Magyarország, 1981. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)

1981-12-20 / 51-52. szám

Televízió Velencei kelepce Kétszázhatvan helyszínen ! Tizenhatszor huszonöt percben 1823, matiné a párizsi Redoute­­ban. Az elragadtatott Beethoven homlokon csókolja a 12 éves cso­dagyereket, Liszt Ferencet. Érzel­mes, színpadias pillanat. Hitele erősen vitatható, kételkedik is ben­ne a zenetörténet számos avatott ismerője. Most készülő sokrészes filmjében Szinetár Miklós is szem­bekerült e kérdőjellel. Ám úgy döntött, hogy a Beethoven-epizó­­dot — Liszt Ferenc „tanúvallomá­sát” elfogadva — tényként kezeli. Ha az eset „epikai hitele” talán ingatag is, szellemi igazsága ki­kezdhetetlen. Utóvégre Liszt életműve: híd Beethoven és Bartók között. Ez a felismerés egyúttal a film alapté­tele, sarkpontja is. Minőségi ugrás Tizenhatszor huszonöt percben eléggé gyakran kell a filmnek a „hihető” és a „valószínűtlen,” len­gőkötelein egyensúlyoznia még ak­kor is, ha minden jelenete doku­mentumra támaszkodik. Liszt re­gényes élete hitelesíti e mutat­ványt. A főhős a tőről metszett té­vészemélyiség. Meglehet, furcsa dolog így jellemezni egy olyan kor szülöttjét, melyben képernyőről még álmodni sem igen lehetett. Liszt Ferenc alapján azonban — ha jól meggondoljuk — a „tele­vízióra termettség” valamennyi lé­nyeges jegye föllelhető. Varázsos egyéniség, ellenállhatatlan virtuóz. Nők bálványa. Tetézi ezt életének megannyi, olykor képtelennek tet­sző­ fordulata, bonyodalma, zenitje és mélypontja. Egyenesen bűn len­ne elszalasztani a lehetőséget, amelyet pályájának „tévéfilmesíté­­se” kínál. A filmezés azonban eléggé drá­ga dolog. Különösen drága nap­jaink inflációs világában. Az olyan, viszonylag vékonypénzű televízió, mint amilyen a miénk is, óvato­san foghat csupán nagyobb léleg­zetű vállalkozásba. Szinetár Miklós készülő Liszt-filmje pedig éppen ebbe a felettébb kényes kategó­riába tartozik. Létrehozása nem is képzelhető el másképpen, csak ko­produkcióval. E téren az MTV-nek, szerencsé­re, kiadós tapasztalata van. Több mint egy évtizede készít külön­böző műfajú filmeket, külföldi partnerekkel társulva. Most, a Liszt-életrajz esetében mégis mi­nőségi ugrásról beszélhetünk. Ha eddig nyugat-európai társakkal dolgozott, a munkamegosztás több­nyire egyoldalúan alakult. A part­ner adta az ötletet, a forgató­könyvírót, a rendezőt, a Magyar Televízió pedig a technikai és egyéb „kiszolgáló csapatot”. Álta­lában tehát csak társultunk, „be­szálltunk” valamibe, s nem mások csatlakoztak a jellegükben magyar televíziós vállalkozásokhoz. Most egyszeriben fordult a dolog. Amire eddig csakugyan nem volt példa: magyar film készült a nagy zeneszerző életéről, s ezúttal a nyu­gat-európaiak „szálltak be”. Az egyik vállalkozótárs a RAI (Olasz Rádió és TV), a másik a hamburgi Polipban, cég. Megbízható és ta­pasztalt partner mindkettő. Televíziónknak viszont az ilyen munkában még most kell megsze­reznie a szükséges tapasztalatot. A Liszt-film forgatásának már csupán ezért is rengeteg gyakor­lati tanulsága van. Szakembereink számára külön „iskolázást” jelen­tett a filmmel kapcsolatos ügyle­tek előkészítése, lebonyolítása — nem is szólva a pénzügyi és egyéb csapdák