Magyarország, 1980. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)

1980-06-08 / 23. szám

Sport A két „kombinátor” A kapus, meg az elnök Számítgatások, milliók Több hónapja háborog az olasz közvélemény a lab­da­rúgás körül kirobbant vesztegetési botrány miatt. Közben az Inter szép csönd­ben bajnok lett. (Mellékesen: egyetlen játékosa sem szerepel a botránylistán.) Április végén befejeződött a vizsgálat (ha ugyan utólag nem lesznek újabb „elágazásai”). 35 já­tékos és két „kombinátor”, Alvaro Trinca, Massimo Cruciani neve szerepel a jegyzőkönyvekben. Az országban megrendezendő Európa-ba­jnoki döntők küszöbén az olasz labdarúgás legszégyentel­­jesebb hetei zajlottak le „drámák­kal” fűszerezve. Nem mintha az olaszok unatkoznának, épp elég izgalmuk akad megbilincselt fut­­ballsztárok történetei nélkül is, de úgy látszik, ezek is beletartoznak az ország mai „tájképébe”. Meglett az „x” A botrány mintegy három hó­nap leforgása alatt bontakozott ki, és érte el mai méreteit. Első fe­jezete a múlt év december 9-én lejátszott másodosztályú Taranto— Palermo mérkőzéssel kezdődött, amikor is a 32 éves, savószemű római vendéglős Trinca meg a ve­le egykorú gyümölcskereskedő Cruciani ígéretet kapott a két csapat néhány játékosától, hogy „ikszelnek”. Ezért nem kevesebb, mint 87 millió lírát tettek a dön­tetlenre a „feketetotón”. Ellenér­tékképpen a Taranto játékosa, Massimelli, 9 milliót kapott azzal a­­kikötéssel, hogy másik két já­tékostársának is juttasson belőle. A Palermo egymillióval többe ke­rült, Magherini tízet kapott, és csak egy csapattársával egyezke­dett. (Az átszámítás megkönnyí­tésére: 1000 líra ma 24,70 forint.) Hogy, hogy nem, a­ dolog „nem jött össze”: a Palermo győzött, s a két római „okos” álma a mil­­liárdokról szertefoszlott. De mint afféle szerencsejátékosok, futottak a pénzük után, s nem hagyták abba kísérleteiket. Következett de­cember 30-án az első osztályú Avellino—Perugia mérkőzés. Az Avellino részéről Stefano Pelleg­rini inkasszált, méghozzá a Szent Lélek Bankja csekkjén 3 milliót, és hetet készpénzben azzal, hogy fivére és két játékostársa is kap belőle. Ezúttal a Perugia volt az olcsóbbik: Della Martira­ „csak” nyolcmilliót zsebelt be, amelyen az olaszok szeme fényével, Paolo Rossival, és mé­g két játékostár­sával osztozott. (Perugiában eleinte senki nem hitt a történtekben. Még tiltakozó felvonulás is volt a Rossi mel­lett. Aztán ahogy sokasodtak a bizonyítékok, elcsöndesedett a vá­ros. „Pablito” viszont változatla­­­n­ul edzett és játszott, mintha mi­sem történt volna. „Miért, sírnom kellene? Ennél rosszabbul már úgysem állhatok. Egyszerűen tönk­re tettek... De az utolsó szót még nem mondták ki az ügyben. Sem a bírák, sem én ...”) Az Avellino—Perugia már „be­ütött”, meglett az „x”, s a 65 mil­lió, amit Trinca és Cruciani „rá­­dobott”, szép pénzt hozott nekik. Hogy pontosan mennyit, csak a bírák tudják. De kapzsi módon 100 millióval megjátszották az Ascoli—Juventust (Juve győzelem­re), és másik százzal az Inter— Fiorentinát (Inter győzelemre), de a Juve vesztett, az Inter pedig „ikszelt”. Ezek után került sor az immár hírhedté vált január 6-i Milan— Lazio mérkőzésre. A két római „okos” külön-külön tárgyalt a két csapat „illetékeseivel”. A bíróság a Milan­­részéről Albertosi, Morini, és a klub elnöke, Colombo, illetve a Róma részéről Manfred­onia, Giordano, Garlaschelli, Viola, Wil­son