Magyarország, 1977. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1977-07-03 / 27. szám
Az amerikai kongresszus egyik albizottsága előtt még javában folyik az a vizsgálat, amely (jelképesen szólva) „atomrobbanás” erejével hathat a tőkés világ energiagazdálkodási terveire. E tervek közül a leglényegesebbet Carter amerikai elnök bocsátotta útjára 1977 áprilisában, amikor nyilvánosságra hozta úgynevezett „plutóniumtervét”. Eltekintve a technikai-tudományos részletkérdésektől, ennek a tervnek a lényege az volt, hogy a távolabbi jövőbe tolja egy „plutóniumgazdaság” létrehozását a vezető tőkés országokban és ehelyett a „fűtőanyagként" urániumot feldogozó atomerőművekre építse az energiát termelő atomerőművek hálózatát. Más fejlettebb tőkés országok vezető körei már akkor azzal vádolták az Egyesült Államokat, hogy a Carter által az atomfegyverek továbbterjedésének megakadályozásával indokolt „plutóniumvétó” megfelel az Egyesült Államok gazdasági érdekeinek. Az USA ugyan a világ legnagyobb uránércfogyasztója , de egyben nagy urániumkészletekkel is rendelkezik. Ezért Carter plutóniumtervének elfogadása esetén egész sor fejlett tőkés ország atomipara az amerikai uránércszállításoktól függene. (A londoni Urániumintézet legújabb adatai szerint a tőkés világ urániumtermelése 1976-ban valamivel több mint harmincezer tonna volt, ebből az Egyesült Államokra 15,5 ezer, Kanadára 7,6, Dél-Afrikára 3,2, Franciaországra 2,2, Nigériára 2, Gabonra pedig 1,2 ezer tonna jutott.) Az első leleplezések Ezekben a napokban az amerikai szenátusi albizottság a Gulf Oil amerikai olajtröszt ügyét tárgyalja , azzal vádolva a monopóliumot, hogy részt vett egy titkos nemzetközi uránkartellben, amelynek az volt a célja, hogy mesterségesen magasra hajtsa az uránium világpiaci árát. (1972-ben egy font súlyú — tehát 45 deka — uránium világpiaci ára hat dollár volt, ma negyven dollár körül van.) A rejtélyes urániumkartellről szóló első leleplezések még tavaly ősszel napvilágot láttak, mégpedig eléggé drámai körülmények között két amerikai közhivatalnok a sajtóban okmányokat közölt a titkos uránkartell létezéséről. Az egyik hivatalnok, Ronald Doctor, a kaliforniai energiaügyi bizottság egyik vezetője volt. A másik, Leonard Ross ugyanebben az államban a közszolgáltatásokat ellenőrző bizottság tagja. Már ekkor felvetődött, hogy az Egyesült Államok kormánykörei — nyilvánvalóan a hírszerző szervek támogatásával — megszerezték az urániumkartellről szóló okmányokat, és azokat e két kiválasztott amerikai közhivatalnok útján hozták nyilvánosságra. (A két kaliforniai leleplező azt állította, hogy az okmányokat „ismeretlen tettesek” egy ausztráliai urániumtröszt páncélszekrényéből lopták el. Ez az ausztráliai vállalat a tőkés világ legnagyobb urániummonopóliumának, az angol részvénytöbbségű Rio-Tinto Zincnek — RTZ — a leányvállalata. A két kaliforniai azt már nem közölte, hogy ki és hogyan juttatta el hozzájuk az Ausztráliában állítólag elrabolt okmányokat.) Az 1976. szeptemberi dokumentumcsomag azt állította, hogy 1972 februárjában a francia Uranex vállalat meghívására Párizsban titkos értekezletet tartottak Ausztrália, Kanada, Dél-Afrika és Franciaország uránérdekeltségei. (A dél-afrikai, kanadai és ausztráliai résztvevők mögött valójában a Rio- Tinto állott, amelynek mindhárom országban voltak leányvállalatai.) Az okmányok szerint a résztvevők az Egyesült Államokon kívüli tőkés piacot felosztották egymás között. Az adott pillanatban a világpiaci helyzet egyértelműen alátámasztotta azt a