Magyarország, 1980. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)

1980-05-11 / 19. szám

Sporttörténelem Akadályokon át Olimpia és politika ! Brundage híres szavai Azóta, hogy Jimmy Carter amerikai elnök a moszkvai olimpiára vonatkozó bojkottelképzelését nyilvánosságra hozta, igen sok szó esik a sport és a politika, valamint a sport és a gazdaság viszonyáról. Az olimpia a sport olyan fóruma lett, amelyen az ott történtek a tévé és a rádió jóvoltából az emberek millióihoz jutnak el. A győzelem gazdasági szempontból is fontos, mert pénzt hoz az „amatőrnek” és a sportszert gyártónak egyaránt. Az aranyérem egyre fényesebben csillog, megszerzéséért mindent bevetnek: előtérbe kerülnek az ajzószerek, a „sportgyárakban” gyermekekből faragnak olimpiai bajnokokat. Ezek a jelenségek már régóta sötét fellegekkel borítják be a „courbertini eszmék tiszta” égboltját. Az első olyan olimpián azonban, 1948-ban Londonban, amely már az elüzletiesedés irányába mutatott, ezekből a jelekből szinte semmit sem lehetett még látni. Az olimpia elsősorban a béke jelképe volt, hiszen valóban csodával határosnak számított, hogy három évvel a második világháború befejezése után a sport küzdőterén mérhették össze tudásukat a nemrégen egymással még hadban álló országok versenyzői. (Két kivétel azért akadt: Németország és Japán nem vehetett részt az olimpián.) Negyven kínai 1952 azért jelentős, mert első ízben fordult elő, hogy az összes, világpolitikában komoly szerepet játszó ország megjelent az olimpián. Indulhattak németek (az NSZK-ból), s 40 legjobbját elküldte a Kínai Népköztársaság is. (A tajvani kérdés megoldatlansága miatt azonban 1952 óta a népi Kína sportolóival nem találkozhattunk olimpiákon. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság csak tavaly rendezte Tajvan státusát.) 1952 másik sportörténeti jelentősége az volt, hogy először képviseltette magát olimpián a Szovjetunió. A fiatal szocialista ország a két világháború között még nem volt felkészülve arra, hogy sportolókat küldjön ilyen versenyekre. 1951- ben megalakult a szovjet nemzeti olimpiai bizottság, így a világ egyik leghatalmasabb országa egy év múlva bekapcsolódhatott az olimpiai mozgalomban is. Négy év múlva, 1956-ban Melbourne-ben azonban már korántsem volt olyan idillikus a kép, mint Helsinkiben. A német kérdésben ugyan sikerült kompromisszumra jutni, így először 1956- ban jelent meg a játékokon közös német csapat. A világpolitikában bekövetkezett változások miatt azonban rendkívül feszült légkörben kezdődtek a versenyek, s néhány ország távol is maradt. A magyarországi ellenforradalom hatására Hollandia, Spanyolország és Svájc nem küldte el sportolóit Melbourne-be. De nemcsak Magyaroszág állt ekkor a világ érdeklődésének középpontjában, hanem a Közel-Kelet is. A szuezi válság miatt Libanon és Irak bojkottálta az olimpiát. 1960-ban Rómában viszonylag csendes olimpiának lehettünk tanúi, bár a háttérben már ekkor kiélesedett az a politikai küzdelem, amely a későbbiekben súlyos nyomokat hagyott az olimpiai mozgalmon is, az apartheid kapcsán. A római volt az utolsó olimpia, amelyen a fajüldöző Déliafrikai Köztársaság részt vehetett. Négy év elteltével, 1964-ben Tokióban találkozhattak a világ legjobb sportolói. Nyugodt olimpia volt, különösebb zavar, bonyodalom nem történt. Háromszáz halálos áldozat Mexikó következett ezután, 1968- ban. Az apartheid-probléma egyre inkább előtérbe került, hiszen több afrikai ország kapcsolódott be az olimpiai mozgalomba, s ezek a nemzetek nemcsak a Dél-afrikai Köztársaság ellen harcoltak, hanem Rhodesia ellen is. Mexikó előtt hatalmas mozgalmat indítottak, amely azt célozta, hogy a másik fajüldöző országot is zárják ki az olimpiai mozgalomból, hiszen a faji megkülönböztetés ellentétes a NOB alapelveivel is. A válság végül erőszakos beavatkozás nélkül oldódott meg, mert Rhodesia önként lemondott az indulásról. Ellenkező esetben az afrikai országok legtöbbje bojkottálta volna Mexikót.Az olimpia azonban nemcsak nemzetközi sportdiplomáciai bonyodalmat okozott, hanem belpolitikait is. A brutálisan kormányzó Diaz Ordaz elnökkel elégedetlenkedő tömegek ugyanis kihasználták azt az alkalmat, hogy a világ Mexikóra figyelt, s tüntetések sorozatát szervezték meg. Az olimpiai építkezésekbe milliókat ölő — éppen ez volt a tüntetők egyik kifogása — kormány foggal-körömmel igyekezett rendet teremteni, hiszen polgárháborús körülmények között a NOB nemigen járult volna hozzá a játékok megnyitásához. A legnagyobb tüntetésre tíz nappal az olimpia kezdete előtt került sor. Mexikóvárosban 10 000 diák vonult fel, s a rendőrség fegyverét használta. Valóságos utcai harc alakult ki, amely öt óra hosszat tartott. Egyes külföldi tudósítók szerint