és Cacciatori ellen emelt vá­dat csalásért. (Egyébként társulás­ban elkövetett csalás a vád min­den érintettel szemben, s a bíró­sági eljárással párhuzamosan fo­lyik a szövetség fegyelmije is.) „Biztosítjuk nektek a két pon­tot — ajánlotta föl Albertosinak Cruciani — 80 millióért.” Mire a kapus összedugta a fejét az elnök­kel, majd hármasban Morinival ki­számították, hogy egy „nyugi” meccs megéri ezt a pénzt. Kö­vetkezett a Lazio „megdolgozása”. Cruciani bizony beleizzadt, amíg átadhatta a hat játékosnak az 1,1 milliós csekket, aztán 90 mil­lióval megjátszották a Milan győ­zelmét — persze, mindig a „fe­ketetotón”. Az a vasárnap Mivel az ebből származó csinos nyereséget már a markukban érez­ték, gondolták, „megsimogatják” az ugyanaznap lejátszandó Vi­cenza a Lecce másodosztályú mér­kőzést is. A Lecce játékosa, Claudio Merlo, készségesen elfogadta a há­rom, egyenként tízmillió líráról szóló csekkjüket, amelynek elle­nében „le kellett dobniok” a mécs­esét. De ráfizettek erre is: dön­tetlen lett. S bár­ a Milan „leská­lázta” a Laziót, Crucianiék ezen az egy vasárnapon 270 milliót vesztettek. Ezután már nem is futottak, ha­nem rohantak a pénzük után. Egy hétre rá — január 13-án — két találkozót vettek meg: a másod­­osztályú Genoa—Balermót, s az első osztályú Lazio—Avellimót. Az elsőt illetően régi palermói barát­juk, Guido Magherini intézkedett 40 millióért, megosztozva rajta egy is­mert és néhány még ma is is­meretlen játékostársával. Ugyan­csak 40 millió ütötte a genovai kapus, Girardi markát, hogy osz­tozzék rajta annyi társával, amen­­nyit szükségesnek lát. (Nevüket még nem tudni.) Eközben lázas tárgyalások folytak a Lazio— Avellino összecsapás „rendezésé­re” is, és miközben Cordova, a római csapat egyik erőssége 50 millióért „belépett a buliba”, az Avellino négy játékosa 80-at ka­pott. A két „kombinátornak” La­zio győzelem kellett. Azt a január 13-i vasárnapot azonban megemlegeti a két római „kombinátor”, amíg él. A Genoa­ Palermo ugyan a megállapodás szerint döntetlen lett, de döntet­len lett a Lazio—Avellino is, és ezzel Trincáék elúsztak: 900 mil­lióra nőtt az adósságuk a „fekete­totó” pénzpiacán. Merthogy ilyen is van. Szívesen folyósítanak köl­csönöket az alvilági bankárok, persze, szép kamatra. De ezek ve­szélyes pénzek: lejáratkor fizetni kell, különben ... De még kaptak egy lélegzetvé­telnyi időt, amelyet a másodosz­tályú Lecce­ Pistoiese megvételé­re használtak föl. Gyorsan „be­dobtak” 30 milliót a két csapat egy-egy játékosának a döntetle­nért. Itt azonban már a meccs előtt megbuktak, az alvilági em­berek fülest kaptak, és nem fo­gadtak el téteket a meccsre. Utolsó reménységük a február 10-i Bologna-Avellino maradt. A Bologna hét játékosának 50 mil­liót, öt avellinósnak meg a dup­láját, kerek 100 milliót csúsztat­tak oda döntetlenért, amelyre 1:5-hhöz alapon ők 200 milliót tettek. Ezzel a remélt milliárddal akartak kimászni a pácból. A vé­ge: biztos Bologna-győzelem. Dühükben és félelmükben nem volt más választásuk, mint beme­­nekülni a börtönbe. Följelentették önmagukat, és kipakoltak mindent. A szurkolók szíve * 1­2 Az igazságügyi hatóságok eljá­rásaitól függetlenül, az Olasz Lab­darúgó Szövetség is kénytelen volt foglalkozni a botránnyal. Folytak a sz­ámí­tgatások: 1. Ha arról van szó, hogy egy csapat játékosai eladták magukat, maga a klub, amely semmiféle anyagi vagy egyéb hasznot nem húzott az ügyből, csak néhány pont levonásával büntethető. 