Magyarország, 1978. január-június (15. évfolyam, 1-26. szám)
1978-03-19 / 12. szám
Sport „A futball bűvölete” Egy szociológus tanulmánya Üzlet, mítosz, rítus és szimbólum ,,A futball iránti lelkesedés viszszatükrözi a társadalom vágyakozását az irracionális dolgok, illetve a mítoszok után. A kettő nem feltétlenül ugyanaz. Egy izgalmas és szép futballmérkőzés utáni vagy fölösleges álom. De talán a fölösleges álmok azok, amelyek mégis fontosak az emberek számára” — írja Gerd Hortleder „A futball bűvölete” című, NSZK-ban kiadott könyvében. A szerző 1939-ben született, a münsteri, bécsi, freyburgi és nyugat-berlini egyetemen tanult szociológiát, történelmet, filozófiát. Ma a Nyugat-berlini Műszaki Egyetem Szociológiai Intézetének tudományos munkatársa. A mostani előtt két műve jelent meg. 1970-ben „A műszaki értelmiség politikai magatartása az NSZK-ban”, 1973-ban pedig „Az ipari társadalom mérnökei” című. Ki mennyit keres? * 10 Harmadik könyvében három szemszögből vizsgálva mutatja be a labdarúgást: mint foglalkozást, mint szabad idő eltöltési lehetőséget és mint tudományt. Ami a futballt, mint foglalkozást illeti, meglepő adatokkal kezdi eszmefuttatását. Az NSZK-ban csaknem 100 000 labdarúgócsapat van, több mint egymillió igazolt játékossal. Az utóbbiak közül azonban mindössze 350 választotta kizárólag a futballt foglalkozásául. Általában az a jellemző, amíg valaki fiatal, tele van kielégítetlen vágyakkal. Amikor viszont van pénze, többnyire egészsége már nem a régi, vagy nincs ideje anyagi tehetősségének élvezésére, esetleg mindkét dolog rányomja bélyegét életére A profi futballistánál más a helyzet. Fiatalon sok pénze lehet, de nincs ideje szórakozni. 10—12 év alatt kell anyagilag megalapoznia a labdarúgó pályafutás utáni időszakot. Néhány adat a profi játékosok keresetére vonatkozólag, időrendi sorrendben. 1954-ben átlagosan 320 nyugatnémet márkát kaptak havonként, 1963-ban már 1200-at, 1973-ban pedig az állandó csapattagok között senki sem keresett 50 000 márkánál kevesebbet évenként. (Overath évi jövedelme körülbelül 120 000, Breitneré 250 000, Beckenbaueré 800 000 márka körül mozgott, a Bundesliga edzői 50 000— 200 000 márka közötti összeget kerestek.) A televízió széles körű elterjedése alapvető változásokat hozott a nyugatnémet „showüzletben”. A Bundesliga-bajnokság idején a tévé szombatonként 3—5 mérkőzésről másfélórás összefoglalót ad az egyes és kettes csatornán, vasárnap pedig néhány második ligás mérkőzésről számol be hasonlóképpen. A kupameccseken és válogatott mérkőzéseken szintén jelen vannak a tévések, az NSZK válogatottjának 1977-es tengeren túli mérkőzéseiről például helyszíni közvetítést adtak, pedig az időeltolódás miatt hajnalban kellett bekapcsolnia készülékét annak, aki nézni akarta az adást. Az ötvenes években még a filmszínészek voltak a sztárok, ám a hatvanas évektől kezdve a futballisták népszerűsége háttérbe szorította őket. A Svájc elleni válogatott mérkőzést 1950-ben nemzeti eseménynek tekintették. Az 1954-es világbajnokság megnyerése helyreállította az addig a jövőben nemigen bízó, kiábrándult emberek hitét. Az NSZK történelmének első évtizedét Csak hiányosan lehet felidézni anélkül, hogy Sepp Herbergerre, Fritz Walterra és később Uwe Seelerre ne emlékeznének, ők a lakosság jelentős részére nagyobb hatást gyakoroltak, mint például koruk irodalmi személyiségei. Fontos az intelligencia Az ötvenes évek elejének csatárbálványa, Fritz Walter, igazi sportember, úr volt a pályán. Igaz, csak pályafutása végén, az 1954-es világbajnokság megnyerése után vált igazán hőssé. Azon a bizonyos berni döntő mérkőzésen igen nagy része volt abban, hogy a nyugatnémeteknek sikerült legyőzniük a jóval esélyesebb magyarokat. Az utána következő Uwe Seeler viszont a harcos, küzdő típusú játékos, a védőkkel mindig sportszerűen harcoló futballista mintaképe lett. 1956 és 1966 között népszerűségben csak a vezető politikusok vetekedhettek vele. Az újabb korszakot elsősorban Franz Beckenbauer és Günther Netzer neve fémjelezte. Csillogó technika, magas fokú labdarúgóintelligencia, kiváló taktikai érzék jellemezte ezt a két játékost. Beckenbauert még a diáklázadások előtt fölfedezték, következésképpen osztályának, a kispolgárságnak lett a bálványa. Később a nagypolgárság is befogadta őt, de az értelmiség soha. Netzer a kívülállók bálványa, az ifjú lázadók labdarúgó példaképe volt; azok közé tartozott, akik elsőként játszottak lobogó, hosszú hajjal. Gerd Hortleder, a könyv szerzője azonban a fentieknél lényegesebbnek tartja, hogy a játékosok általános műveltsége, intelligenciája az utóbbi években nagy mértékben