Magyarország, 1982. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)

1982-05-02 / 18. szám

S­tartpisztoly nem dörrent, az indulás csöndes volt, sőt csaknem észrevétlen. Jófor­mán csak a bennfentesek tudtak arról, hogy 1953. január 23-án úgy döntött a Minisztertanács: létre­jöhet a Magyar Televízió Válla­lat. A jövőbe természetesen senki sem láthatott. Az innen-onnan hozzánk szivárgó hírekből aligha derült ki, hogy a tömegtájékoz­tatásban micsoda fordulatot — ha úgy tetszik: forradalmat — ígér a „képrádió”. Már maga ez a szó is — az idők során forgalomba került megjelölések egyike — va­lamiféle tanácstalanságot jelzett. „Az utca embere” szinte semmi- i­­lyen fogódzót nem kapott az új fogalom megértéséhez. Hallott né­ha „távolbalátás”-ról (a harmin­cas években terjedt el nálunk e kifejezés), de jelentésével nem volt tisztában. A szenzációt sejtető új­donság valahol a tudat mélyén lapult. Másfajta­ gondok szorításá­ban élt akkor az ország. Újabb nekifutás Ezen az 1953-as téli napon mé­giscsak megtörtént az első lépés. Pedig mindössze arról volt szó, hogy megkezdődhetett a televí­ziózás műszaki előkészítése, meg­alapozása. Hátszélben és ellen­szélben, a politikai időjárás meg­annyi változása közepette. A hát­szelet a vezető fórumok utasítása adta: meg kell teremteni hazán­k­­ban a televíziós műsorsugárzás feltételeit. Az ellenszélről a bü­rokrácia gondoskodott. Fékezően hatott az az elgondolás is, hogy jöjjön ugyan létre a televízió, s lehetőleg gyorsan, de csak hazai erőből, mindenfajta import nélkül. Kétségtelen tény, a devizának nem voltunk bővében. Nem puszta vaskalaposság vagy nagyzási hó­bort tehát, hogy sokan úgy vélték: magunk is megbirkózhatunk e fel­adattal. Utólag már tudjuk: e né­zet képviselői tévedtek. Így aztán alig indult meg hazánkban a te­levíziózás, máris az a veszély fe­nyegette, hogy kátyúba ragad. S hogy ott is reked majd évekig. Pedig áldozatvállalásban nem volt hiány. A postai szakembereket — ők voltak az útegyengetők — azon nyomban elragadta a hőskori hevület. Az első próbaadások — 1953 decemberében — felszították a becsvágyat. A Gyáli úti posta­­kísérleti állomáson, ahonnan an­nak idején a rádiózás is elindult, „műsort” kezdett sugározni egy szerény teljesítményű berendezés. Akkor ez valósággal csodaszámba ment. Pedig, a igazat megvallva, az adótól négy kilométerre elhe­lyezett vevőkészüléken olykor alig lehetett látni valamit. A hiányokat a képzelet is csak úgy-ahogy pó­tolhatta. Ettől azonban senki sem esett kétségbe. A televízió nem volt többé délibáb. Újabban lendületes nekifutás i­s már odafönt termett a „Hargi­tán”. A kísérletek itt további ösz­tönzést kaptak. A „Hargita” kü­lönben nem más, min­t a Széche­­nyi-hegy azóta fogalommá lett épülete. Ide került 1954-ben a te­levíziós főhadiszállás. A tetőre an­tennát szereltek, a negyedik eme­letre települt a 100 wattos adóbe­rendezés. Fapolcokon helyezték el, innen-onnan beszerzett alkatré­szekből eszkábál­ták össze. Aztán bezárták egy szabályszerű tyúk­ketrecbe. (A berendezést tudniil­lik háló vette körül, így óvták a zavaroktól, az idegen mágneses jelektől.) Ám ez a kis játékszer már elfogadható kísérleti műsort adhatott. A „hegyi különítmény” nagy szakértelemmel és ügyszeretettel látott munkához. Tagjainak egyike a hangtechnikai osztály mai veze­tője, Südi Nándor, 1946-tól rádiós. Szinte azonnal megérezte a tele­vízióban rejlő fantasztikus lehe­tőséget. Azt sem bánta — de nem bánták társai sem —, ha 10—12 óra hosszat tartott a munkaidő. Leleményességük jóvoltából szüle­tett meg a hazai tévé