Magyarország, 1985. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)

1985-01-06 / 1. szám

A fiú győzelme Választások gyilkosság után Az új kormány és a kérdőjelek A Kongresszus Párt elsöprő vá­lasztási győzelmét hozták a de­cember végi indiai választások. Alig két hónappal Indira Gandhi meggyilkolása után a kormánypárt megerősítette eddigi kétharmados többségét — a legutóbbi választá­sokon 1980-ban kapott 353 helyett 397 mandátumot szerzett. Mind a hét képviselői helyet megszerezték Delhiben, visszaszerezték pozíciói­kat a dél-indiai Keralában, nagy győzelmet arattak a hindi övezet szívében, Uttar Pradeshben, amely a legtöbb képviselőt küldi az alsó­házba, sikert sikerre halmoztak a szövetségi államok többségében. A kongresszus párti földindulás­nak lényegében csak három he­lyen tudott az ellenzék ellenállni: a CPM Nyugat-Bengáliában, Ra­ma Rao pártja, Andhra Pradesh­ben és többé-kevésbé Faruk Ab­dullah pártja Dzsammu és Kas­mírban. Ellenzék, program nélkül A kongresszus párti győzelem hátterének politikai motívumai kö­zül elsősorban kétségkívül az „In­­dira-tényező” érdemel említést. Amit semmiképpen sem szabad az Indira Gandhi elleni gyilkos me­rénylet pusztán érzelmi hatására leszűkíteni. A decemberi választá­sokat még Indira Gandhi készí­tette elő, és amikor a választók bizalmat szavaztak a Kongresszus Pártnak, még mindig az Indira­­korszaknak, egészen pontosan a legutóbbi választások óta eltelt öt év kormányzási eredményeinek szavaztak bizalmat. Indira Gandhi annak idején a legfőbb választási jelszóként működőképes kormány ígéretével vette át újra a hatal­mat, a belső ellentétekben felőr­lődött Dzsanata-koalíciótól, amely­nek tehetetlensége már-már India létét fenyegette. Ha voltak is az Indira Gandhi-féle kormányzás utolsó periódusának hibái és hiá­nyosságai, a nélkülözhetetlen gaz­dasági stabilitást megteremtette. Politikai tőkét jelentett számára, hogy fokozatosan lépéseket tett a szegénység fölszámolására. (A Kongresszus Párt egyik fontos ha­talmi bázisa mindig is a társa­dalom legszegényebb rétegeiből került ki, akik a pártban védel­mezőjüket látták.) Másfelől megnyugtatta azokat a felsőbb rétegeket, amelyek saját létérdekeiket is veszélyeztetve lát­ták a Dzsanata-korszak krónikus bizonytalanságától, még akkor is, ha ideológiailag közelebb is álltak a Dzsanata-vonalhoz, mint a Kongresszuséhoz. Az ellenzéki pártok az elmúlt öt évben Indira Sandhi személyére zúdították az össztüzet. Lényegileg egyetlen programpontjuk volt — megsza­badulni Indira Gandhitól. Bármilyen furcsa a megfogalma­zás, Indira Gandhi halála egyet­len programjától fosztotta meg az ellenzéket. Minden konkrét bizo­nyíték nélkül, bármiféle aktív vagy passzív bűnrészesség valószí­nűsítése nélkül is bizonyos érte­lemben vétkesek lettek a minisz­terelnök elleni gyilkosságban, a szélesebb tömegek vagy legalábbis a Kongresszus Párt fanatikus hí­vei körében mindenképpen. Az vi­szont már a közömbösöket, az in­gadozókat is elriasztotta az ellen­zéki pártoktól, hogy 1977-tel ellen­tétben ezúttal még a választások időszakában sem tudtak semmifé­le akcióegységre lépni, holott az 1977-es ellenzéki győzelmet köve­tő 33 hónap alapvető tanulsága az volt, hogy a sokféle bázisú és ideológiájú ellenzéki pártok, az egymással rivalizáló és személyes karrierjüket mindenek fölé helye­ző ellenzéki politikusok közt nem lehet tartós együttműködést, még csak együtt­élést sem létrehozni. Túl azon, hogy eleve elképzelhe­tetlen volt bármiféle közös plat­form, például a hindu nacionalis­ta, azaz a legszélsőségesebb hindu elemeket egyesítő Bháratija Dzsa­­nata Párt és a baloldal pártjai, a két kommunista párt között. A polgári ellenzék még azt a mini­mális célt sem tudta megvalósíta­ni, hogy legalább a kulcsfontossá­gú hindi övezet államaiban kö­zös jelöltet állítson, már csak­­ab­ból a meggondolásból is, hogy a hindi övezet 1980-ban korántsem állt egyértelműen Indira Gandhi mögé, most viszont a gyengébb­nek vélt déli pozíciókért a Kong­resszus Párt eleve a hindi övezet­ben vélte magát kárpótolni. A „hindu-hullám”? A decemberi választásokon vé­gül is a Kongresszus Párt volt az egyetlen, amely konkrét program­mal tudott a választók elé állni. Ennek a programnak két lényeges pontja volt. Egyrészt az, hogy az ország egysége, sőt léte került ve­szélybe a belső „kommunális fe­szültségek” miatt, és a veszély­­helyzetben erős központi kormány­ra van szükség, amelyet csak a Kongresszus Párt tud biztosítani. Másrészt kizárólag a Kongresszus Párt rendelkezik következetes el­képzelésekkel, a modern India megteremtésére, pontosabban a modernizálás folyamatának folyta­tására. Ezt a programot csak alá­támasztotta, hogy a választásokon egyedül a Kongresszus Párt tu­dott országos erőként föllépni. 492 választókerületben állított képvise­lőjelöltet, míg az ellenfelek közül a sorrendben utána következő legnagyobbak, például a Bháratija Dzsanata párt vagy a Dzsanata Párt még feleannyiban sem. Nem is szólva a kisebb regionális pár­tokról, amelyek eleve csak egy­­egy szövetségi állam határain be­lül vagy csak néhány választóke­rületben képesek tevékenykedni. Az indiai parlament alsóházá­ban pillanatnyilag összesen 542 képviselőhely van. Mivel két ál­lam a belső feszültségek miatt ele­ve kimaradt a választásokból, — ez összesen 27 mandátumot jelen­tett — december 24-e és 27-e kö­zött 515 választókerületben írták ki a szavazást. Időközben azon­ban öt választókerületben meghalt valamelyik képviselőjelölt, a gáz­katasztrófa sújtotta bhopali te­rületen elhalasztották a választá­sokat, Észak-India egyes tartomá­nyainak bizonyos választókerüle­teiben pedig a nagy havazás miatt nem tudtak szavazni. Hiába próbáltak az ellenzéki pár­tok a korteskampány utolsó sza­kaszában azzal érvelni, hogy „az elmúlt öt évben nem csökkentek, hanem éppenséggel kiéleződnek az ország belső, vallási, nyelvi és et­nikai feszültségei, és Indira Gan­dhi főleg Pamdzsábban nem tudott megbirkózni a nehézségekkel”, a legutóbbi két hónap eseményei eb­ben a tekintetben is új helyzetet teremtettek Indiában. Ez azonban már a Kongreszus Párt elsöprő választási győzelmének másik fon­tos tényezőjéhez, a „Radzsiv-hul­­lámhoz” vezet el. Radzsiv Gandhi személyének a szerepét a választási győzelemben megint nem lehet arra leszűkíteni, hogy a Nehru-család sarja, öccse halála után még anyja nevezte ki utódjának. Ennél sokkal fontosabb, hogy Radzsiv Gandhi alig két hó­nap alatt­­bebizonyította vezetői képeségét. Nyilvánvaló, hogy nincs annyi tapasztalata, mint Indira Gandhinak volt. Nem volt olyan hosszú felkészülési lehetősége, mint annak idején anyjának, Nehru oldalán. De mindezeket a hiányoságokat feledtetni tudta az­zal, ahogyan egy-két nap alatt kor­mányfőként át tudta vállalni a 700 milliós ország irányításának óriási terhét, ahogyan úrrá tudott lenni anyja meggyilkolásának fájdalmán, és valóban az utolsó pillanatban megálljt tudott parancsolni az esz­telen bosszúnak, a már-már pol­gárháborúval fenyegető szélsőséges szenvedélyeknek. Kétségkívül léte­zik Indiában a sokat emlegetett „hindu-hullám”, amelyet a Kong­resszus­i Pártnak is tudomásul kel­lett vennie, és amelynek a párt elsöprő választási győzelmében is szerepe lehetett. De nem véletlen, hogy Delhiben például a részben még mindig menekülttáborokban élő szikhek is tömegesen mentek el szavazni, vagyis hatástalan ma­radt az ellenzéki hisztériakeltés, amely azzal riogatta a szikheket, hogy ne merészkedjenek ki az ut­cákra Radzsiv Gandhinak volt ereje és bátorsága felelősségre vonni azo­kat, akik a november eleji szikh­­ellenes atrocitások idején bármi­lyen okból is mulasztásokat követ­tek el. Ezzel a határozott fellépés­sel nemcsak a szikh szélsőségesek elszigetelésére tett fontos lépést, hanem gesztust is tett, mégpedig az egész szikh közösség, sőt vala­mennyi etnikai, vallási kisebbségi közösség felé is. Tovább erősítette Radzsiv Gandhi tekintélyét az a hihetetlen és szinte csak az anyá­hoz hasonlítható szívóság, amely­­lyel a választási kampányt megvív­ta. Napi 20—22 órát volt talpon, naponta átlagosan 12—15 beszédet mondott, a kampány mintegy 30 napja alatt 25 ezer kilométert tett meg repülőgéppel, 17 ezer kilo­métert helikopterrel és 5 ezer kilo­métert gépkocsival. Vállalta a koc­kázatot, hiszen a szikh fanatiku­sok őt is merénylettel fenyegették, egyidejűleg olyan dinamizmusról tett tanúbizonyságot, amiben azért 40 éves — tehát fiatal — kora is szerepet játszott. A modernizálás A ,,Radzsiv-hullám egyik fontos összetevője a fiatalítás igénye. En­nek legfőbb szószólói érthetően In­diában is a 20—30 éves korosztá­lyok, ezek pedig a választópolgá­rok legalább egyharmadát alkották. A kongresszus párti vezetésnek na­gyon óvatosan kellett eljárnia, hi­szen nem kockáztathatta meg a párton belüli szakadást az öregek teljes félreállításával. De meggon­dolatlanság is lett volna a kipró­bált régi erők helyett teljesen is­meretlen újakat bevetni. Radzsiv Gandhinak azonban megint volt bátorsága nem jelöltetni az eddigi kongresszus párti képviselők egy­harmadát. Az is kitűnő taktikai húzásnak bizonyult, hogy a legesé­lyesebb kongreszus párti jelölteket küldte harcba azokban a választó­kerületekben, ahol az ellenzék egy-egy vezéregyénisége próbált mandátumhoz jutni.­­Ezzel sikerült nagyágyúkat is ki­buktatni az al­­sóházból. A fiatalításhoz számítják azt is, hogy Radzsiv Gandhi máris önma­gához hasonló korú „technokratá­kat” vont be a legfelső pártveze­tésbe. A soron következő időszak kérdőjele: hogyan alakul majd Radzsiv Gandhi új kormánya, ho­gyan szélesíti hatalmi bázisát, kik­nek juttat a Kongresszus Párt ve­zetésén belül fontos és kevésbé fontos szerepet. Hogyan formálja bel- és külpolitikai elképzeléseit, megtalálja-e a mielőbbi párbeszéd, a tárgyalásos megoldás, vagy ha úgy tetszik, a nemzeti megbékélés lehetőségét a szikhekkel és más et­nikai csoportokkal. India külpolitikáját az ismert geopolitikai adottságok határozzák meg, amelyen személyes ambíciók és kötődések aligha változtathat­nak. Még akkor sem, ha az alap­vetően változatlan vonalvezetésben új hangsúlyok is jelentkezhetnek, figyelembe véve például a moder­nizálás meggyorsításának elsőbbsé­gét és követelményét. Több mint valószínű azonban, hogy az új hangsúlyok elsősorban a gazdaság és nem a szorosan vett külpoliti­kai kapcsolatok, India biztonságá­nak és védelmének szférájában hatnak majd. Az elsöprő választási siker nagy felelősséggel is járó mandátum, mely minden bizony­nyal meghatározza India új, im­már Radzsiv Gandhi nevével fém­jelzett korszakát P. SZABÓ JÓZSEF A GYŐZTES A fiatalítás igénye

Next