Magyarország, 1985. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1985-01-06 / 1. szám
A fiú győzelme Választások gyilkosság után Az új kormány és a kérdőjelek A Kongresszus Párt elsöprő választási győzelmét hozták a december végi indiai választások. Alig két hónappal Indira Gandhi meggyilkolása után a kormánypárt megerősítette eddigi kétharmados többségét — a legutóbbi választásokon 1980-ban kapott 353 helyett 397 mandátumot szerzett. Mind a hét képviselői helyet megszerezték Delhiben, visszaszerezték pozícióikat a dél-indiai Keralában, nagy győzelmet arattak a hindi övezet szívében, Uttar Pradeshben, amely a legtöbb képviselőt küldi az alsóházba, sikert sikerre halmoztak a szövetségi államok többségében. A kongresszus párti földindulásnak lényegében csak három helyen tudott az ellenzék ellenállni: a CPM Nyugat-Bengáliában, Rama Rao pártja, Andhra Pradeshben és többé-kevésbé Faruk Abdullah pártja Dzsammu és Kasmírban. Ellenzék, program nélkül A kongresszus párti győzelem hátterének politikai motívumai közül elsősorban kétségkívül az „Indira-tényező” érdemel említést. Amit semmiképpen sem szabad az Indira Gandhi elleni gyilkos merénylet pusztán érzelmi hatására leszűkíteni. A decemberi választásokat még Indira Gandhi készítette elő, és amikor a választók bizalmat szavaztak a Kongresszus Pártnak, még mindig az Indirakorszaknak, egészen pontosan a legutóbbi választások óta eltelt öt év kormányzási eredményeinek szavaztak bizalmat. Indira Gandhi annak idején a legfőbb választási jelszóként működőképes kormány ígéretével vette át újra a hatalmat, a belső ellentétekben felőrlődött Dzsanata-koalíciótól, amelynek tehetetlensége már-már India létét fenyegette. Ha voltak is az Indira Gandhi-féle kormányzás utolsó periódusának hibái és hiányosságai, a nélkülözhetetlen gazdasági stabilitást megteremtette. Politikai tőkét jelentett számára, hogy fokozatosan lépéseket tett a szegénység fölszámolására. (A Kongresszus Párt egyik fontos hatalmi bázisa mindig is a társadalom legszegényebb rétegeiből került ki, akik a pártban védelmezőjüket látták.) Másfelől megnyugtatta azokat a felsőbb rétegeket, amelyek saját létérdekeiket is veszélyeztetve látták a Dzsanata-korszak krónikus bizonytalanságától, még akkor is, ha ideológiailag közelebb is álltak a Dzsanata-vonalhoz, mint a Kongresszuséhoz. Az ellenzéki pártok az elmúlt öt évben Indira Sandhi személyére zúdították az össztüzet. Lényegileg egyetlen programpontjuk volt — megszabadulni Indira Gandhitól. Bármilyen furcsa a megfogalmazás, Indira Gandhi halála egyetlen programjától fosztotta meg az ellenzéket. Minden konkrét bizonyíték nélkül, bármiféle aktív vagy passzív bűnrészesség valószínűsítése nélkül is bizonyos értelemben vétkesek lettek a miniszterelnök elleni gyilkosságban, a szélesebb tömegek vagy legalábbis a Kongresszus Párt fanatikus hívei körében mindenképpen. Az viszont már a közömbösöket, az ingadozókat is elriasztotta az ellenzéki pártoktól, hogy 1977-tel ellentétben ezúttal még a választások időszakában sem tudtak semmiféle akcióegységre lépni, holott az 1977-es ellenzéki győzelmet követő 33 hónap alapvető tanulsága az volt, hogy a sokféle bázisú és ideológiájú ellenzéki pártok, az egymással rivalizáló és személyes karrierjüket mindenek fölé helyező ellenzéki politikusok közt nem lehet tartós együttműködést, még csak együttélést sem létrehozni. Túl azon, hogy eleve elképzelhetetlen volt bármiféle közös platform, például a hindu