első — ter­mészetesen kezdetleges — film­vetítője. Egy rajztáblán pedig elkészült a tussal kihúzott hős­kori beállítóábra, a legelső mo­noszkóp. Csupa apró lépés, de korántsem mellékes mozzanat. A hazai televízió e „történelmi” na­poktól kezdve tanul igazában jár­ni. Valójában persze inkább csak botladozott. A vetítőberendezés „enni kért”, filmeket kellett hozzá szerezni. Újabb ünnepélyes pilla­nat, peregni kezdtek a kísérleti program első kockái. És ismét ■megtörtént a csoda, a Posta Váci utcai épületének egyik szobájá­ban „vették” a mozgóképet. A su­gárzott felvétel mintha napjaink­ból köszönne vissza a múltba: Fe­rihegyen leszállt egy gép, kinyílt az ajtaja — a többit nem nehéz kitalálni ... „Rejtett” televíziósok Valamivel később tájfilmet fűz­tek be ugyanitt a gépbe. Címe: „Hol víz, hol élet”. (Vagy talán: „Hol víz, ott élet”? A kísérlet résztvevői már nem emlékeznek erre pontosan.) Tény, hogy Südi Nándorék ezt a filmet szinte min­dennap lejátszották. Olykor na­ponta több alkalommal is. És min­denkinek hallatlanul tetszett e produkció a „Hargitán”. Egy idő múltán ronggyá megy a celluloid­­szalag — kiselejtezték. Mindez már 1954 krónikájához tartozik. Ekkor, alakul meg a Rá­dió televíziós főosztálya. Vezetője Révai Dezső, mellette mindössze egy titkárnő dolgozott: Marthy Barnáné. Munkahelyül a­­Pollack Mihály téri épületét jelölték ki számukra — az Esterházy-palotá­­ban kaptak egy szobát. Ám ez az eldugott kis szoba már afféle agy­központ: a szervezett műsorsugár­zás gondolatának érlelője. A „cso­da” itt kapott első ízben távlatot. Tervek születtek, nézetek ütköztek, információk cserélődtek. Ezen az egyelőre kétszemélyes főosztályon erősödött meg a hit, hogy a tele­vízió nagyra nőhet, életképes le­het. S ekkor lépett munkába mint­egy tíz „rejtett” televíziós. Révai Dezső nevezi őket visszatekintve így, a „Tizek”-et ugyanis ő maga nem ismerte. A főosztály listájára rákerült ugyan ennyi új név, de gazdáik valójában rádiós műszaki feladatot láttak el. (Ők még csak tartalékai voltak a tévének. És senki sem tudta, mikor kerülnek bevetésre.) A csecsemőkorát élt intézmény vezetője szerencsére türelmes. He­behurgya lépésekkel nem is ment volna sokra. Erőt gyűjtött tehát, és közben azon töprengett, hon­nan verbuválhatná munkatársait a Televízió. Tanácsokat sok­ hely­ről kapott, volt, aki azt javasolta, támaszkodjék a tévé egyedül a rádiósokra, mások viszont a film­gyáriak nélkülözhetetlen szakértel­mére esküdtek. Utóbb kiderült, az a leghelyesebb, ha a televízió több forrásból is merít. A filmeseken és a rádiósokon kívül így jó né­hány friss diplomás egyetemista is itt talált kibontakozási lehető­séget. S eléggé sokan jöttek csak úgy egyszerűen „az utcáról”, hogy a megfelelő rostálás után hamar beilleszkedjenek. Pillanatnyilag azonban magának az intézménynek voltak „beillesz­kedési” és útkeresési gondjai. To­vábbhaladását nehezítette a „min­dent a magunk erejéből” program. A szakemberek tisztán látták, hogy az ilyen erőfeszítés csak csődbe vihet. Feltétlenül külső se­gítség után kellett nézni. Küldött­ség utazott Moszkvába, s tagjai tekintélyes dokumentációval tér­tek haza. A Szovjetunió — ahol a háború után 1948-ban indult új­ra nagy léptekkel a televíziózás — megadott minden támogatást. Az onnan átvett anyag alapján egyes berendezéseket itthon is gyártani lehetett.­­ A Medilabor Vállalat hozzákezdett ennek megvalósítá­sához. Hiányzott azonban a gyár­tási tapasztalat, ezért a sokat ígérő tervek valóra váltása akadozott. Nyilvánvaló volt az is, hogy meg­felelő adóberendezést bajos lett volna idehaza előállítani. A Mi­nisztertanács 1954 januárjában ha­tározatot hozott: be kell szerezni egy nagyobb teljesítményű adót. Forrásként elsősorban az NDK, Csehszlovákia és a Szovjetunió jöhetett számításba. A döntést té­tova lépések követték, a bürokrá­cia ismét hallatja szavát. Az „aka­dályfutás” sehogysem akart vé­get érni. Valamivel könnyebbnek látszott, a vevőkészülék-igény kielégítése. Az Orion azonnal szorgalmazta: készüljenek eleve nagyképernyős, külföldön is vevőre találó készü­lékek. A szakemberek erősítették, hogy ez nem puszta ábránd. A fejlett technikai igényekhez iga­zodó magyar tévék igenis verseny­­képesek lehetnek. 1955 augusztu­sában el is készül a később oly­annyira kedvelt Orion AT 501-es prototípusa. A kulisszák mögött most kez­dett csak igazán éleződni a tele­vízió körüli harc. Tárcaközi érte­kezlet, valamikor 1955 végén. Ré­vai Dezső némi aggodalommal mérlegelte az erőviszonyokat. A „sorsdöntőnek” ígérkező tanácsko­záson ugyanis — a többi között — azt vitatták meg, megvásárol­hatjuk-e Angliából az első tévé­­közvetítőkocsit. A behozatalt el­lenzők „nagyágyúkat” vonultattak Televízió Előjáték Széchenyi-hegyi „tyúkketrec” - fel. Amint azonban kiderül, szem­be kell nézniök a józan és rugal­mas — bár akkor merésznek lát­szó — álláspont képviselőivel. „Megcsúszott” a rendelés feladása,­ és a Pye kocsira még több mint egy évig várni kellett. Közben a Televízió kezdte már birtokába venni új otthonát, a Szabadság téri volt tőzsdepalotát. A déli szárnyon folyt egyelőre a berendezkedés. Sok örömmel, még több viszontagsággal. Néhány he­lyiség a földszinten, köztük mű­hely, garázs és raktár, s­­talán négy-öt szoba az első emeleten, ennyiből állt az új szállás. Az ön­állósodásnak mégis igen fontos lé­pése ez. Megindulhatott a stúdiók építése, s ezzel egy időben oda­­fönn, a Széchenyi-hegyen átadták az új, immár fél kilowattos adó­­berendezést. A televíziósokat most vakmerő gondolatok környékezték meg. Pénzük és tapasztalatuk alig volt, de meg akarták indítani a műsor­­készítést. Lévai Béla hézagpótló, — s visszaemlékezésünk forrásául is szolgáló — rádió- és tévékróni­kájában ez olvasható erről: „1954. szeptember 2-án, az első magyar televíziós felvétel a Filmgyárban. A kísérleti adás bemondója Pintér Sándor, de szerepel benne Bán György, Erdei Klári, Hajnóczy Lívia, Mednyánszky Ági, és Sárosi Gábor is. A felvétel: a Mezőgaz­dasági Kiállítás és Vásár bemu­tató-pavilonjában látható műsor konferálóképe és szövege. Ugyanis a vásáron is bemutatkozott a Te­levízió !” Fordult a naptár Fordult a naptár, 1956-ot ír­tunk. Februárban az Orion elké­szítette a nevezetes AT 501-es nullszériáját. Áprilisban pedig nyilvánosságra kerültek a második ötéves tervnek a tévét is érintő irányelvei. A politika viharfelhői még csak később sűrűsödtek. A Televízió háza táján most a terv volt a beszédtéma. Egyebek között az, hogy rövidesen 30 kilo­wattos adó sugározza majd a mű­sort Budapest 50 kilométeres kör­zetébe. És hogy Miskolc is kap egy kisebb teljesítményű adót, 1958-tól innen is tisztes távolság­ra, 25 kilométerre juthat el a tévé hangja és képe. Öt év alatt — mondja ki a joggal derűlátó terv — 110 000 tévékészüléket kell itthon gyártani. S korántsem mel­lesleg: elő kell készíteni a színes televíziózás bevezetését! Amint tudjuk, az ellenforrada­lom közbeszólt. E azonban már egy másik fejezete, a tévéhistóriá­nak. (Folytatjuk.) OCSOVAI GÁBOR A SZABADSÁG TÉRI TŐZSDEPALOTA - A MAGYAR TELEVÍZIÓ SZÉKHÁZA A déli szárnyon folyt egyelőre a berendezkedés MAGYARORSZAG 1982/18

Next