Magyarország, 1983. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)

1983-10-02 / 40. szám

II. T­íz évvel a régi Nemzeti Szín­ház Kerepesi (Rákóczi) úti hajlékának megnyitása után gesztenyefákat ültettek a színház udvarára, amelyet vaskerítéssel választottak el a Kerepesi úttól. Ezek a gesztenyefák azonban nem nőhettek az égig. 1874 nyarán a Fővárosi Lapok arról tudósította olvasóit, hogy a fák közül már csupán kettő áll, s az is „csak pár napig — a többit körülöttük, mel­lettük hétfő este kivágták, vala­mint a vasrácsozatot is akkor hordták el”. Akkor már hosszabb ideje, leg­alább két esztendeje rebesgették, hogy az alig harmincöt éve meg­nyílt színházépület, amely rövid idő alatt is annyi vihart élt át, méltatlan az ország első színhá­zához. Lábzsákkal, bundában A Vasárnapi Ujság 1872. július 14-én jelentette: „A nemzeti szín­ház lebontásáról és újra­építésé­ről különféle — s nem igen cél­szerű — terveket emlegettek kö­zelebb. Most kisült, hogy csak azt tervezik, miszerint a színház elő­csarnokát a rendes útvonalig ki­építik, s eképp megnagyobbítják a nézőterét is. A szomszéd sarok­házat pedig nagy bérházzá emelik, s oda helyezik a színi tanodát. A színház építkezése azonban két ha­vi szünidőt igényel, mialatt szí­nészeink csak Budán fognak ját­szani.” Miért akarták lebontani vagy újraépíteni Földváry Gábor annyi keserves harc árán s oly nagy lel­kesedéssel épített színházát? Első­sorban városrendezési, városszépí­­tészeti okokat emlegettek. Mindez pontosan kiderül a Fővárosi La­pok már említett tudósításából: „Ideje is volt, hogy a színházat megszépítsék. Az egész környék épült-szépült mellette, csak ez maradt régi dísztelen állapotban. Az alacsony »Griff«-ből lett a magas »­Pannónia«, a régi füvész­­kert parajt termő térségén pedig az egyetemi pavilonok nőnek ki s közülük a vegytani intézet már végképen áll; míg színházunk egy szálloda magas falainak árnyéká­ba szorult, úgyhogy a Kerepesi útról alig volt látható, s a másik oldalán, hová tulajdonképp maga a színház illenék, saját ócska bér­háza s ennek végében, az ország­útra néző homlokkal egy magtár­féle épület dísztelenkedik ...” A külső, vagyis a látványos okok mellett nem voltak mellékesek vagy elhanyagolhatók a belső, ke­vésbé szembetűnő gondok, hiá­nyosságok sem, amelyek együtte­sen és visszamenőleg is Széchenyi István hevületét igazolták. Széche­nyi nem véletlenül tört lándzsát egy „Duna-parti színházpalota” mellett. Jól tudta, hogy a Nemze­ti Színházat nem annyira a je­len, sokkal inkább a jövő — a jö­vő századok — számára kell fel­építeni ! Földváry Gábor keserves körül­mények között épített színháza, sajnos, még a viszonylag rövid idő próbáját sem állta ki. Igaz, a Kerepesi úti épületnek számos megpróbáltatást kellett átvészelnie. (Az 1839-es árvíz után készített helyzetfelmérés szerint: „Az épü­let a legrosszabb állapotban van. A zártszékek szűkek, ki kell őket cserélni; a nézőhely alját, ahol a Meiszner-fűtés csövei vannak, az árvíz iszapja betömte; a színház fedele rossz, a lefolyócsöveket kezdettől szűkekre szabták, úgy­hogy becsorog az eső, a falak át­áztak, a színi díszletek eltevésére nincs hely”, stb.) S akkor még nem beszéltek a színház tartalmi kérdéseiről, ame­lyek hasonlóképpen igen rosszul álltak. Bulyovszky Gyula, a kor egyik krónikása, több pesti lap szerkesztője, 1874-ben, amikor a Kerepesi úti Nemzeti Színházat átépítették, saját emlékeit (ahogy ő nevezte „fátyolképeket”) elevení­tette