Magyarország, 1980. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1980-06-08 / 23. szám
Sport A két „kombinátor” A kapus, meg az elnök Számítgatások, milliók Több hónapja háborog az olasz közvélemény a labdarúgás körül kirobbant vesztegetési botrány miatt. Közben az Inter szép csöndben bajnok lett. (Mellékesen: egyetlen játékosa sem szerepel a botránylistán.) Április végén befejeződött a vizsgálat (ha ugyan utólag nem lesznek újabb „elágazásai”). 35 játékos és két „kombinátor”, Alvaro Trinca, Massimo Cruciani neve szerepel a jegyzőkönyvekben. Az országban megrendezendő Európa-bajnoki döntők küszöbén az olasz labdarúgás legszégyenteljesebb hetei zajlottak le „drámákkal” fűszerezve. Nem mintha az olaszok unatkoznának, épp elég izgalmuk akad megbilincselt futballsztárok történetei nélkül is, de úgy látszik, ezek is beletartoznak az ország mai „tájképébe”. Meglett az „x” A botrány mintegy három hónap leforgása alatt bontakozott ki, és érte el mai méreteit. Első fejezete a múlt év december 9-én lejátszott másodosztályú Taranto— Palermo mérkőzéssel kezdődött, amikor is a 32 éves, savószemű római vendéglős Trinca meg a vele egykorú gyümölcskereskedő Cruciani ígéretet kapott a két csapat néhány játékosától, hogy „ikszelnek”. Ezért nem kevesebb, mint 87 millió lírát tettek a döntetlenre a „feketetotón”. Ellenértékképpen a Taranto játékosa, Massimelli, 9 milliót kapott azzal akikötéssel, hogy másik két játékostársának is juttasson belőle. A Palermo egymillióval többe került, Magherini tízet kapott, és csak egy csapattársával egyezkedett. (Az átszámítás megkönnyítésére: 1000 líra ma 24,70 forint.) Hogy, hogy nem, a dolog „nem jött össze”: a Palermo győzött, s a két római „okos” álma a milliárdokról szertefoszlott. De mint afféle szerencsejátékosok, futottak a pénzük után, s nem hagyták abba kísérleteiket. Következett december 30-án az első osztályú Avellino—Perugia mérkőzés. Az Avellino részéről Stefano Pellegrini inkasszált, méghozzá a Szent Lélek Bankja csekkjén 3 milliót, és hetet készpénzben azzal, hogy fivére és két játékostársa is kap belőle. Ezúttal a Perugia volt az olcsóbbik: Della Martira „csak” nyolcmilliót zsebelt be, amelyen az olaszok szeme fényével, Paolo Rossival, és még két játékostársával osztozott. (Perugiában eleinte senki nem hitt a történtekben. Még tiltakozó felvonulás is volt a Rossi mellett. Aztán ahogy sokasodtak a bizonyítékok, elcsöndesedett a város. „Pablito” viszont változatlanul edzett és játszott, mintha misem történt volna. „Miért, sírnom kellene? Ennél rosszabbul már úgysem állhatok. Egyszerűen tönkre tettek... De az utolsó szót még nem mondták ki az ügyben. Sem a bírák, sem én ...”) Az Avellino—Perugia már „beütött”, meglett az „x”, s a 65 millió, amit Trinca és Cruciani „rádobott”, szép pénzt hozott nekik. Hogy pontosan mennyit, csak a bírák tudják. De kapzsi módon 100 millióval megjátszották az Ascoli—Juventust (Juve győzelemre), és másik százzal az Inter— Fiorentinát (Inter győzelemre), de a Juve vesztett, az Inter pedig „ikszelt”. Ezek után került sor az immár hírhedté vált január 6-i Milan— Lazio mérkőzésre. A két római „okos” külön-külön tárgyalt a két csapat „illetékeseivel”. A bíróság a Milanrészéről Albertosi, Morini, és a klub elnöke, Colombo, illetve a Róma részéről Manfredonia, Giordano, Garlaschelli, Viola, Wilson