Magyarország, 1982. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)
1982-05-02 / 18. szám
Sport Hamis nosztalgiák Puskás és az aranycsapat Eltorzult sportszemlélet „Egy csodalény, aki már arany köpésekkel jött a világra, és amikor játszott, hátul is volt két szeme. Egyszer azonban túl messzire rúgta a labdát és elment megkeresni. Elvitte a fejét, a kezét és a híres lábát, ám az a nagy szíve még mindig itt dobog, Magyarországon!” Hámori Tibor ezzel a 46 szóval fejezi be Puskás Ferencről szóló 240 oldalas könyvét. A kérdés kézenfekvő: ez volna a Világhírű dalösszekötő eddigi pályafutásának költői összegezése? Vagy csupán az írói toll valószínűtlen megbicsaklása? Ne firtassuk. Hiszen Juhász Gyula már réges-régen megmondta: minden dilettáns költészet igaz érzésből fakad ... Rejtély, mítosz, valóság Az idézett sorokkal összecseng a nemrég bemutatott „Aranycsapat’ című film egyik képsora. . Czibor Zoltánt, az ötvenes évek ugyancsak Világhírű balszélsőjét barcelonai lakásában látjuk, amint el-elcsukló hangon, könnyeivel küszködve beszél. Mi tagadás, meglehetős zilált összevisszaságban törnek föl belőle a szavak, amelyek úgyszintén igaz érzésből fakadnak, s mégsem bizonyítanak mást, mint a könyörtelen tényt: a hajdani kitűnő labdarúgónak mégiscsak a lába volt zseniális, nem a feje. Surányi András, a film írója és rendezője Czibor szavaival valami olyasmit szeretett volna érzékeltetni, mint Hámori a Magyarországon dobogó szívű Puskással. A különbség persze nem elhanyagolható: a tárgyilagos észjárású Puskásnak esze ágában sem volt olyasféle szentimentális szamárságokat mondania, mint egykori játékostársának. Úgy látszik, a könyv szerzője nem volt hajlandó beérni a józan párbeszédek följegyzésével. Meg akarta mutatni, hogy ennél többre képes. Éppen az ellenkezője sikerült neki. Pedig igazán semmi röstellnivaló nincs benne, ha valaki nem író, hanem újságíró. Főleg, ha mindenekelőtt épp arra van szükség, hogy a közvélemény végre hiteles tájékoztatást kapjon az ötvenes évek aranycsapatának első számú játékosáról. Mert a „Puskás-rejtély”, a „Puskás-mítosz” csupán részint nosztalgikus eredetű. Részint a fölöttébb kétes hatású „fékezett tájékoztatás” következménye. Nem csoda, hogy a 150 000 példányban megjelent könyvet napok alatt szétkapkodták, s alighanem a Puskás Ferenc és Sebes Gusztáv találkozása Madridban. 60 000-es utánnyomás kötetei sem sokáig porosodnak az üzletek polcain. Úgy tetszik, mintha a két és fél évtizedes visszafogottság fordult volna a visszájára, hihetetlen mértékben fölszítva az aranycsapat iránti, amúgy sem csekély érdeklődést. A könyv tehát úgy is fölfogható, mint azoknak az információknak a közreadása, amelyeknek a sportsajtóban kellett volna napvilágotlátniuk Puskásról. Utólag könnyű megállapítani: a késlekedésnek semmi értelme semvolt. A híres labdarúgót körüllengő kényes kérdésekben társadalmilag semmi kényes nincs. Legföljebb egyénileg lehet kínos feszegetésük azoknak, akik az aranycsapat sportbeli értékeivel nem a legokosabban — pontosabban: nem a legtisztességesebben — bántak. (Némiképp hasonló elhallgatások magyarázzák a „Miért beteg a magyar futball?” című könyv sikerét. Végh Antal is olyan évekkel, évtizedekkel azelőtti visszásságokat tárt a nyilvánoság elé, amelyek zöme időközben kósza mendemondává duzzadt-torzult, fényévnyi messzeségbe távolodva valóságtartalmától. Természetesen így sem hatott volna újdonságként, ha a sportsajtó a kezdet kezdetén tiszta vizet önthetett volna a pohárba.) Sztahanovista hasonlat? A tájékoztatási mulasztások mögött persze nem nehéz fölfedezni az ötvenes évek abszurd sportfölfogását. Nem vitás, ma mosolygást kelt a hajdani görcsös erőfeszítés: ország-Világ előtt sportbeli sikerekkel is be kell bizonyítani a szocialista rend magasabbrendűségét. Ez a téveszme mindaddig igen használhatónak látszott, amíg Puskásék sorra-rendre kényszerítették térdre a világelsőnek számító csapatokat. Abban a , „r állapatkip. azonban minden tótágast állt, amint a világbajnoki döntőben balszerencsés vereséget szenvedtek. Nem véletlen, hogy a berni 2-3 sokkal több volt, mint egyszerű sportcsalódás. A budapesti tüntetés sem csak ostoba szurkolói elvakultságot fejezett ki. Érzékenyebb politikai vezetés minden bizonnyal fölismerte volna benne azokat a társadalmi feszültségeket is, amelyek — bárha fölöttébb naiv módon egyebek között az aranycsapat parádés góljaival igyekeztek elterelni róluk a figyelmet — végül az 1956-os robbanáshoz vezettek. Mindez szerteágazó tanulságok levonására ad módot. Az „Aranycsapat” című filmben Zsolt István, az egykori neves játékvezető fogalmaz a legcsattanósabban: igazán sajnálatra méltó az az ország, amelynek nincs mással büszkélkednie a világ előtt, mint egy futballcsapattal. Ezzel ugyan nehéz volna vitába szállni, hiszen az ötvenes években Puskásék jelentőségét csakugyan eltúlozták. Bár azért azt sem árt szem elől téveszteni, ugyanilyen hiba lett volna ki nem használni úgyszólván az egész világra kiterjedő népszerűségüket. Sikereik éppúgy segítettek föloldani az ország II. világháború utáni elszigeteltségét, mint a londoni, helsinki olimpián nyert magyar aranyérmek. A sport támogatását tehát egyszerűen ostobaság a Rákosi-rendszer bűnéül felróni. Mi sem tanúskodik jobban e mellett, mint a filmben nyilatkozó 1954-es világbajnok NSZK-labdarúgók véleménye: mindegyikük azt tartotta a győzelem legjellemzőbb vonásának, hogy a háborús pusztítások folytán ellenszenvessé vált németség új arcát villantotta föl a világ előtt. Bár ha az életben se szeri, se száma a sportnál fontosabb dolgoknak, a gólok és rekordok sajátos kisugárzása ma is messze meghaladja a stadionok határait. Tetszik-nem tetszik, ésszerű-nem ésszerű, mégis tagadhatatlan: a XX. századi társadalomra és gazdaságra a sport csakúgy hatással van, mint az eszményekre vagy éppen a közgondolkodásra. Ezt a hatást túlbecsülni vagy lebecsülni egyaránt helytelen. Okosan és mértéktartóan gazdálkodni vele annál nehezebb. Versenysport nincs indulat, túveszítettség, győzni akarás nélkül. Ám az indulat igen könnyen csaphat át elvakultságba, a túlfeszítettség mindenáron való győzni akarásba, ha a versengés egészségtelen szellemi-társadalmi közegben zajlik; ha az egészséges győzni akarás nem egészséges veszíteni tudással társul. (Jellemző az 1954-es budapesti rendbontás egyik résztvevőjének filmbeli megnyilatkozása. Sokkal inkább a Rákosi-rendszer valamiféle méltatlanul elítélt mártírjának érzi magát, anélkül, hogy némi kétség támadna benne egykori pusztító vandalizmusa iránt. Mentségére legyen mondva: szurkolói elvakultságában egy korszak eltorzult sportszemlélete testesül meg. Mégpedig jelen időben, jól példázva, hogy a régi torzulások hatása máig tartó.) A film, sajnos, ahelyett, hogy elősegítené az emelkedettebb ítélkezést, ahelyett, hogy a vereség tragikus felfogásán felülkeveredve a vereség tárgyilagos fölfogására ösztönözne, inkább újabb téveszméket sugall. Olyan szerencsétlenül vázolja ugyanis föl a társadalmi hátteret, hogy ezzel akarva-akaratlanul azt érzékelteti: ilyen képtelen körülmények között szinte törvényszerű volt az aranycsapat végső veresége. Csakhogy például Puskásék teljesítményéhez semmiképpen sem hasonlítható a filmbéli sztahanovistáé, aki májusra teljesítette egész éves tervét. A labdarúgók tudniillik nem áreredményeket értek el, hanem nagyon is valóságosakat. Az ő példájuk kivételesen egyáltalán nem alkalmas a Rákosi-rendszer bűnösségének bemutatására. Ma sincs mit tagadni rajta: sportsikereik — szándékaiktól függetlenül — sokkal inkább a rendszer mellett szóltak. A filmvásznon újra megelevenedő játékuk ma is kitűnően tanúskodik velük született futballtehetségük nem mindennapiságáról.Mellesleg nem árt megjegyezni: nem azért lettek a világ legjobbjai, mert a legfejlettebb volt a hazai edzésmódszer. Az angol és a nyugatnémet felkészítés magasabb színvonalát azonban feledtetni tudta tehetségük. Igaza volt a 6-3-as wembley-i győzelem után megjelent cikk írójának: a világ kétezer legjobb labdarúgóját továbbra is Anglia mondhatja a magáénak, Magyarországé viszont a legjobb tizenegy ...) Tehetségkihasználás Ugyancsak elgondolkozásra késztetőek Puskás 1956 utáni évei. Amikor külföldön maradt, már harmincéves elmúlt, jókora súlyfölösleg nehezedett rá, kiégőfélben levő játékosnak számított. Itthon valószínűleg nemsokára fölhagyott volna a futballal. Külföldön azonban semmi másban nem bízhatott, csupán a játéktudásában. S persze abban, hogy nem különféle előítéletek és elfogultságok, hanem a pályán nyújtott teljesítménye alapján ítélkeznek róla. Meg is tett érte mindent, hogy ismét a régi legyen. Hat hét alatt leadotttizenegy kilót, spártai módon élt, és fogcsikorgatva edzett. Real Madrid-beli első edzésén zokszó nélkül futott negyven kört. Nem csoda, hogy játékosként több lett, mint régen, másodikvirágkorát éltemeg ideálisnak aligha nevezhető labdarúgóéletkorban. (Negyvenéves fejjel vonult vissza, de az utolsó pillanatig ugyanúgy mezbe kellett öltöznie minden mérkőzés előtt, mint társainak, nehogy biztosnak érezhesse a csapatban a helyét a balösszekötő.) Miért érdemes töprengeni ezen? Mert a tehetség ésszerű kihasználására utal. Másrészt pedig arra, hogy Puskással többé-kevésbé ugyanaz történt, mint a manapság külföldre szerződő magyar játékosokkal. Csodák ugyanis sem itt, sem ott nincsenek. VESZPRÉMI MIKLÓS FILMKOCKA AZ ,,ARANYCSAPAT"-BÓL Segítettek föloldani az ország II. világháború utáni elszigeteltségét MAGYARORSZÁG 1982/18 rrr ii r-'iil in