Magyarország, 1981. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)
1981-12-20 / 51-52. szám
Televízió Velencei kelepce Kétszázhatvan helyszínen ! Tizenhatszor huszonöt percben 1823, matiné a párizsi Redouteban. Az elragadtatott Beethoven homlokon csókolja a 12 éves csodagyereket, Liszt Ferencet. Érzelmes, színpadias pillanat. Hitele erősen vitatható, kételkedik is benne a zenetörténet számos avatott ismerője. Most készülő sokrészes filmjében Szinetár Miklós is szembekerült e kérdőjellel. Ám úgy döntött, hogy a Beethoven-epizódot — Liszt Ferenc „tanúvallomását” elfogadva — tényként kezeli. Ha az eset „epikai hitele” talán ingatag is, szellemi igazsága kikezdhetetlen. Utóvégre Liszt életműve: híd Beethoven és Bartók között. Ez a felismerés egyúttal a film alaptétele, sarkpontja is. Minőségi ugrás Tizenhatszor huszonöt percben eléggé gyakran kell a filmnek a „hihető” és a „valószínűtlen,” lengőkötelein egyensúlyoznia még akkor is, ha minden jelenete dokumentumra támaszkodik. Liszt regényes élete hitelesíti e mutatványt. A főhős a tőről metszett tévészemélyiség. Meglehet, furcsa dolog így jellemezni egy olyan kor szülöttjét, melyben képernyőről még álmodni sem igen lehetett. Liszt Ferenc alapján azonban — ha jól meggondoljuk — a „televízióra termettség” valamennyi lényeges jegye föllelhető. Varázsos egyéniség, ellenállhatatlan virtuóz. Nők bálványa. Tetézi ezt életének megannyi, olykor képtelennek tetsző fordulata, bonyodalma, zenitje és mélypontja. Egyenesen bűn lenne elszalasztani a lehetőséget, amelyet pályájának „tévéfilmesítése” kínál. A filmezés azonban eléggé drága dolog. Különösen drága napjaink inflációs világában. Az olyan, viszonylag vékonypénzű televízió, mint amilyen a miénk is, óvatosan foghat csupán nagyobb lélegzetű vállalkozásba. Szinetár Miklós készülő Liszt-filmje pedig éppen ebbe a felettébb kényes kategóriába tartozik. Létrehozása nem is képzelhető el másképpen, csak koprodukcióval. E téren az MTV-nek, szerencsére, kiadós tapasztalata van. Több mint egy évtizede készít különböző műfajú filmeket, külföldi partnerekkel társulva. Most, a Liszt-életrajz esetében mégis minőségi ugrásról beszélhetünk. Ha eddig nyugat-európai társakkal dolgozott, a munkamegosztás többnyire egyoldalúan alakult. A partner adta az ötletet, a forgatókönyvírót, a rendezőt, a Magyar Televízió pedig a technikai és egyéb „kiszolgáló csapatot”. Általában tehát csak társultunk, „beszálltunk” valamibe, s nem mások csatlakoztak a jellegükben magyar televíziós vállalkozásokhoz. Most egyszeriben fordult a dolog. Amire eddig csakugyan nem volt példa: magyar film készült a nagy zeneszerző életéről, s ezúttal a nyugat-európaiak „szálltak be”. Az egyik vállalkozótárs a RAI (Olasz Rádió és TV), a másik a hamburgi Polipban, cég. Megbízható és tapasztalt partner mindkettő. Televíziónknak viszont az ilyen munkában még most kell megszereznie a szükséges tapasztalatot. A Liszt-film forgatásának már csupán ezért is rengeteg gyakorlati tanulsága van. Szakembereink számára külön „iskolázást” jelentett a filmmel kapcsolatos ügyletek előkészítése, lebonyolítása — nem is szólva a pénzügyi és egyéb csapdák elkerüléséről. És a nyugati forgatási körülmények is merőben, mások. Több tapasztalattal például aligha sétált volna be a stáb a velencei kelepcébe... Deviza nélkül A film egyik igen fontos — a Liszt-jellemképet is élesebbre rajzoló — jelenete ugyanis Velencében, a lagúnák városában zajlik. A művész a forgatókönyv szerint éppen távozik a Teatro Fenicéből. Odakinn gondolások várják. Mindez látszólag könnyen megszervezhető. A magyar forgatócsoportból senki sem számított rá, hogy a kiszemelt helyszínen a „bérbe vett” gondolások szakszervezeti vitába keverednek odaérkező — s érdekeiket elszántan, védeni kész — kollégáikkal. Televíziósaink egy olaszosan heves jogi harc színterére kerültek. Kiszállt még a rendőrség is, majd megállapítva, hogy komolyabb összetűzés azért nem fenyeget — elvonult. A vita azonban folytatódott, már-már a felvétel elmaradásától lehetett tartani. Szükség volt itt tárgyalókészségre, diplomáciára, türelemre, mert pénz bizony nem állt rendelkezésre. Az olasz gyártásvezető Velence polgármesterét is felhívta telefonon. A gondolacsata csak az utolsó pillanatban dőlt el kedvezően, amikor már elég volt a pénz. A stáb ezen az estén kissé zaklatottan vonult viszsza szálláshelyére ... A forgatás kétszázhatvan helyszínén ezen kívül is akadtak még váratlan, nehéz pillanatok. Televíziósaink azonban állták a sarat, és pontosan, terv szerint forgattak. Az olasz, francia, szovjet, német és csehszlovák színészeket is felvonultató szereplőgárdával pedig a rendelkezésre álló — véges — összeg mindegyiküket igen-igen feszített munkára ösztönözte. Kora reggeltől késő estig dolgoztak, úgyszólván megállás nélkül. A 120 forgatási nap alatt csak így lehetett teljesíteni a célt, hogy Liszt életéről minél több helyszínen, minél több képben szóljon a film. Külföldi filmezésre összesen ötvenöt nap jutott, ebből Nyugat- Európára harminchárom. Amint a fentiekből kiderül, korántsem volt ez sétautazás. Forgattak Csehszlovákiában, az NDK-ban, az NSZK-ban, a Szovjetunióban és Franciaországban. S ami nagyon fontos: a külhoni felvételek nem kerültek országunknak egyetlen fillérnyi valutájába sem. Sőt a vállalkozás jelentős összegű szavatolt valutabevételt hoz. A partnerek által befektetett pénz 30—35 százalékát ugyanis nem a film emészti fel: ez a summa egyenesen az itthoni kasszába „folyik be”. A filmezés, miközben szellemi értéket hoz létre, tudvalévően üzleti vállalkozás is. A Liszt-filmnek sem származhat erkölcsi kára abból, hogy — az említett nyereségen kívül — tisztes exportbevételt is hozhat még idővel az országnak. A film hősének életútja alighanem sok ország tévénézőit érdekli. A „hírhedett zenésze a világnak” (Vörösmarty nevezte így Liszt Ferencet) mindenfelé nyitott kapukra lelhet. S némi, talán nem egészen jogosulatlan elfogultsággal szólva: zenekultúránk képernyőköveteként utazhatja majd be Európát, vagy éppen a világot.. Annak idején Liszt valóságosan is beutazta földrészünket, megannyi vendégszereplése során. A film mindebből jóformán csak villanásokat nyújthat. Szinetár Miklósnak eleve számolnia kellett azzal, hogy hetvenöt évet — enynyit élt Liszt Ferenc — lehetetlen tizenhat epizódban átfognia és megjelenítenie. A műfaj — a hagyományos séma szerint — azt kívánná, hogy egy-egy rész az életpálya két-három jellemző és fontos mozzanatát „nagyítsa ki”, hosszabban is elidőzve ezeknél az eseményeknél. Maróti Lajos dokumentumokra támaszkodó forgatókönyve azonban — a rendezői elgondoláshoz igazodva — eleve elveti a szellősre, kényelmesre szabott formaruhát. Szinetár így olyan montázstechnikával építkezhet, amely lehetővé teszi, hogy szinte kergessék egymást a képsorok. Saját szavai szerint: „lélekszakadva rohan a cselekmény”. Amivel egyébként híven adja vissza Liszt „sűrű” életét, vágtató életstílusát. Fontos fejezet fűződik a művészi törekvéseit kiteljesedéshez segítő német kisvároshoz, Weimarhoz. Hazát már talált a zeneszerző-virtuóz, de igazi otthont addig még nemigen. Weimar válik ilyenné. Amint látjuk, a film súlyt helyez az érzelmi, lélektani momentumokra, a személyiség „épülésére”, önformálására. De ugyanilyen nyomatékot kapnak Liszt zenei erőfeszítései, szerzői, előadóművészi, karmesteri karakterének alakuló jegyei. A televíziós forgatócsoportok általában nem érzelgősek, nincs sok idejük az ellágyulásra, az elérzékenyülésre. A maguk módján most mégis meghatódtak a nagy élet egyes színhelyein. Például a franciaországi Nohant-ban, George Sand házában is, ahol szinte mindent eredeti állapotában őrzött meg a kegyelet. Hasonló „varázslat” várta a stábot és a szereplőket a weimari Liszt-házban. A zongorák — ugyanazok a zongorák — ott állnak ma is, ahol egykor a virtuóz játszott, gyakorolt. Kötött idő A produkció készítői nem érhették be Liszt alakjának és életének megidézésével, a zenét is be kellett ágyazniuk valamiképpen a realista közegbe. A kötött idő azonban nagyfokú mértéktartást parancsolt. A zene sehol sem több a filmben, mint idézet vagy emlékeztető. A lendületéből és színeiből bizonyára sokat veszítene a „mese”, ha a muzsikával túlterhelnék. A Liszt-filmnek azonban — és ez sem csupán erre az egyetlen produkcióra érvényes — különös szerencséje van. Minthogy televíziós alkotás, számíthat a tévé kiegészítő, hiánypótló műsoraira. Mi sem természetesebb, mint hogy a folytatásos film vetítését — esetleg ugyanazokon a műsornapokon — képmagnóra felvett Liszt-koncertek sugárzása kísérje. Nyilvánvaló: a Liszt-film tanulságai — ha sikerül — túlmutatnak magán a produkción. Egyedi sajátosságaiban általános érvényű „lecke” is lehet. A világ televíziói ontják a kosztümös filmeket, köztük a regényes életrajzokat is. Az MTV — fogához verve a garast — viszonylag ritkán vehet részt e tülekedésben. Ha azonban mégis rászánja magát, nyilván akkor cselekszik okosan, ha az adottságaiban lappangó erőt és erényeket próbálja a nemzetközi „piacra” vinni. Liszt Ferenc filméletrajza — remélhetjük — ennek egyik mintája, modellje lesz. (A fiatal Lisztet Hegedűs D. Géza, az idősebbet Darvas Iván személyesíti meg a háromnegyed évszázadot átívelő filmkockákon.) Hitelesen idézve meg a személyiséget, s a kort is, melyben a lángelme élete és életműve kiteljesedett. OCSOVAI GÁBOR HEGEDŰS D. GÉZA, A FIATAL ÉS DARVAS IVÁN, AZ IDŐS LISZT FERENC A főhős — tőrőlmetszett tévészemélyiség MAGYARORSZÁG 1981/51 — 52