legalább 300 lehetett a halálos áldozatok száma. Október 12-én azonban megkezdődhettek a küzdelmek , a világ elfeledkezett a halottakról. De ezzel még nem ért véget a sportpolitikai kötélhúzás Mexikóban. A 200 méteres férfi síkfutás eredményhirdetése ugyanis viharosan zajlott le: két amerikai néger atléta, a győztes Tommie Smith és a bronzérmes John Carlos bőrkesztyűt húzott, s ökölbe szorított, ég felé emelt kézzel tiltakozott a színes bőrűek otthoni üldözése ellen. Az amerikai csapat vezetői rögtön hazaküldték őket, de a tévéközvetítés jóvoltából a világon emberek százmilliói láthatták a tiltakozást. (Smith közlése szerint az amerikai néger sportolók azzal a gondolattal foglalkoztak, hogy bojkottálják az 1968-as olimpiát. Végül azonban a tiltakozás másik, rendkívül hatásos módját választották.) Connolly utca 31. München következett ezután, ahol a politikai terror tört be a sportba. Az események jól ismertek: az olimpia tizedik napján egy arab akciócsoport behatolt az olimpiai falu Connolly utca 31. számú házába, ahol az izraeli sportolók készültek a versenyekre. Rövid tűzharcban két sportolót megöltek, tizenegyet túszul ejtettek. Az NSZK kormánya alkudozni kezdett a merénylőkkel. Genscher belügyminiszter elfogadta feltételeiket, s a túszok éjszaka fogvatartóikkal együtt a fürstenfeldbrucki katonai repülőtérre mentek. Mindmáig tisztázatlan körülmények között az éjszakai órákban heves lövöldözés kezdődött, s ennek során több arab fegyveres és a túszok valamennyien életüket vesztették. A csonka izraeli csapat a tragédia után természetesen hazautazott, s ugyanígy tett a terrorakciótól magát elhatároló egyiptomi együttes is. A NOB által rendezett gyászünnepségen hangzottak el Avery Brundage azóta legendássá vált szavai: „A játékokat folytatni kell!” Münchenben egyébként újra előtérbe került az apartheid-kérdés. Rhodesia ezúttal nem volt hajlandó lemondani az indulásról, sőt, sportolói már be is költöztek az olimpiai faluba. A háttérben azonban fokozódott az afrikai országok nyomása, amelynek végül nem tudott ellentállni a NOB: hosszú viták után Rhodesiát kizárták a versenyről. A Legfelsőbb Afrikai Sporttanács „nagy győzelemként” ünnepelte ezt a döntést, legalábbis így nyilatkozott Abraham Ordin, a szervezet elnöke. A montreali eseményekre még jól emlékezünk, így világosan él előttünk az is, hogy a politika már a megnyitás előtt „kopogtatott” az olimpia ajtaján. Két héttel a kezdet előtt ugyanis kanadai szeparatisták szállták meg a NOB lausarnne-i székházát. Bár az akció csak jelképes volt, s nem követelt áldozatokat, már ez is mutatta: a montreali nem tartozik majd a nyugodt játékok közé. Így is történt. A „kínai kérdéssel” kezdődött. Tajvan sportolói javában készülődtek az elutazáshoz, amikor jött a hír: a kanadai kormány nem hajlandó vízumot adni nekik. Trudeau kormányfő ezt azzal magyarázta, hogy az ENSZ 1971-ben a Kínai Népköztársaságot vette fel tagjai sorába, Tajvant pedig kizárta. A NOB-ban azonban pontosan fordított volt a helyzet. A tajvaniak hiába tiltakoztak, nem fogadták őket Montrealban. A „zsarolás” Ám nemcsak a „kínai kérdés” nehezedett a kanadai szervezőkre. A müncheni „zsarolás” sikerén felbuzdulva ugyanis az afrikai országok nagy része — szám szerint huszonnégy — túlzott követeléseket támasztott. Ausztrália kizárását követelték, azzal a megokolással, hogy egy ausztrál csapat rögbimérkőzést játszott egy dél-afrikai együttessel. Ausztrália hivatalosan bejelentette: klubmérkőzésről volt szó, s ezzel országa nem sértette meg a fajüldöző rendszer elszigetelését célzó ENSZ- és NOB- határozatokat. (Az igazsághoz tartozik még, hogy a rögbi nem is olimpiai sportág.) Rendkívül heves viták következtek, de ezúttal a NOB maradt kemény. Ennek következtében 24 afrikai ország visszarendelte sportolóit Montrealból. Bekövetkezett tehát a számszerűleg egyik legnagyobb olimpiai bojkott.A hátteret jól ismerők szerint azonban nem is az apartheid volt az afrikai bojkott fő oka, hanem a kínai probléma. Az afrikai kapcsolataikról ismert kínaiak ugyanis ebben az időben már valóságos hadjáratot folytattak azért, hogy ismét a Nemzetközi Olimpiai Bizottság tagjai lehessenek. A hírek szerint rábírták az afrikai országokat, hogy támogassák elképzelésüket. Ezek szerint Montrealban a bojkott — közvetett módon — a „kínai kérdés” megoldatlansága elleni tiltakozást fejezte ki.) Így érkeztünk tehát el 1980-hoz, a moszkvai olimpiához. S bár a történelmi visszatekintés egyértelműen bizonyítja, hogy a politika már régóta „kézen fogta” a sportot, úgy látszik a mostanihoz hasonlóan bonyolult, mélyreható, az olimpiai mozgalom jövőjét befolyásoló helyzet még nem adódott. OLTVÁNYI TAMÁS A MEXIKÓI TILTAKOZÁS „Falhoz voltunk szorítva”