fel a színház múltjáról. Eb­ben számos érdekes, a kort híven visszaidéző pillanatot örökít meg a színházról és közönségéről, illet­ve a közönség hiányáról: „A negyvenes évekből a legjobb előadásoknál is emlékszem oly üres házakra, hogy »a színtéren ismét nyulászni lehetett volna« ... A ház ürességére jellemző: miután a gymnasiumi iskolatörvények a kegyesrendieknél oly szigorúak voltak, hogy a »kegyes« atyák ki­csapással fenyegették azt, aki a ta­nulók közül a színházat látogatni merészelné, én mégis bátorságot vettem ott megjelenni, nagynéném azonban, aki nem akarta kedvemet szegni, oly ügyesen maszkírozott, hogy legjobb ismerőseink se ismer­tek reám, s ez álcrában aztán be­ültetett a zártszéksorok kellő kö­zepére, de mit ért? A kurátor, aki estvénként kémkedni járt a szín­házba, a­­húsz-harminc néző közt mégis föltalált, és mint gyanús egyént addig-addig vizsgált, míg ugyanazonosságomat nem consta­­tírozta...” Bulyovszky azt is megírta, hogy a legnagyobb részvétlenség idején úgy próbáltak közönséget toboroz­ni, hogy ingyenjegyeket osztogattak „oly kevésbé tehetős családok közt, ahol szép leány volt a háznál, úgy okoskodván, hogy majd a szép ar­­czok legalább a férfi publikumot be fogják édesgetni”, de ez sem használt. Különösen a téli hóna­pokban fordult katasztrofálisra a helyzet, amikor „a színterem jobb fűtése költséges lévén, néha oly hideg volt, hogy egy-egy buzgóbb színházlátogató is kénytelen volt a harmadik, negyedik felvonás után odahagyni, s a jobbmódúak, páholyaikban nem egy nézőt lehe­tett látni, aki mint téli utas a vagyonban, lábzsákkal és bundá­ban ült ott”. „Kilépett” a Kerepesi útra Ezekben az ínséges téli hónapok­ban mindent elkövettek, hogy a távol maradó közönséget becsalo­gassák. Nem válogathattak a rek­lámeszközökben sem. „Egy kitűnő színészünk — írja Bulyovszky Gyula — jutalomjátékára egy rég letűnt drámát. Az oroszlánszívű Richardot választotta, és a c­ímé­­ben sem bízva eléggé, abba vetette minden reményét, hogy a színlap­ra nagy betűkkel íratta ki, miként az előadás folytában Richard és kísérete lovon fog megjelenni, s hogy összesen hat eleven ló fog est­ve ritka látványt nyújtani. És még e »lóerőre« alapított jutalomjáték se nagyon vonzott.” Az 1874-es átépítést persze min­denekelőtt az indokolta, hogy a Kerepesi úti színházépület menthe­tetlenül elavult. Nem voltak meg­felelő kiszolgálóhelyiségek; erre a célra 1869-ben megvásárolták a szomszédos, úgynevezett Wester­­mayer-féle saroktelket (ez a mai Rákóczi út és Múzeum körút sar­kán volt), ahol egy düledező, ócs­ka egyemeletes ház is állt. Ide he­lyezték a színház festőműhelyét és a raktárak egy részét. De az épü­letben két alkalommal is (1871-ben és 72-ben) tűz keletkezett, amely­nek végzetes következményei let­tek: elrendelték a ház lebontását. Ezt az alkalmat használták fel az illetékesek — mi mást is tehettek volna, amikor a színháznak nem voltak kiszolgálóhelyiségei?! —, hogy ismét napirendre tűzzék a Nemzeti Színház átépítését. Skalniczky Antal építész tervei alapján láttak munkához: a Rákó­czi út és a Múzeum körút sarkán négyemeletes, új bérházat emel­tek. (Ennek a háznak — amely egybeépült a Nemzeti­­Színház át­alakított homlokzatával — föld­szintjén alakították ki a díszlet­­műhelyt, emeletén a jelmeztárat, míg a pincébe a két épületet — a színházat és a bérházat­­ ellátó kazánház került; a lakások egy részét a színház tagjai számára tartották fenn, a többit pedig ki­adták s a befolyó