Magyarország, 1983. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1983-10-02 / 40. szám
II. Tíz évvel a régi Nemzeti Színház Kerepesi (Rákóczi) úti hajlékának megnyitása után gesztenyefákat ültettek a színház udvarára, amelyet vaskerítéssel választottak el a Kerepesi úttól. Ezek a gesztenyefák azonban nem nőhettek az égig. 1874 nyarán a Fővárosi Lapok arról tudósította olvasóit, hogy a fák közül már csupán kettő áll, s az is „csak pár napig — a többit körülöttük, mellettük hétfő este kivágták, valamint a vasrácsozatot is akkor hordták el”. Akkor már hosszabb ideje, legalább két esztendeje rebesgették, hogy az alig harmincöt éve megnyílt színházépület, amely rövid idő alatt is annyi vihart élt át, méltatlan az ország első színházához. Lábzsákkal, bundában A Vasárnapi Ujság 1872. július 14-én jelentette: „A nemzeti színház lebontásáról és újraépítéséről különféle — s nem igen célszerű — terveket emlegettek közelebb. Most kisült, hogy csak azt tervezik, miszerint a színház előcsarnokát a rendes útvonalig kiépítik, s eképp megnagyobbítják a nézőterét is. A szomszéd sarokházat pedig nagy bérházzá emelik, s oda helyezik a színi tanodát. A színház építkezése azonban két havi szünidőt igényel, mialatt színészeink csak Budán fognak játszani.” Miért akarták lebontani vagy újraépíteni Földváry Gábor annyi keserves harc árán s oly nagy lelkesedéssel épített színházát? Elsősorban városrendezési, városszépítészeti okokat emlegettek. Mindez pontosan kiderül a Fővárosi Lapok már említett tudósításából: „Ideje is volt, hogy a színházat megszépítsék. Az egész környék épült-szépült mellette, csak ez maradt régi dísztelen állapotban. Az alacsony »Griff«-ből lett a magas »Pannónia«, a régi füvészkert parajt termő térségén pedig az egyetemi pavilonok nőnek ki s közülük a vegytani intézet már végképen áll; míg színházunk egy szálloda magas falainak árnyékába szorult, úgyhogy a Kerepesi útról alig volt látható, s a másik oldalán, hová tulajdonképp maga a színház illenék, saját ócska bérháza s ennek végében, az országútra néző homlokkal egy magtárféle épület dísztelenkedik ...” A külső, vagyis a látványos okok mellett nem voltak mellékesek vagy elhanyagolhatók a belső, kevésbé szembetűnő gondok, hiányosságok sem, amelyek együttesen és visszamenőleg is Széchenyi István hevületét igazolták. Széchenyi nem véletlenül tört lándzsát egy „Duna-parti színházpalota” mellett. Jól tudta, hogy a Nemzeti Színházat nem annyira a jelen, sokkal inkább a jövő — a jövő századok — számára kell felépíteni ! Földváry Gábor keserves körülmények között épített színháza, sajnos, még a viszonylag rövid idő próbáját sem állta ki. Igaz, a Kerepesi úti épületnek számos megpróbáltatást kellett átvészelnie. (Az 1839-es árvíz után készített helyzetfelmérés szerint: „Az épület a legrosszabb állapotban van. A zártszékek szűkek, ki kell őket cserélni; a nézőhely alját, ahol a Meiszner-fűtés csövei vannak, az árvíz iszapja betömte; a színház fedele rossz, a lefolyócsöveket kezdettől szűkekre szabták, úgyhogy becsorog az eső, a falak átáztak, a színi díszletek eltevésére nincs hely”, stb.) S akkor még nem beszéltek a színház tartalmi kérdéseiről, amelyek hasonlóképpen igen rosszul álltak. Bulyovszky Gyula, a kor egyik krónikása, több pesti lap szerkesztője, 1874-ben, amikor a Kerepesi úti Nemzeti Színházat átépítették, saját emlékeit (ahogy ő nevezte „fátyolképeket”) elevenítette fel a színház múltjáról. Ebben számos érdekes, a kort híven visszaidéző pillanatot örökít meg a színházról és közönségéről, illetve a közönség hiányáról: „A negyvenes évekből a legjobb előadásoknál is emlékszem oly üres házakra, hogy »a színtéren ismét nyulászni lehetett volna« ... A ház ürességére jellemző: miután a gymnasiumi iskolatörvények a kegyesrendieknél oly szigorúak voltak, hogy a »kegyes« atyák kicsapással fenyegették azt, aki a tanulók közül a színházat látogatni merészelné, én mégis bátorságot vettem ott megjelenni, nagynéném azonban, aki nem akarta kedvemet szegni, oly ügyesen maszkírozott, hogy legjobb ismerőseink se ismertek reám, s ez álcrában aztán beültetett a zártszéksorok kellő közepére, de mit ért? A kurátor, aki estvénként kémkedni járt a színházba, ahúsz-harminc néző közt mégis föltalált, és mint gyanús egyént addig-addig vizsgált, míg ugyanazonosságomat nem constatírozta...” Bulyovszky azt is megírta, hogy a legnagyobb részvétlenség idején úgy próbáltak közönséget toborozni, hogy ingyenjegyeket osztogattak „oly kevésbé tehetős családok közt, ahol szép leány volt a háznál, úgy okoskodván, hogy majd a szép arczok legalább a férfi publikumot be fogják édesgetni”, de ez sem használt. Különösen a téli hónapokban fordult katasztrofálisra a helyzet, amikor „a színterem jobb fűtése költséges lévén, néha oly hideg volt, hogy egy-egy buzgóbb színházlátogató is kénytelen volt a harmadik, negyedik felvonás után odahagyni, s a jobbmódúak, páholyaikban nem egy nézőt lehetett látni, aki mint téli utas a vagyonban, lábzsákkal és bundában ült ott”. „Kilépett” a Kerepesi útra Ezekben az ínséges téli hónapokban mindent elkövettek, hogy a távol maradó közönséget becsalogassák. Nem válogathattak a reklámeszközökben sem. „Egy kitűnő színészünk — írja Bulyovszky Gyula — jutalomjátékára egy rég letűnt drámát. Az oroszlánszívű Richardot választotta, és a címében sem bízva eléggé, abba vetette minden reményét, hogy a színlapra nagy betűkkel íratta ki, miként az előadás folytában Richard és kísérete lovon fog megjelenni, s hogy összesen hat eleven ló fog estve ritka látványt nyújtani. És még e »lóerőre« alapított jutalomjáték se nagyon vonzott.” Az 1874-es átépítést persze mindenekelőtt az indokolta, hogy a Kerepesi úti színházépület menthetetlenül elavult. Nem voltak megfelelő kiszolgálóhelyiségek; erre a célra 1869-ben megvásárolták a szomszédos, úgynevezett Westermayer-féle saroktelket (ez a mai Rákóczi út és Múzeum körút sarkán volt), ahol egy düledező, ócska egyemeletes ház is állt. Ide helyezték a színház festőműhelyét és a raktárak egy részét. De az épületben két alkalommal is (1871-ben és 72-ben) tűz keletkezett, amelynek végzetes következményei lettek: elrendelték a ház lebontását. Ezt az alkalmat használták fel az illetékesek — mi mást is tehettek volna, amikor a színháznak nem voltak kiszolgálóhelyiségei?! —, hogy ismét napirendre tűzzék a Nemzeti Színház átépítését. Skalniczky Antal építész tervei alapján láttak munkához: a Rákóczi út és a Múzeum körút sarkán négyemeletes, új bérházat emeltek. (Ennek a háznak — amely egybeépült a NemzetiSzínház átalakított homlokzatával — földszintjén alakították ki a díszletműhelyt, emeletén a jelmeztárat, míg a pincébe a két épületet — a színházat és a bérházat ellátó kazánház került; a lakások egy részét a színház tagjai számára tartották fenn, a többit pedig kiadták s