nacionalista, azaz a legszélsőségesebb hindu elemeket egyesítő Bháratija Dzsanata Párt és a baloldal pártjai, a két kommunista párt között. A polgári ellenzék még azt a minimális célt sem tudta megvalósítani, hogy legalább a kulcsfontosságú hindi övezet államaiban közös jelöltet állítson, már csakabból a meggondolásból is, hogy a hindi övezet 1980-ban korántsem állt egyértelműen Indira Gandhi mögé, most viszont a gyengébbnek vélt déli pozíciókért a Kongresszus Párt eleve a hindi övezetben vélte magát kárpótolni. A „hindu-hullám”? A decemberi választásokon végül is a Kongresszus Párt volt az egyetlen, amely konkrét programmal tudott a választók elé állni. Ennek a programnak két lényeges pontja volt. Egyrészt az, hogy az ország egysége, sőt léte került veszélybe a belső „kommunális feszültségek” miatt, és a veszélyhelyzetben erős központi kormányra van szükség, amelyet csak a Kongresszus Párt tud biztosítani. Másrészt kizárólag a Kongresszus Párt rendelkezik következetes elképzelésekkel, a modern India megteremtésére, pontosabban a modernizálás folyamatának folytatására. Ezt a programot csak alátámasztotta, hogy a választásokon egyedül a Kongresszus Párt tudott országos erőként föllépni. 492 választókerületben állított képviselőjelöltet, míg az ellenfelek közül a sorrendben utána következő legnagyobbak, például a Bháratija Dzsanata párt vagy a Dzsanata Párt még feleannyiban sem. Nem is szólva a kisebb regionális pártokról, amelyek eleve csak egyegy szövetségi állam határain belül vagy csak néhány választókerületben képesek tevékenykedni. Az indiai parlament alsóházában pillanatnyilag összesen 542 képviselőhely van. Mivel két állam a belső feszültségek miatt eleve kimaradt a választásokból, — ez összesen 27 mandátumot jelentett — december 24-e és 27-e között 515 választókerületben írták ki a szavazást. Időközben azonban öt választókerületben meghalt valamelyik képviselőjelölt, a gázkatasztrófa sújtotta bhopali területen elhalasztották a választásokat, Észak-India egyes tartományainak bizonyos választókerületeiben pedig a nagy havazás miatt nem tudtak szavazni. Hiába próbáltak az ellenzéki pártok a korteskampány utolsó szakaszában azzal érvelni, hogy „az elmúlt öt évben nem csökkentek, hanem éppenséggel kiéleződnek az ország belső, vallási, nyelvi és etnikai feszültségei, és Indira Gandhi főleg Pamdzsábban nem tudott megbirkózni a nehézségekkel”, a legutóbbi két hónap eseményei ebben a tekintetben is új helyzetet teremtettek Indiában. Ez azonban már a Kongreszus Párt elsöprő választási győzelmének másik fontos tényezőjéhez, a „Radzsiv-hullámhoz” vezet el. Radzsiv Gandhi személyének a szerepét a választási győzelemben megint nem lehet arra leszűkíteni, hogy a Nehru-család sarja, öccse halála után még anyja nevezte ki utódjának. Ennél sokkal fontosabb, hogy Radzsiv Gandhi alig két hónap alattbebizonyította vezetői képeségét. Nyilvánvaló, hogy nincs annyi tapasztalata, mint Indira Gandhinak volt. Nem volt olyan hosszú felkészülési lehetősége, mint annak idején anyjának, Nehru oldalán. De mindezeket a hiányoságokat feledtetni tudta azzal, ahogyan egy-két nap alatt kormányfőként át tudta vállalni a 700 milliós ország irányításának óriási terhét, ahogyan úrrá tudott lenni anyja meggyilkolásának fájdalmán, és valóban az utolsó pillanatban megálljt tudott parancsolni az esztelen bosszúnak, a már-már polgárháborúval fenyegető szélsőséges szenvedélyeknek. Kétségkívül létezik Indiában a sokat emlegetett „hindu-hullám”, amelyet a Kongresszusi Pártnak is tudomásul kellett vennie, és amelynek a párt elsöprő választási győzelmében is szerepe lehetett. De nem véletlen, hogy Delhiben például a részben még mindig menekülttáborokban élő szikhek is tömegesen mentek el szavazni, vagyis hatástalan maradt az ellenzéki hisztériakeltés, amely azzal riogatta a szikheket, hogy ne merészkedjenek ki az utcákra Radzsiv Gandhinak volt ereje és bátorsága felelősségre vonni azokat, akik a november eleji szikhellenes atrocitások idején bármilyen okból is mulasztásokat követtek el. Ezzel a határozott fellépéssel nemcsak a szikh szélsőségesek elszigetelésére tett fontos lépést, hanem gesztust is tett, mégpedig az egész szikh közösség, sőt valamennyi etnikai, vallási kisebbségi közösség felé is. Tovább erősítette Radzsiv Gandhi tekintélyét az a hihetetlen és szinte csak az anyához hasonlítható szívóság, amelylyel a választási kampányt megvívta. Napi 20—22 órát volt talpon, naponta átlagosan 12—15 beszédet mondott, a kampány mintegy 30 napja alatt 25 ezer kilométert tett meg repülőgéppel, 17 ezer kilométert helikopterrel és 5 ezer kilométert gépkocsival. Vállalta a kockázatot, hiszen a szikh fanatikusok őt is merénylettel fenyegették, egyidejűleg olyan dinamizmusról tett tanúbizonyságot, amiben azért 40 éves — tehát fiatal — kora is szerepet játszott. A modernizálás A ,,Radzsiv-hullám egyik fontos összetevője a fiatalítás igénye. Ennek legfőbb szószólói érthetően Indiában is a 20—30 éves korosztályok, ezek pedig a választópolgárok legalább egyharmadát alkották. A kongresszus párti vezetésnek nagyon óvatosan kellett eljárnia, hiszen nem kockáztathatta meg a párton belüli szakadást az öregek teljes félreállításával. De meggondolatlanság is lett volna a kipróbált régi erők helyett teljesen ismeretlen újakat bevetni. Radzsiv Gandhinak azonban megint volt bátorsága nem jelöltetni az eddigi kongresszus párti képviselők egyharmadát. Az is kitűnő taktikai húzásnak bizonyult, hogy a legesélyesebb kongreszus párti jelölteket küldte harcba azokban a választókerületekben, ahol az ellenzék egy-egy vezéregyénisége próbált mandátumhoz jutni.Ezzel sikerült nagyágyúkat is kibuktatni az alsóházból. A fiatalításhoz számítják azt is, hogy Radzsiv Gandhi máris önmagához hasonló korú „technokratákat” vont be a legfelső pártvezetésbe. A soron következő időszak kérdőjele: hogyan alakul majd Radzsiv Gandhi új kormánya, hogyan szélesíti hatalmi bázisát, kiknek juttat a Kongresszus Párt vezetésén belül fontos és kevésbé fontos szerepet. Hogyan formálja bel- és külpolitikai elképzeléseit, megtalálja-e a mielőbbi párbeszéd, a tárgyalásos megoldás, vagy ha úgy tetszik, a nemzeti megbékélés lehetőségét a szikhekkel és más etnikai csoportokkal. India külpolitikáját az ismert geopolitikai adottságok határozzák meg, amelyen személyes ambíciók és kötődések aligha változtathatnak. Még akkor sem, ha az alapvetően változatlan vonalvezetésben új hangsúlyok is jelentkezhetnek, figyelembe véve például a modernizálás meggyorsításának elsőbbségét és követelményét. Több mint valószínű azonban, hogy az új hangsúlyok elsősorban a gazdaság és nem a szorosan vett külpolitikai kapcsolatok, India biztonságának és védelmének szférájában hatnak majd. Az elsöprő választási siker nagy felelősséggel is járó mandátum, mely minden bizonynyal meghatározza India új, immár Radzsiv Gandhi nevével fémjelzett korszakát P. SZABÓ JÓZSEF A GYŐZTES A fiatalítás igénye