Magyarország, 1978. július-december (15. évfolyam, 27-53. szám)
1978-07-02 / 27. szám
Fegyverzetcsökkentés Plafon-viták Bécs: haladási tempó Létszám és csökkentés ! A közép-európai fegyveres erők és fegyverzetek kölcsönös csökkentéséről szóló bécsi tárgyalások — hogy a bevezetőben felidézzük e konferencia nem éppen rövid hivatalos titulusát —, eddig nem kényeztethettek el senkit túlzottan gyors haladási tempóval. Mindazonáltal most mégis van „új a Nap alatt”. A tárgyalások ötvenhetedik hónapjában, a tizenötödik forduló 172. ülésén, Taraszov nagykövet előterjesztette a Szovjetunió, az NDK, Csehszlovákia és Lengyelország új javaslatát, amely reális lehetőséget nyújthat a holtpontról való elmozdulásra. Minszki beszédében Leonyid Brezsnyev úgy jellemezte ezt, hogy a szocialista országok „túlmentek a félúton” a megegyezés érdekében. Elvek és érvényesség A közép-európai haderőcsökkentésről szóló viták lényegében nyolc éve tartanak. Amikor a hetvenes évtized elején, a Varsói Szerződés csúcsértekezletének emlékezetes budapesti felhívása nyomán új politikai mozgásfolyamatok indultak kontinensünkön, a NATO nyíltan nem vethette el az európai biztonság gondolatát, de igyekezett lassítani és fékezni. Az atlanti szövetség Reykjavíkban megtartott tanácsülésén is felvetődött a kölcsönös és kiegyensúlyozott közép-európai haderőcsökkentés, mint az európai biztonság egyik feltétele. A kulcsszó a „kiegyensúlyozottság” volt, vagyis a katonai előnyszerzés a jól hangzó célkitűzés burkában. A szocialista országok nem ellenezték a haderőcsökkentésről szóló megbeszéléseket, feltételek szabásába és „árukapcsolásba” azonban nem voltak hajlandók belemenni. Ilyen előzmények után, 1973. január 30-án csaknem féléves előkészítő konzultáció kezdődött Bécsben a tárgyalások alapelveiről, valamint érvényességi köréről. Ami az elvi alapokat illeti, megállapodás született arra vonatkozólag, hogy a tanácskozások során egyik fél biztonsága sem szenvedhet kárt a csökkentésnek a kölcsönösség, a kötelezettségeknek az egyenlőség elvén kell alapulnia; a megbeszélések eredményeként egyik állam sem tehet szert egyoldalú katonai előnyökre. A csökkentés nem a földrajzi értelemben vett Közép-Európára, hanem a közép-európai stratégai térségre állt a lengyel, csehszlovák, NDK nemzeti haderőkre, valamint a szerződések értelmében ott állomásozó szovjet csapatokra, illetve az NSZK, Belgium, Hollandia, Luxemburg nemzeti erőire s a területükön található amerikai, brit és kanadai egységekre. Így adódott a tizenegy teljes magyarország 1 9 7 8 2 7 joggal s teljes kötelezettséggel rendelkező résztvevő, míg nyolc másik állam (a NATO öt és a Varsói Szerződés három tagja, köztünk hazánk is) más különleges tanácskozási státusszal bír. Az érdemi tárgyalások ugyanannak az esztendőnek őszén, 1973. október 30-án vették kezdetüket. Már az első három hét folyamán előterjesztették a két alapjavaslatot s kirajzolódhatott a szocialista országok, illetve a NATO-hatalmak felfogása a szóban forgó kérdésekről. A négyes szocialista indítvány lényege abban állt, hogy három év leforgása alatt 17—17 százalékos csökkentés történjék, ez vonatkozzék mind a tizenegy országra s arányosan építsék le a fegyverzeteket is. Ha akkor elfogadják ezt a kezdeményezést, ma már 300 ezer katonával kevesebb állomásozna a közép-európai térségben, s megfogyott volna a páncélosok, harci repülőgépek, nukleáris eszközök mennyisége is. Nyugati részről azonban ezt visszautasították, s beterjesztették a maguk tervét. Ennek értelmében aszimmetrikus, nem egyenlő módon történő csökkentésnek kell végbemennie; ennek első szakaszában a NATO nem hajlandó a fegyverzetek mérséklésére, s a kisebb létszám csak a szovjet és amerikai csapatokra vonatkozna. (Ily módon tehát a nyugatnémet Bundeswehr felfuttatását egyelőre nem korlátoznák.) Ami a számbeliséget illeti, az volt a sokat idézett atlanti elképzelés, hogy 68 ezer szovjet katona és 1700 páncélos kivonása, illetve leszerelése ellenében 29 ezer fős amerikai létszámmérséklés történne, a meglevő fegyverzetek érintetlenül hagyásával. Mindez érthetően a szocialista országok számára volt teljességgel elfogadhatatlan. Megindult a részletekbe menő kompromisszumkeresés, amelyet viszonylag nehezen követhetett nyomon az újságolvasó. Egyrészt a huzavona miatt, másrészt a tárgyalások bizalmas kezelése következtében. A tárgyalások első három esztendejében néhány ponton némileg közeledtek egymáshoz a két fél nézetei. A szocialista országok elfogadták azt a nyugati kívánságot, hogy a szovjet és amerikai erők létszámcsökkentésével kezdjék a folyamatot. A NATO-államok olyan kiegészítést tettek, hogy a Szovjetunió haderőinél sürgetett páncélosleépítés ellentételeként felajánlották ezer, Nyugat-Európába telepített amerikai atom-robbanófej, 54 F—4-es típusú harci repülőgép és 36 Pershing rakéta visszavonását. Ezután következett az úgyneve-ezett létszámvita, amely jó másfél esztendőn keresztül a bécsi véleménycserék középpontjában állt. Miután a nyugati javaslatok között szerepelt egy közös felső határ, vagyis egyenlő plafon megállapítása, jogos volt a kérdés, milyen adatokat tekintsenek kiindulópontként. A NATO azt állította, hogy a térségben mintegy 150 ezer főnyi túlereje van a Varsói Szerződésnek, tehát változatlanul aszimmetrikus csökkentés szükséges a közös plafon kialakításához. (Nyugati lapok különben úgy vélekedtek, hogy az atlanti számítások a másik oldalon levő hadosztályok számából igyekeztek a teljes létszámot megállapítani, függetlenül attól, hogy például e hadosztályoknak milyenek a szervezési elvei, feltöltöttségük stb.) Milyen fegyverek ? A felesleges viták elkerülése végett a szocialista országok közölték a megfelelő létszámadatokat. Ezek szerint a négy szocialista ország 987 300 főnyi haderővel rendelkezik a bécsi illetékesség alá eső területeken, míg a NATO-hatalmak 981 000 katonával. A szárazföldi hadseregeket illetően 805 000, illetve 791 000 fő a hivatalos létszámjelentés. (Igaz, olyan atlanti körök, amelyek korábban létszámokat kívántak a szocialista oldalról — a számokat közzétételük után kétségbe vonták.) A létszámvita kitérője után ismét az alapproblémákhoz tértek vissza. A NATO-országok 1978. április 19-én, a tizennegyedik forduló záró-összejövetelén némileg módosították álláspontjukat. (A nyugati sajtóban olyan híreket szivárogtattak ki, hogy elsősorban a visszavonásra kerülő páncélosok számához ragaszkodnak s nem kívánják többé a legkorszerűbb fegyverfajták kivonását a térségből. Erre annál inkább rákényszerültek, mert az általuk felajánlott F—4-esek nem tartoznak már az igazán modern repülőgépek közé s a 7000 robbanófej közül is a leginkább elavult 1000 eltávolítását vették számításba. (A szovjet lapokban megjelent emlékezetes közös külpolitikai állásfoglalás szerint a NATO-javaslatok, „habár csekély mértékben, de lépést jelentettek előre. Így értékelték ezeket a Varsói Szerződés országai, kijelentve, hogy a közeljövőben, a zsákutcából való kijutás érdekében, ellenjavaslatokat tesznek”. Ez június 8-án meg is történt.) A júniusi terv A szocialista országok új, átfogó tervük kidolgozásánál figyelembe vették a legjelentősebbnek tűnő nyugati ellenérveket. Így lehetségesnek tartják a közös felső szint kialakítását 900—900 000 fős szinten, amelyből 700—700 000 fő jutna a szárazföldi erőkre. Egyetértenek azzal, hogy az első szakaszban csak a Szovjetunió és az Egyesült Államok csökkentse szárazföldi erőit, méghozzá egyenlő százalékos arányban. Végül beleegyeztek abba, hogy a fegyverzet csökkentése a kezdeti szakaszban csak azokra a fajtákra, típusokra vonatkozzék, amelyeket szovjet, illetve amerikai részről megneveztek, így a Szovjetunió hajlandó egy éven belül három teljes hadosztályt kivonni harci technikával együtt, beleértve ezer harckocsit is. Ugyanakkor a szocialista országok hangoztatták, hogy a megadott reális létszámadatokból kell kiindulni s a csökkentés későbbi szakaszaiban általános, minden résztvevőre kötelező döntéseket kell hozni. Az új javaslatok, a tárgyalási módszer jól tükrözi, hogy a szocialista országok a kölcsönös, egyenlő biztonság, valamint az egyoldalú előnyök kizárásának jegyében, messzemenően tekintettel vannak a másik oldal elképzeléseire is. A válasz sora most a nyugati oldalon van, ugyanakkor a már idézett szovjet állásfoglalás joggal utalhatott az amerikai magatartás néhány nyugtalanító elemére. Nem a természetszerű vitákról van szó, hanem az alapvető megközelítési módról, a szándékról, hozzáállásról. A NATO például visszautasította azt a varsói javaslatot, hogy a tárgyalások idejére fagyasszák be a létszámokat, s miközben a közép-európai térségben levő szovjet csapatok szintje nem emelkedett, az amerikai katonák száma 26 000-rel nőtt. Jóllehet az áprilisi nyugati indítvány után a szocialista oldal jelezte, hogy siet a pozitív válasszal, közben a washingtoni NATO-csúcson különleges helyet foglalt el az atlanti „euro-csoport” igénye a fegyverzetek korszerűsítésére. Mindezeket a kedvezőtlen lépéseket pedig hangos kampány kíséri, hogy a szocialista tárgyalópartnereket tegyék felelőssé a lassú haladásért. A lehetőség adott, de a várható eredmény egyelőre kérdéses. Az Egyesült Államoknak, ahelyett, hogy az egyértelműen az együttműködés útját választó Szovjetuniónak teszi fel a konfrontáció vagy kooperáció válaszátának kérdését, saját igazi szándékait kellene tisztáznia. Bécsben is jó fórum kínálkoznék erre. RÉTI ERVIN BÉCSI KÉP AZ ELŐKÉSZÍTŐ SZAKASZRÓL Az érdemi tárgyalások 1973 őszén kezdődtek .