gyanút, hogy az okmányok elrablása és nyilvánosságra hozatala mögött az Egyesült Államok áll. Az USA ugyanis éppen 1972-től 1975 közepéig lezárta határait minden uránérc-behozatal előtt, mégpedig azért, hogy ösztönözze az amerikai uránbányák termelését és kikapcsolja az olcsóbb importérc konkurrenciáját. A világpiaci nyomás, valamint a kanadai, ausztráliai és francia politikai tiltakozás hatására az amerikaiak 1976 derekán újra lehetővé tették az uránbehozatalt és ekkor az olcsóbb importurán néhány hónap alatt erős pozíciókat hódított meg az Egyesült Államokban. Az amerikai urántermelő vállalatoknak ezért érdekükben állott, hogy a rejtélyes urániumkartellről leleplező okmányokat közöljenek. Az akkori leleplezés részleteihez tartozott az is, hogy nyitva maradt a kérdés: pontosan hol van az uránkartell székhelye és milyen időszakra kötötték a kartellmegállapodást. Az okmányok egyik része arról beszélt, hogy az árakat magasra hajtó kartell titkársága Párizsban talált otthonra, mégpedig a francia állam tudtával. (Az Uranex vállalat 33 százalékát a francia kormány ellenőrzi.) Az okmányok egy másik része viszont azt a gyanút keltette fel, hogy a székhely voltaképpen Londonban van, ahol az úgynevezett „urániumintézet” nem más, mint a titkos urániumkartell titkárságának fedőszerve. Ez a London— Párizs kombináció összefüggött azzal a megválaszolatlan kérdéssel is, hogy meddig működik (vagy működött) az urániumkartell. Azok az okmányok, amelyek párizsi központról beszéltek, azt állították, hogy az urániumkartell 1972 és 1975 között dolgozott. Tehát addig, amíg az amerikai behozatali tilalom tartott. Az okmányok másik része szerint 1975-ben a kartell titkársága átköltözött Londonba — ahol a Rio-Tinto székhelye is van — és a kartell az Urániumintézet leple alatt továbbra is működik. Szerződésszegés E leleplezéssorozat után néhány hónapos csend következett — legalábbis a nagy nyilvánosság előtt. Az újabb rohamot az amerikai gazdasági életben indította el a Westinghouse villamossági tröszt szerződésszegése. A Westinghouse az Egyesült Államokban a legnagyobb atomerőmű-építő vállalat, s egyben az általa létrehozott erőműveket urániummal — tehát „fűtőanyaggal” — is ellátja. 1973 körül a Westinghouse 27 amerikai atomerőművel kötött szerződést, amelyben vállalta, hogy húsz éven keresztül fontonként 9,5 dollárért szállít számukra atomüzemanyagot. A Westinghouse egyoldalúan megtagadta az érvényes szerződések teljesítését — mégpedig azzal az indokolással, hogy az uránium világpiaci árának rohamos emelkedése miatt kétmilliárd dolláros kár érné a szerződések teljesítése esetén. A 27 amerikai atomerőmű beperelte a Westinghouse trösztöt. A Westinghouse a maga részéről pedig azzal válaszolt, hogy az „urániumkartell összeesküvését” vádolta az áremelkedéssel. Ezzel a persorozattal indult el az újabb lavina. Ezúttal azonban az eredeti leleplezéssel szemben volt egy lényeges különbség. Kiderült, hogy az amerikai Gulf Oil is tagja volt az urániumkartellnek , holott az első, nyilvánvalóan amerikai titkosszolgálati támogatással nyilvánosságra hozott okmányok még szemérmesen hallgatnak a Gulf részvételéről. A Gulf Oil megjelenése teljesen új nemzetközi bonyodalmakat hozott. A nemzetközi bonyodalmak közül a legfontosabb az Egyesült Államok és Kanada kapcsolatára vonatkozott. A Gulf Oil elnöke, McAfee ugyanis azt mondotta a kongresszusi vizsgáló bizottság előtt, hogy a kanadai kormány „kényszerítette” a trösztöt az árfelhajtó kartellben való részvételre. A Gulf Oilnak nagyszabású egyéb