Magyarország, 1984. július-december (21. évfolyam, 27-53. szám)
1984-09-30 / 40. szám
Természetvédelem Meddig él egy fa? Kertészet a Nyugati helyén ! Az új fa nem pótolja a régit Talán nem irodalmi kegyeletsértés Örkény István novellaremekét mottóul választani egy, a fák sorsát taglaló újságcikk fölé. Az elbeszélés halálosan beteg hősnője tizenöt éves hársfát vásárol egy idegen kertben — kell-e ennél megrendítőbb bizonyíték rá, hogy az ember önmaga életét látja folytatódni a fában, amelyik akkor is lesz, ha ő már elment ebből a világból. A fa, igen, soká él — ha hagyják. De az ember, a másik ember — mintha csak saját kurtára szabott léte miatt féltékeny volna rá — okkal, ok nélkül pusztítja. Még akkor is, ha saját életét rövidíti vele. Még akkor is, ha büntetés jár érte. Régen is vitatták Három évszázadnál is régebbről fennmaradt már fabírságokra valló írás. A história szerint, az igazságosnak tartott Mátyás király is fairtás büntetéseként nem emelt többé nemesi rangra módiakat. Nevéhez fűződnek az első hazai fasor hársfái is, amelyek a visegrádi palota kertjének kápolna előtti részén pompáztak. A napóleoni időkben az utakat már jegenyefákkal szegélyezték. A faültetés a mindinkább városiasodó emberi környezetben azután mind nagyobb szerephez is jutott. A városok fejlődésével kezdtek egyre több fát ültetni, amikor már olyan arányú építkezésekre került sor, hogy miattuk az elhagyott természet utáni vágy a városlakóikban felébredt. A városiasodásnak ezt a mértékét az európai nagyvárosok és közöttük fővárosunk is, más hazai nagyvárosokkal együtt, a legutóbbi évszázadokban érték el. Pesten még a múlt században is uralkodó felfogás volt, hogy a fa falusi képződmény, és városba nem illik. A korabeli nagyobb pesti építkezéseknél kíméletlenül irtották is a fáikat. Szerencsére a századfordulóitól már fővárosunkban is a fatelepítés vált szokássá. Pest-Buda első fasorát még 1789-ben telepítették a Vigadó és a Tudományos Akadémia közötti Duna-parton. Krónika vall arról is, hogy a mai, éppen átépítésre került Nyugati pályaudvar területén akkor a Schbulek-féle kertészet volt, és az ott nevelt fákat vásárolta meg Pest város tanácsa, ehhez az úttörő fasortelepítéshez. Ebből a fasorból fennmaradt Roosevelt téri öreg akácfa a már közel két évszázados korával Pest legidősebb fája. (Haldoklik is, bár a megtámogatásáról sem feledkeztek meg a kertészek.) A reformkorban került sor egymás után újabb fasorok telepítésére, Pesten és Budán egyaránt. 1810-ből való a mai Gorkij fasor. A fák gyilkosai sem voltak azonban időközben tétlenek. Panaszkodott a fapusztításokról már Széchenyi István gróf is, akinek felesége ugyanakkor szintén az első faültetők között volt. Ady is panaszolta a fák fellelhető „utálatát”. G. B. Shaw állítólag azt mondta, hogy Shakespeare is ültetett eperfát, tehát, neki is k©E. A faültetés tovább élő hagyománya azonban nemcsak angliai divat. Régi német hagyomány, hogy a házasságkötést az ifjú pár faültetéssel is megörökíti. Máshol a gyermekáldást üdvözlik faültetéssel. Kiemelkedő személyiségek országunkba látogatásakor is sor szokott kerülni emlékfa ültetésére. (A balatonfüredi szívkórház mellett tette kedves hagyománynyá a faültetést az egykor ott gyógykezelt indiai költő, Rabindranath Tagore.) Évfordulókról is meg szoktak emlékezni hasonlón. Üdítő hangfogók Napjainkra a faültetés településeinken új értelmet is kapott. Az ültetés és a már meglevő fák védelme együttesen, a környezeti ártalmak elleni küzdelemnek szó szerint létfontosságú módszere. Felismerték ugyanis annak az életmentő jelentőségét, hogy a fák esetében különösen tekintélyes tömegű lombozat sokat felhasznál az általunk is kilélegzett széndioxidból és egyidejűleg oxigént bocsát ki. Egyetlen százéves fa óránként 2,3 kilogramm széndioxidot köthet meg és ugyanennyi idő alatt 1,7 kilogramm oxigént adhat le. Az ilyen légtisztító hatásuk miatt nem is túlzás a környezetünkben élő fákat zöld tüdőként emlegetni. Arra ugyan már szintén fény derült, hogy a fák az általuk kibocsátott oxigénből közben valamennyit maguk is elhasználnak. A többlet azonban mégis akkora, hogy egy nagy lomb tömegű, már legalább nyolcvan esztendős fa egy ember évi oxigénszükségletét is fedezheti. A kutatók azt is megállapították, hogy minden egyes jól kifejlett lombos fa hasznos, széndioxidot elnyelő és oxigént termelő zöld leveleinek teljes felülete meghaladhatja a több száz négyzetmétert. Az oxigéntermelésen felül, a szél csillapítása, a zajtompítás, a fűtésihőveszteségek mérséklése is köszönhető a fa lomboknak. A szélkártól és a portól, sőt a hanghatásoktól is valóságos védelmet nyújthatnak a záródó lombok, méghozzá a magasságuk mintegy húszszorosát jelentő távolságon belül. Legjobb zajnyelőik és porlekötők a hárs, a mezei és hegyi juhar, az elsősorban nedves területekre ültethető fűz, éger, nyír. A fenyőfélék ebben a tekintetben nem élenjárósak, ellenben télen is szépek és ha kisebb mértékben is, de ilyenkor ugyancsak védelmet nyújtanak. A kifejlett foronájú lombos fák a szél sebességét felére-kétharmadára csökkenthetik. Műszeres mérésekkel kimutatták azt is, hogy a lombfelület a ráeső hangenergia mintegy egynegyedét elnyeli és a többit szétszórja. Fejmagasságban mérve, ötszörre kisebb is lehet a zajszint a jól fásított területeken,mint a hasonló zajforrásoknak kitett, de fátlan helyeken. Másrészt a levelek az ember számára kellemes susogásukkal is gyöngítik és valósággal elfedik a kellemetlen mesterséges zajokat. A sok-sok levél mindegyike valóságos kis hűtőkészülékként is hat, az árnyékvetéssel párosuló folyamatos vízpárologtatásának köszönhető hűtő hatásával. A sajátosan sűrű fagyökérzet még az ártalmas, vakolatmullasztó vagy már falrepesztő rázkódások, talajrengések csillapítója is lehet. Sokra értékelhető a fák környezetdíszítése is. A fasorok, a fásított sétányok tagolják, felosztják a települések terét. Feloldják az utcák szabályos vonalvezetésből és az egyforma épületektől eredő egyhangúságát, de még az épületek merev vonalait is. Téralakítók is lehetnek azáltal, hogy rálátást teremtenek és hátteret képezhetnek. Egyes épületek, épületcsoportok kiemelése is úgy a legszebb, ha ezeket hozzájuk illő fák övezik. Virágdíszükkel meg ugyancsak utolérhetetlen élményt nyújthatnak egyes fák. A japánok cseresznyeviirágzásához hasonlóan, Washington államban és Kanadában, a levélmotívumával címerbe is bekerült juhar virágzása szinte az egész társadalmat megmozgató eseményszámba megy. Nálunk az akác és még inkább a hársfák virágzása nyújt páratlan élményt. A virágzásnak néha ugyan böjtje is lehet. Számos fának a virágai nyomán kifejlődő termése, gyümölcse szennyező, környezetét piszikítja, ahogy a japánakác is szemetel és a vadgesztenyék jókora koppanásokkal hullatják terméseiket. Egyes fák a virágporukkal és a vattázó termésükkel, mint a nyárak is, mások viszont a szőrözetükkel, ahogy a platánok is, óriási területeket képesek elárasztani. Az érzékeny emberek allergiás tünetek kíséretében valósággal szenvednek tőlük. A meglevő jó, lombos fák értékét pénzben nehéz volna kifejezni. Számításba kell ugyanis venni, hogy a fa elültetését követően, bizony hosszú évtizedek eltelnek a már valóban nagy hasznú faméret kifejlődéséig. A repülőgép-óriásokat is sorozatban lehet gyártani, akár röpke hónapok alatt, ellenben az elültetésre kerülő facsemeték fákká kifejlődéséhez továbbra is rendszerint emberöltőnyi idő szükséges. Hiába gyarapodhat idővel évenként egy köbméternél többel is a fejlődő fakorona lombtömege, a kialakult lombfelületekben bekövetkező akármilyen veszteség pótlása új fák telepítésével roppant időigényes. Emiatt a már ötvennesztendősre becsült és nagy lombkoronájú fák előnyös hatásához hasonlók elérésére facsemetékből kétezernél is több kellene. Következésképpen egy fél évszázadosnak tartott jó lombkoronájú fa becsült értéke legalábbis vetekedhet egy márkás személygépkocsi árával. Nem túlzás, hogy a ma elültetett facsemeték többnyire csak az unokák felnőtt korára válhatnak teljes értékű fákká. Gyermekeink tehát joggal felróhatják a már meglevő fák elhanyagolását és még inkább az indokolatlan fakivágást. Halállista: évi 6—700 Az igaz, hogy már nálunk is törvény kötelez a fák védelmére. Mégis csupán a fővárosban és írásos jóváhagyással, a legutóbbi években is 600—700 fát vágtak ki évente. A természetesen elpusztulókat még hozzá kell számítani ezekhez. Budapest utcáiról az elmúlt időben minden évben mintegy 3000 kipusztult — száraz — fát el is kellett távolítani. Mindezek a favieszteségek ráadásul éppen ott a legtetemesebbek, ahol a fák különösen fontosak, vagyis a sűrűn lakott, forgalmas városrészekben. A sajnálatosan ugyancsak ismétlődő, engedély nélküli és zömében lakossági fakivágások még fel sem becsülhetők. Némelyekre csak akkor derül fény, ha az elkövetőjét emiatt szomszédja vagy haragosa bepanaszolja. Csak remélni lehet, hogy az ilyen bűntényre készülők, még a tettük elkövetése előtt, maguk is belátják, hogy önmagunk védelmét szolgálja a favédelem. Nemcsak magyar jelenségről van szó. A Német Szövetségi Köztársaságban is közel ötvenezer fa kipusztulásával számolnak évenként. Viilágviszonylatban percenként sok hektárnyi területen semmisülnek meg nagy, lombos fák. Ez azonban neki ike nem vigasz. Kinek-kinek a maga fája a legkedvesebb. KOMISZÁR LAJOS MAGYARORSZÁG 1984/40 24