összegeket a színház céljaira fordították.) Skla­­niczky a régi színház elé új hom­lokzatot és egy további emeletet építtetett, ily módon a Nemzeti Színház „kilépett” a Kerepesi útra — egy vonalba került a többi bér­házzal­. E látványos „lépésről” azonban csakhamar kiderült, hogy elhibá­zott volt. Szinte semmit sem vál­toztatott az alapvető bajokon, to­vábbra sem lett korszerű és mo­dern az ország első színháza. A helyzet akkor vált ismét kényessé, amikor Bécsben leégett a Ring színház (1881), s az ottani kataszt­rófa után elkerülhetetlenné vált, hogy itthon is nagyító alá vegyék a Nemzeti Színház tűzbiztonságát. Ekkor derült ki, amit egyébként is sejteni lehetett, hogy a mi szín­házunk a biztonság elemi felté­teleinek sem felel meg. Mindez pe­dig újabb — és nem kevésbé költ­séges­­— átalakításokat tett szük­ségessé. (Az átalakítás során közel kétszáz ülőhelyet távolítottak el, miáltal jelentősen csökkent a né­zőtér befogadóképessége, tehát a Nemzeti Színház Fátyolképek Jutalomjáték — lóerere színház bevétele is; a színpad és a nézőtér közé úgynevezett vaslemez függönyt kellett felszerelni stb.) Ekkor kapott villanyvilágítást is a Nemzeti Színház. Ennek érde­kes előzményei voltak: Podmanicz­­ky Frigyes báró, a színház inten­dánsa már 1881-ben panasszal élt a légszesztársulat igazgatójánál. Kifogásolta, hogy az általuk ter­melt és szolgáltatott világítógáz sem a minőségi, sem a mennyi­ségi követelményeknek nem felel meg. Ha ezt a hibát nem orvo­solják — érvelt —, akkor lehetsé­ges, hogy egy vadonatúj fényfor­ráshoz, a villanyhoz folyamodnak majd. Igen merész ötlet volt ez, hiszen Európában alig egy-két színház engedhette csak meg ma­gának ezt az új csodát: a villany­fényt. A báró­ intendáns tervét az illetékes hatóságok nem is fogad­ták kitörő örömmel... Kicsinyes fukarkodás 1882. április 2-án a belügymi­nisztérium (ahová a színházi ügyek is tartoztak) elutasította Podma­­niczky kérését, hogy a Kerepesi úti színházat villanyvilágítással szereljék föl. Indoklásképpen a kö­vetkezőket hozták fel: „Váljon a villanyvilágításnak a színháznál netán leendő alkalmazása által nem fog-e a színház jelenlegi ösz­­szes felszerelésének, díszleteinek, öltönyeinek stb. a mai világítás melletti kedvező hatása tönkreté­tetni, vagy legalábbis nevezetesen csökkenteni, s nem lenne-e ennél­fogva a villanyvilágítás behozata­lának azon kikerülhetetlen követ­kezése, hogy a mai díszleteket és jelmezeket újakkal, mégpedig te­temesen költségesebbekkel kelljen felcserélni?” Vagyis: a krónikás ismét csak a kicsinyes fukarkodásról adhat hírt, amely kezdettől fogva annyi bajt és gondot okozott Thália ma­gyar „napszámosainak”. 1883. június 6-án mégis megtört a jég. Ezen a nevezetes napon először próbálták ki a villanyvilá­gítást, amely a következő hét na­pon „sok bajjal és megszakítással” működött ugyan, de bebizonyoso­dott, hogy „a nézőtér világítását illetőleg, a világítás e módja le­hetséges; — és­pedig részint azért, mert nyugodt, sárga, kellemesen ható világot nyújt, elegendő erő­vel; mert továbbá egyformán s minden vibráció nélkül ég, akár van csendes idő, akár van szél­vész; mert végre a melegségi fo­kozatot hasonlítva azt a légszesz melegségi fokozatához, 4 fokkal szállítja alább, ami már magában véve is nagy előny.” (Folytatj­uk.) BÁNOS TIBOR : A NEMZETI SZÍNHÁZ ÉS BÉRHÁZA AZ 1875-ÖS ÁTÉPÍTÉS UTÁN Lehetséges, hogy egy vadonatúj fényforráshoz, a villanyhoz folyamodnak MAGYARORSZÁG 1983/40

Next