a befolyó összegeket a színház céljaira fordították.) Sklaniczky a régi színház elé új homlokzatot és egy további emeletet építtetett, ily módon a Nemzeti Színház „kilépett” a Kerepesi útra — egy vonalba került a többi bérházzal. E látványos „lépésről” azonban csakhamar kiderült, hogy elhibázott volt. Szinte semmit sem változtatott az alapvető bajokon, továbbra sem lett korszerű és modern az ország első színháza. A helyzet akkor vált ismét kényessé, amikor Bécsben leégett a Ring színház (1881), s az ottani katasztrófa után elkerülhetetlenné vált, hogy itthon is nagyító alá vegyék a Nemzeti Színház tűzbiztonságát. Ekkor derült ki, amit egyébként is sejteni lehetett, hogy a mi színházunk a biztonság elemi feltételeinek sem felel meg. Mindez pedig újabb — és nem kevésbé költséges— átalakításokat tett szükségessé. (Az átalakítás során közel kétszáz ülőhelyet távolítottak el, miáltal jelentősen csökkent a nézőtér befogadóképessége, tehát a Nemzeti Színház Fátyolképek Jutalomjáték — lóerere színház bevétele is; a színpad és a nézőtér közé úgynevezett vaslemez függönyt kellett felszerelni stb.) Ekkor kapott villanyvilágítást is a Nemzeti Színház. Ennek érdekes előzményei voltak: Podmaniczky Frigyes báró, a színház intendánsa már 1881-ben panasszal élt a légszesztársulat igazgatójánál. Kifogásolta, hogy az általuk termelt és szolgáltatott világítógáz sem a minőségi, sem a mennyiségi követelményeknek nem felel meg. Ha ezt a hibát nem orvosolják — érvelt —, akkor lehetséges, hogy egy vadonatúj fényforráshoz, a villanyhoz folyamodnak majd. Igen merész ötlet volt ez, hiszen Európában alig egy-két színház engedhette csak meg magának ezt az új csodát: a villanyfényt. A báró intendáns tervét az illetékes hatóságok nem is fogadták kitörő örömmel... Kicsinyes fukarkodás 1882. április 2-án a belügyminisztérium (ahová a színházi ügyek is tartoztak) elutasította Podmaniczky kérését, hogy a Kerepesi úti színházat villanyvilágítással szereljék föl. Indoklásképpen a következőket hozták fel: „Váljon a villanyvilágításnak a színháznál netán leendő alkalmazása által nem fog-e a színház jelenlegi öszszes felszerelésének, díszleteinek, öltönyeinek stb. a mai világítás melletti kedvező hatása tönkretétetni, vagy legalábbis nevezetesen csökkenteni, s nem lenne-e ennélfogva a villanyvilágítás behozatalának azon kikerülhetetlen következése, hogy a mai díszleteket és jelmezeket újakkal, mégpedig tetemesen költségesebbekkel kelljen felcserélni?” Vagyis: a krónikás ismét csak a kicsinyes fukarkodásról adhat hírt, amely kezdettől fogva annyi bajt és gondot okozott Thália magyar „napszámosainak”. 1883. június 6-án mégis megtört a jég. Ezen a nevezetes napon először próbálták ki a villanyvilágítást, amely a következő hét napon „sok bajjal és megszakítással” működött ugyan, de bebizonyosodott, hogy „a nézőtér világítását illetőleg, a világítás e módja lehetséges; — éspedig részint azért, mert nyugodt, sárga, kellemesen ható világot nyújt, elegendő erővel; mert továbbá egyformán s minden vibráció nélkül ég, akár van csendes idő, akár van szélvész; mert végre a melegségi fokozatot hasonlítva azt a légszesz melegségi fokozatához, 4 fokkal szállítja alább, ami már magában véve is nagy előny.” (Folytatjuk.) BÁNOS TIBOR : A NEMZETI SZÍNHÁZ ÉS BÉRHÁZA AZ 1875-ÖS ÁTÉPÍTÉS UTÁN Lehetséges, hogy egy vadonatúj fényforráshoz, a villanyhoz folyamodnak MAGYARORSZÁG 1983/40