emelkedett. Általánossá vált, hogy érettségivel rendelkeznek, s mind többen járnak egyetemre. Nem véletlen, hogy Paul Breitner — aki annak idején az egyetlen „balos” volt a Bayern München csapatában — , nagyon gyorsan Európa egyik legjobb futballistájává vált. A szociológiai és pedagógiai tanulmányokat folytató labdarúgó nemcsak a lábával játszik, hanem önállóan gondolkozik is a pályán. Az edzők esetében szintén megfigyelhető a folyamat, köztük egyre inkább a magas intelligenciával rendelkezők kerülnek előtérbe az erőszakosak, „rámenősek”, műveletlenek helyett. Kritikus közönség Gert Hortleder szerint a nézők a következőképpen csoportosíthatók: a törzsközönség, a kritikus közönség és a tévénézők alkotnak egy-egy jellegzetes csoportot. Közelebbről vizsgálva a törzsközönséget, összefüggés figyelhető meg a munkáslakta vidékek és a törzsközönség száma között. Példaként említi a szerző Dél-Olaszországot, a Ruhr-vidéket, az angol iparvidéket. Az angol munkások régen a híressé vált játékosokban osztályuk nyilvános képviselőit látták, olyanokat, akik az ő környezetükből származtak és a század első évtizedeiben alig kerestek többet náluk. Érthető tehát, hogy kimentek mérkőzéseikre, és lelkesen szurkoltak nekik. Így váltak egy-egy csapat törzsközönségévé nemcsak ők, hanem később gyermekeik, unokáik is. Jellemző vonásuk csakis egy bizonyos egyesülethez kötődnek. Ennek minden mérkőzésére kimennek, javarészt függetlenül attól, hogy az előző héten esetleg kiábrándítóan játszott a csapat. Koránt sincs így akkor, ha olyan szurkolóról van szó, akit nem egy bizonyos egyesület vonz. Ez a kritikus közönség, amely csak a teljesítményt figyeli. Elvárja, hogy a csapat jó játékkal megfelelő ellenszolgáltatást nyújtson a belépőjegyre kiadott pénzért. Ha a csapat rosszul játszik, hosszú ideig ki sem megy a stadionba. A tévénézők csoportja egyrészt a kedvezőtlen helyi adottságok miatt hátrányban levő futballszurkolókból áll (nincs a közelben megfelelő színvonalú labdarúgócsapat), másrészt lelkes tévérajongókból, akik a labdarúgást showműsornak tekintik, ők különösen kritikusak, mert soha vagy nagyon régen voltak stadionokban, így majdnem kizárólagos mércéjük a tévében látott, az átlagosnál többnyire izgalmasabb, érdekfeszítőbb mérkőzések sora. Hasonlóképpen túlzott kritikusságra ösztönöz az, hogy az NSZK-ban gyakran a legérdekesebb mérkőzésmozzanatokat tartalmazó összefoglalókat sugározzák, s ezek természetesen nem tartalmazzák az érdektelen, unalmas eseményeket. A kapus félelme A labdarúgás a szó klasszikus értelmében nem tudomány. Mai formájában azonban elképzelhetetlen a tudomány — egyebek között a sportorvosi, lélektani, szociológiai kutatások — nélkül. Jellemző, hogy Jean-Paul Sartre az egyén és a csoport viszonyát egy labdarúgócsapat példáján mutatja be. Élesen szembefordul azzal a tézissel, hogy a játékosok szerepe csakis saját feladatuk megoldására egyszerűsíthető. „Az egyén túllépi közösségi létezését azért, hogy megvalósuljon; az ember nem úgy kapus vagy mezőnyjátékos, mint ahogy bérmunkás” — írja Sartre a „Dialektikus értelem kritikája” című művében. (Másik jellemző példa: Peter Handke elbeszélése, „A kapus félelme 11-esnél”, más címmel és más cselekménnyel aligha ért volna el ekkora sikert, ha nem foglalkozik a lelki tényezőkkel. Pedig a mű címe tulajdonképpen téves: „A 11-est rúgó játékos félelme” vagy „A kapus megalapozatlan félelme 11-esnél” fejezné ki pontosan az igazat. A kapusnak ugyanis nincs mitől tartania, ő csak nyerhet, a 11-es hárítása lehetőséget teremt számára, hogy a nap hősévé váljon; ha ez nem sikerül, senki sem tehet szemrehányást neki.) A futball varázsát több tényezőben lehet keresni. Szabályai világosak, a játék könnyen áttekinthető. A mérkőzések közben milliók érezhetik szakértőnek magukat, javarészt azért, mert ők olyasmit is észrevesznek, olyan lehetőséget is felismernek, amely a játék izgalmában égő futballisták számára csöppet sem magától értetődő. A futball meglepetést és szenzációt nyújt, s mindezt a néző maga éli át. A játék rendhagyó és sorsszerű helyzeteket teremt, módot ad egy csapattal vagy egy sztárral, egy győztessel vagy egy legyőzöttel történő azonosulásra. Az ember szeret bíró és tanítómester lenni. A néző megfellebbezhetetlenül elítél és tanácsot ad, hogyan kell, illetve kellett volna a játékosnak cselekednie. A futball sajátos keveréke az üzletnek és mítosznak, a rítusnak és szimbólumnak — állapítja meg gondolkozásra késztető könyvének végén a szerző. SKULTÉTY TAMÁS A KÉT HOSSZÚ HAJÚ: BREITNER ÉS NETZER Lehetőséget teremt számára, hogy a nap hősévé váljon MAGYARORSZÁG 1978/12