érdekeltségei vannak Kanadában és (McAfee elbeszélése szerint) a kanadai kormány a tröszt pénzügyi és adóterheinek növekedésével fenyegetőzött, ha a Gulf nem csatlakozik az urániumkartellhez. Kanada tiltakozik A kanadai érdekeltség egyébként tagadhatatlan. A kanadai urániumexport ugyanis az amerikai importkorlátozások időszakában rendkívül nehéz helyzetbe került és az ágazatot abban az időben összeomlás fenyegette. A kanadaiak tehát a kartellben való részvételükkel az akkori amerikai behozatali blokádot akarták áttörni. A kanadai kormány éppen ezért rendkívül érzékenyen reagált a Gulf Oil ügyére. Néhány nappal ezelőtt Donald Macdonald kanadai pénzügyminiszter egyenesen felszólította Carter elnököt, hogy szüntessen be minden vizsgálatot az urániumkartell ügyében. A kanadai kormány burkoltan arra is célzott, hogy Carter áprilisban meghirdetett plutóniumterve feltételezi a kanadai uránkivitel növelését is. Ha most Washingtonban Kanadát pellengérre állítják, mint az urániumkartell egyik értelmi szerzőjét — ez megnehezíti a kanadai— amerikai együttműködést és Carter tervének végrehajtását. Egy másik, ennél alacsonyabb (mondhatni: vállalati szintű) nemzetközi összecsapás Londonban zajlik. A Westinghous ügyvédei itt a Rio-Tinto vezetőségét akarják annak a bevallására bírni, hogy valóban létezett — vagy létezik — urániumkartell. Ebben az esetben ugyanis a Westinghouse-nak reménye van arra, hogy az amerikai bíróság indokoltnak találja a szerződésszegést és a 27 amerikai atomerőművel folytatott perben a Westinghouse tröszt megmenekül egy kétmilliárd dolláros kiadástól. Az ügy kivizsgálására — ami példátlan — az illetékes amerikai szövetségi bíróság kirendeltséget hozott létre Londonban. A kiküldött bíró az amerikai nagykövetség épületében hallgatta meg a Rio-Tinto embereit. Ezek gyakorlatilag megtagadták a választ — méghozzá az amerikai alkotmány 5. kiegészítő cikkelyére hivatkozva, amely szerint senki sem köteles olyan vallomást tenni, amellyel önmaga bűnösségét támasztja alá ... Belpolitikai hatás Ami az amerikai belpolitikai kihatásokat illeti, itt a nagy kérdés az, hogy alkalmazni lehet-e a Gulf Oil részvételére az amerikai trösztellenes törvény rendelkezéseit. (Ez a törvény természetesen nem irányul a nagy monopóliumok tevékenysége ellen, csupán azt célozza, hogy azok tevékenysége ne sérthesse túlságosan durván az amerikai tőkés gazdaság összérdekeit.) A Gulf Oil felelősségét a szenátusi vizsgáló bizottság csak akkor állapíthatja meg, ha bebizonyítja, hogy a Gulf önként vett részt a kartellben és hogy tevékenysége az amerikai belső piac alakulására is hatással volt. A szenátusi vizsgáló bizottság előtt már megjelent a vállalat egyik volt vezető tisztviselője, aki bevallotta, hogy a Gulf egyáltalában nem csak kanadai nyomásra lépett a kartell tagjai közé, sőt, annak működési szabályait részben a Gulf irodáiban alkották meg. Másrészt: McAfee elismerte a szenátusi bizottság előtt, hogy a kartell tevékenysége érintette az amerikai belső piac árait, hiszen az importtilalom feloldása után az Egyesült Államoknak magasabb árat kellett fizetnie a világpiacon vásárolt urániumért. A jelek szerint az urániumkartell ügye még számos bonyodalmat hoz. A legjellemzőbb azonban talán az, hogy még mindig nem sikerült egyértelműen megállapítani: létezik-e pillanatnyilag a kartell, vagy már két éve „feloszlatta önmagát”. Világgazdaság Az urániumkartell Az „elrabolt iratok” ügye A Gulf Oil a vádlottak padján I MCAFEE AGGÓDIK Új nemzetközi bonyodalmakat hozott MAGYARORSZÁG 1977 27