Magyarország, 1977. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)

1977-09-18 / 38. szám

\ televízió drámaműhelyének kelléktárában ládányi el­nyűtt elmélet hever. Egy ré­szük feledésbe merült, tekintélyes hányadukat azonban időnként portalanítják, újrafestik, a kor igényeihez igazítják. Legtöbbször kegyes öncsalás szándéka van emögött, ami nyilván bocsánato­sabb, mintha mások — a nézők — megtévesztését célozná. Maguk az alkotók hitetik el magukkal (tisztelet a nagyszámú kivételnek), hogy vadonatúj gondolatokra lel­tek, s végre birtokukban a „nagy titok”. Időtálló művek ki), a másik a befutott, a részint televíziós házi szerzőként számon tartott íróké. A beküldési határidő lejárt — nemsokára kiderül, hogy a termés mennyiben felel meg a várakozásnak. Az érdekeltek nem szeretnének elhamarkodott véle­ményt mondani, bizonyos jelekből azonban kiolvasható derűlátásuk. A mai magyar drámák jövő évi televíziós tervét a két pályázat anyagára szeretnék építeni. A televízió természetesen nem játszik hazárdjátékot. Robbanás­­szerű változás e két, szerény pá­lyázattól sem várható. A tévé most mindenesetre a hazai gya­korlatban rendhagyónak számító Televízió A képernyő színháza Két pályázat reményei Egy nagyüzem életszükséglete Szerencséje a közönségnek, hogy a teóriák végül is másodlagosak. A képernyő színházában rendre születnek az önmagukért helytálló, kételyeket és álokoskodásokat így vagy úgy legyűrő drámák. Termé­szetesen viták közepette születnek, s vajúdásukat nemegyszer kísérik részvétlen pillantások. Arányuk, a termés egészéhez viszonyítva, még szerény. Bennük fogódzik meg a bővülő gárda — íróké, dra­maturgoké, rendezőké —, amely a mennyiség és minőség konflik­tusát nem tekinti föloldhatatlan­­nak. Azon kár sopánkodni, hogy amíg a „futószalag” diktálja az ütemet, addig a középszerű művek — fil­mek vagy tévéjátékok — mindig túlsúlyban maradnak. A „nagy­üzem” fenntartása szükségszerű, életszükséglet. De a műsor hol­nap sem lesz kevésbé falánk, sőt többet és még többet követel. Eh­hez kell valahogy igazodni, mi­közben művészi igényesség dolgá­ban sem lehet helye a megalku­vásnak. Békés Tamás, az irodalmi és drámai főosztály vezetője a tévé­színház egyensúlyozó mutatványait kötéltánchoz hasonlítja. Joggal, mert már önmagában az sem könnyű, hogy összeegyeztessék a klasszikussal a mait, a dokumen­tummal a „kitaláltat”, a derűssel a komorat, a szelíddel a borso­sat... Októberben előreláthatólag lezá­rul az a két meghívásos pályázat, amelyet e műhely a valóban új utak keresése és a szerzőgárda bő­vítése érdekében 'hirdetett meg. Az egyik a fiatalok novellapályázata (ezt a KISZ-szel karöltve írták Egy legális folyóirat az illegalitás éveiben Tamás Aladár A KMP legális folyóirata 1927-től 1930-ig. Készült a folyóirat megjelenésének 50. évfordulóján. 329 oldpl. Ára: 67,— Ft. Íujiiiiiiií) AKADÉMIAI KIADÓ, Budapest. KAZIMIR KÁROLY ÉS DRAHOTA ANDREA AZ ADY-NOVELLAK FORGATÁSÁN A tévészínház egyensúlyozó mutatványait kötéltánchoz hasonlítja lépésre vállalkozott, bizonyos koc­kázattól sem riadva vissza. A „mai emberről, mai szemmel” program két évtized óta a mű­helymunka középpontjában áll: ezt bárki tanúsíthatja a tévé háza táján. Hogy emellett az időtálló művek is tisztes arányban jutnak szóhoz, az szinte természetes. Az évszázadok, sőt évezredek művelt­séganyagának közvetítését a tele­vízió kezdettől fogva magától ér­tetődő feladatának tekinti. Bizo­nyos alkotások műsorra tűzését évfordulók vagy egyes szerzők „újrafelfedezése” is indokolja. Egy-egy feldolgozás hézagpótló szerepet tölt be, ilyen például Ady Endre szélesebb körben kevéssé ismert novelláinak képernyőre for­málása, melyre Fekete Sándor for­gatókönyvíróval, Aczél János dra­maturggal együttműködve Kazimir Károly vállalkozott. A sokat ígérő összeállítást előreláthatólag még az Ady-év folyamán láthatjuk. A köl­tő epikai remekei közül a „Mihá­lyi Rozália csókja”, a „Nem”, a „Róth Terka számlája” és a „Ré­pakapálás” szerepel majd benne, megtoldva a kö^tő egyetlen szín­padi alkotásának, a „A műhely­ben” című egyfelvonásosnak a fü1 zért keretbe foglaló részleteivel. A bőség zavara Illyés Gyula kevéssé ismert drá­mája, „Az ünnepelt”, Petőfi sza­badszállási választási