vannak az első helytől, mint a vívónők. És nagyon rossz érzés arra gondolni, hogy Buenos Airesben egy erősen megfiatalított szovjet kardcsapat világbajnokságot tudott nyerni, miközben a tapasztalt, de mindenképpen fiatalításra érett magyar kardválogatott megint csak elbukott a román együttes ellen. S a „hátország”? Az ifjúsági világbajnokságok, kivéve talán a kardvívó Nébald tavalyi győzelmét, semmi jóval nem kecsegtetnek. A magyar vívóutánpótlás ezeken a versenyeken évekre viszszamenően igen mérsékelten szerepel. Nem csoda hát, hogy a felnőtt csapatok utánpótlása is ennek megfelelő. Amikor pedig fiatalításról beszélünk, nem szabad elfelejtenünk, hogy — éppen a fentebb elmondottak miatt — nemcsak egyszerűen a jelenleginél fiatalabb, hanem képzettebb vívókra van szükség. Ilyenek pedig nincsenek. Buenos Airesben gyakorlatilag a legjobb magyar vívók versenyeztek. Vita a válogatás körül alig volt. Mindezek ismeretében a magyar vívás jövője nem látszik rózsásnak. Ha megelégszünk egy-két esetleges aranyérem reményével, akkor semmi gond. A magyar válogatott tagjai ugyanis kedvező körülmények között ennyit kiverekedhetnek. Tehát minden csak azon múlik, milyen magasra teszszük a lécet, amelyet át kell ugorni. De mintha évek óta csak lejjebb ereszkedne ez a léc, s ez egy sor negatív következménnyel jár. Ünneplőben Buenos Airesben a magyar férfi tőrcsapat ünneplőbe vágta magát, és pezsgővel köszöntötte ötödik helyét. Ebben önmagában semmi kivetnivaló nincs. Ettől a csapattól ez az eredmény elismerésre méltó teljesítmény. De tíz évvel ezelőtt még olyan magyar férfi tőrcsapat volt, amelyik ha ötödik volt, sírva fakadt, és szégyellte magát. És mert öt éven belül csak kétszer tudott második lenni (1966, 1970), soha nem is tekintették igazán komoly együttesnek a párbajtőrcsapatot a női tőrvívók és a kardvívók mellett. Buenos Airesbe indulván, egyik újoncról (valóban igen tehetséges vívóról) szólva, a hazai sportszaklap azt írta, hogy „ ... akár még meglepetést is okozhat” a világbajnokságon. Mellékes, hogy a fiatal vívó elég hamar kiesett, csupán egy másik példa kívánkozik e mellé. Ankarában (1970) csodájára jártak annak, hogy Fenyvesi dr. a világbajnokság előtti edzéseken miként iskolázott. Az olimpiai bajnok Kulcsár Győző is fantasztikusnak nevezte, ahogyan Fenyvesi „zsebkendővégről” szurkálta Bay dr. csuklóját. Valakinek kicsúszott a száján, hogy „igazi világklaszszis”. Bay dr. elhúzta a száját: „Még messze van tőle. De lehet valami belőle.” És csak két évvel később amikor megnyerte Münchenben az olimpiát, akkor mondta neki: „Ez már valóban rendes dolog volt, kezdesz megtanulni vívni.” Apróságok. De ilyen apróság az is, hogy évek óta 24—25 éves vívókat kezelnek fiatal tehetségként. Gyuricza és Fülöp ilyen idős korában már egyéni felnőtt világbajnok volt, Rejtő Ildikó szintén. Még ellentmondásosabb a dolog, ha meggondoljuk, hogy az utánpótlás elöregedésével egy időben a gyerekeket viszont hamarabb, nem 14—16, hanem már 10 éves korukban kezdik tanítani vívni. DÁVID SÁNDOR GEREVICH PÁL Valakinek kicsúszott a száján J5£ MAGYARORSZÁG UW 19 7 7/38____