elkerüléséről. És a nyu­gati forgatási körülmények is me­rőben, mások. Több tapasztalattal például aligha sétált volna be a stáb a velencei kelepcébe... Deviza nélkül A film egyik igen fontos — a Liszt-jellemképet is élesebbre rajzoló — jelenete ugyanis Velen­cében, a lagúnák városában zaj­lik. A művész a forgatókönyv sze­rint éppen távozik a Teatro Feni­­céből. Odakinn gondolások várják. Mindez látszólag könnyen megszer­vezhető. A magyar forgatócsoport­ból senki sem számított rá, hogy a kiszemelt helyszínen a „bérbe vett” gondolások szakszervezeti vi­tába keverednek odaérkező — s érdekeiket elszántan, védeni kész — kollégáikkal. Televíziósaink egy olaszosan heves jogi harc színte­rére kerültek. Kiszállt még a rend­őrség is, majd megállapítva, hogy komolyabb összetűzés azért nem fenyeget — elvonult. A vita azonban folytatódott, már-már a felvétel elmaradásától lehetett tartani. Szükség volt itt tárgyalókészségre, diplomáciára, türelemre, mert pénz bizony nem állt rendelkezésre. Az olasz gyár­tásvezető Velence polgármesterét is felhívta telefonon. A gondola­csata csak az utolsó pillanatban dőlt el kedvezően, amikor már elég volt a pénz. A stáb ezen az estén kissé zaklatottan vonult visz­­sza szálláshelyére ... A forgatás kétszázhatvan hely­színén ezen kívül is akadtak még váratlan, nehéz pillanatok. Tele­víziósaink azonban állták a sa­rat, és pontosan, terv szerint for­gattak. Az olasz, francia, szovjet, német és csehszlovák színészeket is felvonultató szereplőgárdával pedig a rendelkezésre álló — véges — összeg mindegyiküket igen-igen feszített munkára ösztönözte. Ko­ra reggeltől késő estig dolgoztak, úgyszólván megállás nélkül. A 120 forgatási nap alatt csak így lehe­tett teljesíteni a célt, hogy Liszt életéről minél több helyszínen, mi­nél több képben szóljon a film. Külföldi filmezésre összesen öt­venöt nap jutott, ebből Nyugat- Európára harminchárom. Amint a fentiekből kiderül, korántsem volt ez sétautazás. Forgattak Csehszlovákiában, az NDK-ban, az NSZK-ban, a Szov­jetunióban és Franciaországban. S ami nagyon fontos: a külhoni fel­vételek nem kerültek országunk­nak egyetlen fillérnyi valutájába sem. Sőt a vállalkozás jelentős összegű szavatolt valutabevételt hoz. A partnerek által befektetett pénz 30—35 százalékát ugyanis nem a film emészti fel: ez a sum­ma egyenesen az itthoni kasszá­ba „folyik be”. A filmezés, miközben szellemi értéket hoz létre, tudvalévően üz­leti vállalkozás is. A Liszt-film­nek sem származhat erkölcsi kára abból, hogy — az említett nyere­ségen kívül — tisztes exportbevé­telt is hozhat még idővel az or­szágnak. A film hősének életútja alighanem sok ország tévénézőit érdekli. A „hírhedett zenésze a vi­lágnak” (Vörösmarty nevezte így Liszt Ferencet) mindenfelé nyitott kapukra lelhet. S némi, talán nem egészen jogosulatlan elfogultsággal szólva: zenekultúránk képernyő­követeként utazhatja majd be Európát, vagy éppen a világot.. Annak idején Liszt valóságosan is beutazta földrészünket, meg­annyi vendégszereplése során. A film mindebből jóformán csak villanásokat nyújthat. Szinetár Miklósnak eleve számolnia kellett azzal, hogy hetvenöt évet — eny­nyit élt Liszt Ferenc — lehetetlen tizenhat epizódban átfognia és