vereségét idézi fel. A darabot — 1978-ban — Hintsch György rendezésében láthatjuk a képernyőn. A nép- és hazaszeretet katarzisát megélő Pe­tőfit a film erőteljes vonásokkal rajzolja meg, anélkül, hogy a de­­heroizálás mólóban levő divatját követné. Érdeklődésre tarthat számot — a többi között — Sarkadi Imre „Holló a hollónak” című, móriczi hangulatú művének filmváltozata (rendezője: Horváth Tibor); Makk Károly tolmácsolásában Déry Ti­bor „Philemon és Baucis” című novellája. Málnay Levente rende­zői munkájaként Bródy Sándor „Napforduló”-ja és Tersánszky „Viszontlátásra, drága” című mű­ve, amelyet Maár Gyula rendezett. Krúdy születésének 100. évforduló­járól az író több novelláját egy­ségbe foglaló filmmel, „A szenve­délyes fürdővendég”-gel emlékezik meg a televízió; ez utóbbit Lányi András rendezi. Figyelmet érdemel a drámamű­hely olyan nagyszabású vállalko­zása, mint amilyen Szabó Magda „Ábigél” című regényének három­részes feldolgozása. A hősnőt, Gi­­nát, a háború utolsó évében egy­házi nevelőintézetben, „valahol a világ végén” helyezik el, tábor­nok apja ugyanis csatlakozott az el­lenálláshoz, és letartóztatás fenye­geti. Katkó István dramaturg és Zsurzs Éva rendező filmje az 1978-as második negyedév televí­ziós eseményének ígérkezik. Karinthy Ferenc „Magnóliakert” című tévéjátékának főalakja egy Olaszországban élő, hazánkból a húszas években távozott s most hazatérni készülő magyar író. A sajátos feszültségű mű Félix László rendezésében kerül képernyőre. Vészi Endre „Muslicák a kertben” című művében két történet egye­sül filmmé, Gábor Pál rendezésé­ben. A bőség zavarba ejtő, de ezút­tal sem mellékes a „hogyan” kér­dése. Kívülről talán sokan úgy lát­ják, hogy a televízió drámaműhe­lyében túlteng a szakmai gőg, a. kritikát nem tűrő magatartás. Ez nem helytálló. Önelégült műsorké­szítők természetesen vannak, a jellemző azonban inkább a töpren­gő útkeresés, az alkotó közösségek és az alkotó emberek zárkózottabb jellegű vívódása. Üjabb és újabb vitatémát szol­gáltat például a „dramaturgiai idő”. A tévészínház lassan hozzá­edződik a szűnni nem akaró szem­rehányáshoz, mely szerint a kép­ernyő hazai filmjei (főként stú­diójátékai) elviselhetetlenül von­­tatottak. E tekintetben sem köny­­nyű okosnak lenni. A tempó nyil­vánvalóan viszonylagos. Stopper­órával nemigen ellenőrizhető. Amikor Horváth Z. Gergely ren­dező nemrégiben megvitatásra ter­jesztette elő Antonisz Szamarakisz „A hiba” című regénye filmválto­zatának forgatókönyvét, az volt az első kérdés: „Olyan sodrású-e vé­gig, hogy a néző a körmét is le­rágja?” (Hasonló kérdésekkel nap­ról napra szembesülnek az alko­tók.) Olcsóbban, gyorsabban Miközben a tévédrámák életre segítői ismét és ismét felülvizsgál­ják, milyen irányba kellene a mű­fajnak továbblépnie, felötlik ben­nük a már sokszor hallott gúhyo­­ros megállapítás: „A mozifilmtől a tévéfilm abban különbözik, hogy az utóbbit olcsóbban és gyorsab­ban állítják elő.” Igaztalan min­dent a szerény költségvetés és a sietség számlájára írni. Sok eset­ben — a közelmúltból is akad rá példa — korántsem e két tényező okozta egy-egy tévéprodukció ku­darcát. Annyira pedig ma már a televízió sem szűkmarkú, hogy rhűvészi szempontból igazán nagy vállalkozásokat anyagilag „meg­nyomorítana”. A gyors megvalósítás sem vá­lik feltétlenül a filmek kárára. Sőt néha egyenesen használ ne­kik, mert nem engedi - eluralkod­ni a képernyőn mindig visszás ér­zést keltő míveskedést, az aprólé­kos „csiszoltságot”. Valahogy az a jó — mutatják a frissebb tapasz­talatok, persze, erre recept nin­csen —, ha a tévéfilm „ápolatla­nabb”, szinte csak odazúdítja a problémát a néző elé. Ilyenkor ugyanis óhatatlanul szókimondóbb, kihegyezettebb, életszerűbb. A képernyő színházát — sok más tényezőn kívül — egy kissé ábrándosnak tetsző, bár fölöttébb rokonszenves hit élteti. Vezetők és munkatársaik közös megyőződése, hogy előbb-utóbb kikovácsolódik a „tévében gondolkodó”, kifejezet­ten televízióra író, a tévé nyelvét anyanyelveként használó szerző­gárda. Jelenleg erre a harmincas éveiket taposó írókban látni a hajlandóság és a fogékonyság leg­több jelét. OCSOVAI GABOR MAGYARORSZÁG 1977/38

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék