Magyarország, 1979. július-december (16. évfolyam, 27-52. szám)
1979-09-16 / 37. szám
Pest nagyvárossá fejlődésének múlt századi krónikájában sokat szerepel a Kasselik építődinasztia neve. Három generáción keresztül hagyott nyomot tevékenységük a főváros arculatán. Az első kettő — apa és fia azzal, amit épített, a harmadik pedig — az unoka — azzal, hogy nem engedett építkezni, és csökönyös megátalkodottsággal évtizedeken át megakadályozta a városrendezés jövőbe tekintő, nagyszabású terveinek megvalósítását. Az osztrák család karrierje Kasselik Fidél, a magyarországi családág megalapítója, 1795-ben az ausztriai Waldeneckből vándorolt ide. Az akkor harmincöt éves építésznek minden felmenő ági férfirokona — apja, nagyapja, sőt, még a dédapja is — ugyanezt a mesterséget űzte. Őt a polgárosodás korában a magyar fővárosban is nagy lendülettel megindult építkezések vonzották. A föllendülést használta ki sikeresen: több mint félezer bérház, tucatnyi középület és magánpalota tervezése és építése fűződik a nevéhez. Hamarosan megszedte magát: egy emberöltő alatt több százezres vagyont szerzett, amit szerencsés telekspekulációval tovább gyarapított. Fia, Ferenc, apja nyomdokain haladva több millió értékűre növelte a vagyont, a főváros legtöbbet foglalkoztatott és legdrágábban fizetett építészeként a Mária Valéria utcában családja számára magán palotát épített, de szerte a városban még kilenc bérháza és számos nagy kiterjedésű ingatlana volt. Népszerűségét akkor veszítette el, amikor 1850- ben elvállalta a Citadella építését, amit az osztrák hadmérnöki hivatal, Haynau javaslatára, Emmánuel Zitta altábornagy eltervezése szerint parancsolt a Gellérthegy ormára, a rebellis népség megfélemlítésére. Négy év alatt készült el a munkával, 1854-ben már kétfejű sasos, fekete-sárga zászló lengett a várfokon, és a lőrésekből hatvan ágyú szegeződött a városra. Kasselik Ferencet gyors munkájáért fejedelmileg jutalmazta a császári udvar; a vagyon újabb százezrekkel gyarapodott. (Mondják, hogy ez volt Bécs legköltségesebb építkezése Magyarországon.) De százezrek gyűlöletét fordította maga ellen: vállalkozását hazafiatlan tettnek bélyegezték. Családjával együtt közmegvetés tárgyává vált. Amikor 1884-ben meghalt, egyetlen ember kísérte utolsó útjára: a fia, Kasselik Jenő már ötvenéves volt, amikor apja meghalt. Pénzben, ingatlanban sokmilliós vagyont örökölt, és rászállt a jól menő építési iroda vezetése is, ami évente újabb százezreket hozott. Az örököst azonban a pénzszerzés nem érdekelte, első dolga volt föloszlatni az irodát, fölszámolni a vállalkozást és szélnek ereszteni a sok száz alkalmazottat. De lezárta belvárosi palotáját is, bécsi bankokban elhelyezett pénzvagyonának és pesti ingatlanainak kezelését rábízta jogtanácsosára, ő maga pedig külföldi körútra indult. Bejárta Nyugat-Európát, többször megfordult Párizsban és Londonban. Tehette: a hatalmas vagyon kamataiból bőven telt nagyúri passzióira. Ebben az időben már búskomorságban eltöltött évtizedek álltak mögötte. Ennek oka a kora fiatalságában bekövetkezett, önmagával és a világgal való meghasonlása volt. Apja a katonai pályát választotta egyetlen fia élethivatásául. Alig végezte el a katonai akadémiát, végigharcolta Ausztria itáliai hadjáratát, számos ütközetben küzdve. A custozzai csatában tanúsított vitézségéért a fiatal huszártisztet kapitánnyá léptették elő; minden jel arra mutatott, hogy fényes karrier áll előtte. Ám a végzet másként akarta: tékozló életmódja útját szegte a katonai pályának. Nagy lábon élt, szórta a pénzt, amit a szülői háztól kapott, kevésnek bizonyult a pazarló életmód költségeinek fedezésére. Adósságokba keveredett, és amikor egy harmincezer forintos kártyavesz-,teségét nem tudta rendezni, mert apja — megunva fia pénzpocsékolását — megtagadta a segítséget, nem volt más választása: le kellett köszönnie a tiszti rangról. A civil életbe azonban sehogyan se tudott beilleszkedni. A családi palotában, külön lakosztályba vonult és bezárkózva, lefüggönyözött ablakok mögött, embergyűlölő különc módjára élt. Apja halála után az utazásokat is megunta, és végül Párizsban telepedett le. Párizsi paripák Az emberektől itt is elfordult, de szerette az állatokat. Különösen a lovakat kedvelte; vonaton, külön kocsiban, Párizsba hozatta paripáit, és naponta végiglovagolt a Champs-Elysées-n a Bois de Boulogne árnyas fái alá, ahol órákig üldögélt kedvenc katonai szakkönyveit olvasgatva. Ezek a régi fóliánsok voltak egyedüli olvasmányai, egyébként sem az irodalom, sem a