megjelenítenie. A műfaj — a ha­gyományos séma szerint — azt kívánná, hogy egy-egy rész az életpálya két-három jellemző és fontos mozzanatát „nagyítsa ki”, hosszabban is elidőzve ezeknél az eseményeknél. Maróti Lajos doku­mentumokra támaszkodó forgató­­könyve azonban — a rendezői el­gondoláshoz igazodva — eleve el­veti a szellősre, kényelmesre sza­bott formaruhát. Szinetár így olyan montázstech­nikával építkezhet, amely lehetővé teszi, hogy szinte kergessék egy­mást a képsorok. Saját szavai sze­rint: „lélekszakadva rohan a cse­lekmény”. Amivel egyébként hí­ven adja vissza Liszt „sűrű” éle­tét, vágtató életstílusát. Fontos fejezet fűződik a művészi törekvéseit kiteljesedéshez segítő német kisvároshoz, Weimarhoz. Hazát már talált a zeneszerző-vir­tuóz, de igazi otthont addig még nemigen. Weimar válik ilyenné. Amint látjuk, a film súlyt helyez az érzelmi, lélektani momentumok­ra, a személyiség „épülésére”, ön­­formálására. De ugyanilyen nyo­­matékot kapnak Liszt zenei erő­feszítései, szerzői, előadóművészi, karmesteri karakterének alakuló jegyei. A televíziós forgatócsoportok ál­talában nem érzelgősek, nincs sok idejük az ellágyulásra, az elérzé­­kenyülésre. A maguk módján most mégis meghatódtak a nagy élet egyes színhelyein. Például a fran­ciaországi Nohant-ban, George Sand házában is, ahol szinte min­dent eredeti állapotában őrzött meg a kegyelet. Hasonló „varázs­lat” várta a stábot és a szerep­lőket a weimari Liszt-házban. A zongorák — ugyanazok a zongo­rák — ott állnak ma is, ahol egy­kor a virtuóz játszott, gyakorolt. Kötött idő A produkció készítői nem érhet­ték be Liszt alakjának és életének megidézésével, a zenét is be kel­lett ágyazniuk valamiképpen a rea­lista közegbe. A kötött idő azon­ban nagyfokú mértéktartást paran­csolt. A zene sehol sem több a filmben, mint idézet vagy emlé­keztető. A lendületéből és színei­ből bizonyára sokat veszítene a „mese”, ha a muzsikával túlterhel­nék. A Liszt-filmnek azonban — és ez sem csupán erre az egyetlen produkcióra érvényes — különös szerencséje van. Minthogy televí­ziós alkotás, számíthat a tévé ki­egészítő, hiánypótló műsoraira. Mi sem természetesebb, mint hogy a folytatásos film vetítését — eset­leg ugyanazokon a műsornapokon — képmagnóra felvett Liszt-kon­certek sugárzása kísérje. Nyilvánvaló: a Liszt-film tanul­ságai — ha sikerül — túlmutatnak magán a produkción. Egyedi sajá­tosságaiban általános érvényű „lecke” is lehet. A világ televíziói ontják a kosztümös filmeket, köz­tük a regényes életrajzokat is. Az MTV — fogához verve a garast — viszonylag ritkán vehet részt e tülekedésben. Ha azonban még­is rászánja magát, nyilván akkor cselekszik okosan, ha az adottsá­gaiban lappangó erőt és erényeket próbálja a nemzetközi „piacra” vinni. Liszt Ferenc filméletrajza — remélhetjük — ennek egyik min­tája, modellje lesz. (A fiatal Lisz­tet Hegedűs D. Géza, az idősebbet Darvas Iván személyesíti meg a háromnegyed évszázadot átívelő filmkockákon.) Hitelesen idézve meg a személyiséget, s a kort is, melyben a lángelme élete és élet­műve kiteljesedett. OCSOVAI GÁBOR HEGEDŰS D. GÉZA, A FIATAL ÉS DARVAS IVÁN, AZ IDŐS LISZT FERENC A főhős — tőrőlmetszett tévészemélyiség MAGYARORSZÁG 1981/51 — 52

Next