és Cacciatori ellen emelt vádat csalásért. (Egyébként társulásban elkövetett csalás a vád minden érintettel szemben, s a bírósági eljárással párhuzamosan folyik a szövetség fegyelmije is.) „Biztosítjuk nektek a két pontot — ajánlotta föl Albertosinak Cruciani — 80 millióért.” Mire a kapus összedugta a fejét az elnökkel, majd hármasban Morinival kiszámították, hogy egy „nyugi” meccs megéri ezt a pénzt. Következett a Lazio „megdolgozása”. Cruciani bizony beleizzadt, amíg átadhatta a hat játékosnak az 1,1 milliós csekket, aztán 90 millióval megjátszották a Milan győzelmét — persze, mindig a „feketetotón”. Az a vasárnap Mivel az ebből származó csinos nyereséget már a markukban érezték, gondolták, „megsimogatják” az ugyanaznap lejátszandó Vicenza a Lecce másodosztályú mérkőzést is. A Lecce játékosa, Claudio Merlo, készségesen elfogadta a három, egyenként tízmillió líráról szóló csekkjüket, amelynek ellenében „le kellett dobniok” a mécsesét. De ráfizettek erre is: döntetlen lett. S bár a Milan „leskálázta” a Laziót, Crucianiék ezen az egy vasárnapon 270 milliót vesztettek. Ezután már nem is futottak, hanem rohantak a pénzük után. Egy hétre rá — január 13-án — két találkozót vettek meg: a másodosztályú Genoa—Balermót, s az első osztályú Lazio—Avellimót. Az elsőt illetően régi palermói barátjuk, Guido Magherini intézkedett 40 millióért, megosztozva rajta egy ismert és néhány még ma is ismeretlen játékostársával. Ugyancsak 40 millió ütötte a genovai kapus, Girardi markát, hogy osztozzék rajta annyi társával, amennyit szükségesnek lát. (Nevüket még nem tudni.) Eközben lázas tárgyalások folytak a Lazio— Avellino összecsapás „rendezésére” is, és miközben Cordova, a római csapat egyik erőssége 50 millióért „belépett a buliba”, az Avellino négy játékosa 80-at kapott. A két „kombinátornak” Lazio győzelem kellett. Azt a január 13-i vasárnapot azonban megemlegeti a két római „kombinátor”, amíg él. A Genoa Palermo ugyan a megállapodás szerint döntetlen lett, de döntetlen lett a Lazio—Avellino is, és ezzel Trincáék elúsztak: 900 millióra nőtt az adósságuk a „feketetotó” pénzpiacán. Merthogy ilyen is van. Szívesen folyósítanak kölcsönöket az alvilági bankárok, persze, szép kamatra. De ezek veszélyes pénzek: lejáratkor fizetni kell, különben ... De még kaptak egy lélegzetvételnyi időt, amelyet a másodosztályú Lecce Pistoiese megvételére használtak föl. Gyorsan „bedobtak” 30 milliót a két csapat egy-egy játékosának a döntetlenért. Itt azonban már a meccs előtt megbuktak, az alvilági emberek fülest kaptak, és nem fogadtak el téteket a meccsre. Utolsó reménységük a február 10-i Bologna-Avellino maradt. A Bologna hét játékosának 50 milliót, öt avellinósnak meg a dupláját, kerek 100 milliót csúsztattak oda döntetlenért, amelyre 1:5-hhöz alapon ők 200 milliót tettek. Ezzel a remélt milliárddal akartak kimászni a pácból. A vége: biztos Bologna-győzelem. Dühükben és félelmükben nem volt más választásuk, mint bemenekülni a börtönbe. Följelentették önmagukat, és kipakoltak mindent. A szurkolók szíve * 12 Az igazságügyi hatóságok eljárásaitól függetlenül, az Olasz Labdarúgó Szövetség is kénytelen volt foglalkozni a botránnyal. Folytak a számítgatások: 1. Ha arról van szó, hogy egy csapat játékosai eladták magukat, maga a klub, amely semmiféle anyagi vagy egyéb hasznot nem húzott az ügyből, csak néhány pont levonásával büntethető. 