művészet, sem a tudományok más ága nem érdekelte. Színházba nem ment, koncerteket nem látogatott, társaságba nem járt, ismeretségeket nem kötött, és arról sem tudnak, hogy valaha is „nőügyei” lettek volna. Autón nem járt, telefont nem használt, a technikai vívmányoktól idegenkedett. Csak a katonai szakirodalom érdekelte. Évtizedeken át folytatott és kötetekre menő munkássága során megírta egyebek között a custozzai csata történetét. Legérdekesebb és legnagyobb szabású műve — a Waterlooi csata hadászati elemzése — csak töredékekben maradt fenn. Munkáit a maga szórakozására, fiókjának írta, kiadatni soha semmit sem engedett. Ez is jellemző volt különc voltára. A későbbi években, amikor az öregsége miatt már nem tudott fölkapaszkodni hátaslovára, megszokott sétáit négy lipicai vonta D’Aumont határján tette meg. Két lovász hajtotta, tűzpiros öltözékük a párizsi bulvárokon is látványosságszámba ment. Az egyik lovász a „nyergesen”, a másik meg a „gyeplősön” pattogtatta ostorát. Egy napon váratlan látogatókat kapott Budapestről. A székesfőváros tanácsának három jeles tagja kereste föl, hogy rábírja a Rökk Szilárd utca sarkán levő egyik ingatlanának eladására. A kurta válasz azonban ez volt: „Ha majd lebontják a Rókust, akkor lehet szó róla.” Rideg számítás rejlett a feltétel mögött: a Kerepesi útnak az apja által tervezett eredeti szélességét a Rókus kórház meg a kápolna eltorlaszolta, felére csökkentette. Ha elbontanák, a Kasselik-ingatlan saroktelekké válna a forgalmas főútvonalon, és ez sokszorosan megnövelné az értékét. A megvásárlásból ilyenformán nem lett semmi. A hajthatatlan ingatlantulajdonos Nem ez volt az egyetlen konfliktus a főváros és a rigolyás különc között. Szerte a városban, különösen a körutakon a mai VII. és VIII. kerületben, számos Kasselik-ingatlan állt a rendezés útjában. De minden kísérlet a káposztás kerteknek használt foghíjtelkek beépítésére megfeneklett a tulajdonos makacsságán, pedig az építkezések jelentős mértékben csökkentették volna a lakosság rohamos növekedése következtében egyre nagyobb lakásínséget. Kasselik Jenő egyetlen ingatlanától sem volt hajlandó megválni, a főváros tehetetlen volt a fejlődés e kerékkötőjével szemben. Amikor húsz esztendei távollét után, hetvenévesen, megőszülve és megrokkanva, nagybetegen visszatért Pestre, általános gyűlölet fogadta. Átok és szitok szállt utána, ha az emberek fölismerték hintáját az Andrássy úton. Az apja a Citadella miatt gyűlöltette meg magát, amit osztrák parancsra épített, őt meg azért gyűlölték, mert útját állta a város fejlődésének, gonosz elzárkózásával megakadályozta az építkezéseket. A közélettől is távol tartotta magát. Virilista létére egyetlen közgyűlésen sem jelent meg, semmiféle politikai, társadalmi vagy kulturális mozgalomban nem vett részt. Ült a vagyonán, közcélra nem áldozott, jótékonyságot nem gyakorolt. Nem ismerte azt a szívmelegítő, jó érzést, amit a másokon való segítés öröme okoz. Holtában hálás a mulasztó A világgal való egyetlen kapcsolata Pesten is a kocsikázás volt. Hintája párnázott öléről csöndes egykedvűséggel nézte a körülötte zajló életet. Köszvény és csúz kínozta, nyáron is prémes bundába burkolózott. Fázott, olykor összerázkódott, kifejezéstelen arcán, vizenyős tekintetén látszott, hogy nemcsak a teste, a lelke is didereg. A tél hidege elől Pestre költözése (1904) után is minden évben a Riviérára menekült, ahol neves professzorokkal kezeltette magát. Itt, Cannes-ban érte őt 1910. március 9-én a halálos szívszélhűdés. Mikor közeledni érezte halálát, addigi tilalmait visszavonva utasította pesti jogtanácsosát, hogy ingatlanain sürgősen kezdjék meg az építkezéseket az évtizedek óta megvalósításra váró tervek szerint. Francia szakácsnőjét és angol inasát, akik már négy évtizede hűséggel szolgáltak, összeházasította és nászajándékul rájuk íratta egyik háromemeletes bérházát. Ez volt az első jótékony gesztus, amit életében tett. A halál közeledtekor utolsó intézkedéseivel igyekezett jóvátenni azt a sok mulasztást, amit életében hona és társadalma ellen vétett. Amikor végrendeletét fölbontották, kiderült, hogy tizenötmillió értékű teljes vagyonát a magyar államra hagyta azzal a rendeltetéssel, hogy az évi kamatokat ínséges családok segélyezésére fordítsák. Holttestét Budapestre hozták, és nagy pompával temették el a Kerepesi temetőben. KOZMA BÉLA Kortörténet Az utolsó nábob Kasselik, az embergyűlölő „Ha majd lebontják a Rókust”... A DUNAKORZÓ A SZÁZADFORDULÓ IDEJÉN Átok és szitok szállt utána MAGYARORSZÁG JPE 19,913._Bil