2. Ha viszont a játékosok „meg­vették” az ellenfelet, s a csapat ezért győzött, más a helyzet. Meg­semmisíthetik minden eredményét, és egy osztállyal lejjebb sorolhat­ják. Mint az ma már ismert, a Milan—Lazio esetében ez a Milan számára a „B” osztályt jelenti. Ha­csak be nem bizonyítják, hogy nem a játékosokat, hanem kívülál­lók „vették meg” a rómaiakat. Dehát a Milan esetében maga az elnök is alaposan benne van a dologban. A bírósági eljárás jellegénél fog­va sem ilyen egyszerű. Olaszor­szág legleleményesebb jogászai vették kezükbe az ügyeket, s tesz­nek meg majd mindent véden­ceiknek, a közönség kedvenceinek, például Rossinak a megmenté­séért. Nagy színjátékok zajlottak már le eddig is: megbilincselt já­tékosokat vittek a római bör­tönbe a tévékamerák előtt. Zokogó asszonyok, menyasszonyok és egyéb statisztéria sorfala között. Szinte beleszakadt a látványba a szur­kolók szíve, hiszen — ugyebár — egy ilyen fiú megszédülhet, elté­­velyedhet, meg ilyesmi. Aztán rá néhány napra szabadon engedték őket ugyanazok előtt a kamerák előtt, s mutogatták őket az ország­nak boldog szeretteik karjai kö­zött. (Ha már Cruciani és Trinca is szabadlábon védekezik...) Cikkek százai boncolgatják az ügy sportvonatkozásait, s nem utolsósorban kihatását az olasz válogatott összeállítására, hisz a nyakukon az Eb-döntő, Bearzot szövetségi kapitány, érthető mó­don, a bíróság s a szövetség íté­­lete­ döntése előtt nem foglalt ál­lást. Meg különben is tudnivaló, hogy Olaszországban az effajta ügyeknek nagyobb a füstje, mint a lángja. További izgalmak A Labdarúgó Szövetség eddigi ítéleteit már ismerjük: a Milan a 2. osztályban, Rossi és társai évekre eltiltva. Célszerű azonban megvár­ni a bírósági ítéleteket, hogy az ember végső képet alkosson ma­gának a történtekről. Már csak azért is, mert még a szövetségben is fönnálltak bizonyos fellebbe­zési lehetőségek és további vád­emelések. Aztán meg a CONI — az Olasz Olimpiai Bizottság — döntése után —,amellyel igent mondtak Moszk­vára — e magas sporthatóság ke­belében is magasra csaptak a lab­darúgóbotrány verte hullámok. Akadnak neves sportfunkcionáriu­sok, például Gianni Rivera, akik további leleplezésekkel fenyege­tőznek más sportágak területén. Carraro, a CONI elnöke, a na­pokban állt a képviselőház belügyi bizottsága elé beszámolni az ille­gális sportfogadások állásáról és kihatásukról az egész olasz sport­életre. Beszámolója még nem is­meretes, de maga a tény további izgalmakat sejtet. És mindezek után a minap új „koronatanú”­­bukkant föl az ügy­ben, aki — mint mondja — az elmúlt négy évben maga is foga­dóirodát működtetett Rómában. Igaz, a Cancianiéhoz képest csak „picinykét”. Fabrizio Corti az il­lető neve. „Minden vasárnap száz- és százmilliókról volt szó. Ha Mas­simo (Cruciani — a szerk.) a Ró­mára tett, az egész főváros követ­te, mert egész Róma tudta, hogy sok mérkőzést tart mindig a ke­zében ...” — állítja. S utána konkrétumokkal bizonygatja, hogy Cruciani és az apja van minden „megsimogatott” mérkőzés mögött. De hogy ezek a konkrétumok valódiak-e? ... Egy szó mint száz, ma már vi­lágos, hogy minden eddigi csupán egy „jéghegy csúcsa”. A Földközi­tengeren pedig igen ritka a jég­hegy, de ha valami csoda folytán mégis fölbukkan, csakhamar elol­vad. GELLÉRT GÁBOR MASSIMO CRUCIANI A dolog „nem jött össze" MAGYARORSZÁG 1980/23

Next