2. Ha viszont a játékosok „megvették” az ellenfelet, s a csapat ezért győzött, más a helyzet. Megsemmisíthetik minden eredményét, és egy osztállyal lejjebb sorolhatják. Mint az ma már ismert, a Milan—Lazio esetében ez a Milan számára a „B” osztályt jelenti. Hacsak be nem bizonyítják, hogy nem a játékosokat, hanem kívülállók „vették meg” a rómaiakat. Dehát a Milan esetében maga az elnök is alaposan benne van a dologban. A bírósági eljárás jellegénél fogva sem ilyen egyszerű. Olaszország legleleményesebb jogászai vették kezükbe az ügyeket, s tesznek meg majd mindent védenceiknek, a közönség kedvenceinek, például Rossinak a megmentéséért. Nagy színjátékok zajlottak már le eddig is: megbilincselt játékosokat vittek a római börtönbe a tévékamerák előtt. Zokogó asszonyok, menyasszonyok és egyéb statisztéria sorfala között. Szinte beleszakadt a látványba a szurkolók szíve, hiszen — ugyebár — egy ilyen fiú megszédülhet, eltévelyedhet, meg ilyesmi. Aztán rá néhány napra szabadon engedték őket ugyanazok előtt a kamerák előtt, s mutogatták őket az országnak boldog szeretteik karjai között. (Ha már Cruciani és Trinca is szabadlábon védekezik...) Cikkek százai boncolgatják az ügy sportvonatkozásait, s nem utolsósorban kihatását az olasz válogatott összeállítására, hisz a nyakukon az Eb-döntő, Bearzot szövetségi kapitány, érthető módon, a bíróság s a szövetség ítélete döntése előtt nem foglalt állást. Meg különben is tudnivaló, hogy Olaszországban az effajta ügyeknek nagyobb a füstje, mint a lángja. További izgalmak A Labdarúgó Szövetség eddigi ítéleteit már ismerjük: a Milan a 2. osztályban, Rossi és társai évekre eltiltva. Célszerű azonban megvárni a bírósági ítéleteket, hogy az ember végső képet alkosson magának a történtekről. Már csak azért is, mert még a szövetségben is fönnálltak bizonyos fellebbezési lehetőségek és további vádemelések. Aztán meg a CONI — az Olasz Olimpiai Bizottság — döntése után —,amellyel igent mondtak Moszkvára — e magas sporthatóság kebelében is magasra csaptak a labdarúgóbotrány verte hullámok. Akadnak neves sportfunkcionáriusok, például Gianni Rivera, akik további leleplezésekkel fenyegetőznek más sportágak területén. Carraro, a CONI elnöke, a napokban állt a képviselőház belügyi bizottsága elé beszámolni az illegális sportfogadások állásáról és kihatásukról az egész olasz sportéletre. Beszámolója még nem ismeretes, de maga a tény további izgalmakat sejtet. És mindezek után a minap új „koronatanú”bukkant föl az ügyben, aki — mint mondja — az elmúlt négy évben maga is fogadóirodát működtetett Rómában. Igaz, a Cancianiéhoz képest csak „picinykét”. Fabrizio Corti az illető neve. „Minden vasárnap száz- és százmilliókról volt szó. Ha Massimo (Cruciani — a szerk.) a Rómára tett, az egész főváros követte, mert egész Róma tudta, hogy sok mérkőzést tart mindig a kezében ...” — állítja. S utána konkrétumokkal bizonygatja, hogy Cruciani és az apja van minden „megsimogatott” mérkőzés mögött. De hogy ezek a konkrétumok valódiak-e? ... Egy szó mint száz, ma már világos, hogy minden eddigi csupán egy „jéghegy csúcsa”. A Földközitengeren pedig igen ritka a jéghegy, de ha valami csoda folytán mégis fölbukkan, csakhamar elolvad. GELLÉRT GÁBOR MASSIMO CRUCIANI A dolog „nem jött össze" MAGYARORSZÁG 1980/23