Magyarország, 1986. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1986-04-13 / 15. szám
Rendkívüli, hogy egyetlen levelet ekkora terjedelemben közlünk, de az eset is rendkívüli. Íme: „Tulajdonképpen kedvem ellenére rovom most ezeket a sorokat, amikor iráni filmforgatásunk előtt a kellemesnek és ígéretesnek vélt utolsó perceket is eltékozolva — néhány óra múlva indul a repülőgép — arra kényszerülök, hogy olyasmivel foglalkozzam, amit éppen kisszerűsége és ízléstelensége miatt nem tartok arra érdemesnek, és amitől eddig hál’ istennek sikerült magamat és másokat is megkímélnem. A Magyarország 1986/14. számában Pálos Miklós a sajtótörvény ürügyén arra szánta el magát, hogy dr. Friderikusz Sándor közreműködésével feltárja azokat a körülményeket, amelyek miatt a velem »készített« interjút ki kellett hagyni dr. Friderikusz Sándor riportkönyvéből. Ám a valóságra jogosan kíváncsi olvasó ezúttal szerintem, sajnos, hamis információkat kapott. Pálos ezt az általa jegyzett cikket megjelenése előtt egyetlen hírforrásával jóvá is hagyatta. Legalábbis ezt írja. Ezért vagyok szomorú. Tudniillik szerintem éppen Friderikusz követett el hibákat ez ügyben, amiért négy hónappal ezelőtt önszántából bocsánatot is kért. Én akkor fátylat borítottam a történtekre. Ám Friderikusz az általa jóváhagyott, netalán mások által inspirált cikkel most arra kényszerít, hogy elmondjam azt, amiről jobban szeretnék hallgatni, de ezt most már nem tehetem. Pálos szerint »ez a hiányos kötet már utánnyomás, és az első kiadásban a riportalany hozzájárulása nélkül jelent meg az interjú«. Furcsa, de nálunk ez szinte lehetetlen. Persze Pálosnak is tudnia kellene, hogy a Kiadói Főigazgatóság csak a riportalanyok írásos hozzájárulása birtokában engedélyezi riportkönyvek kiadását. Amikor december 17-én megtudtam, hogy hozzájárulásom nélkül megjelent a riport, Nyúl Sándor, a Skála Kiadó igazgatója közölte velem: Friderikusz már csaknem fél éve valamennyi riportalany írásos hozzájárulását beszerezte, kivéve Balczóét. A Kiadói Főigazgatóság ennek alapján engedélyezte a könyv megjelenését. Dr. Tarnóc Márton főigazgató kérésemre elmondta, hogy Friderikusz az én írásos hozzájárulásomat is — dátum nélkül — átadta nekik. Mármint azt a hozzájárulásomat, amely »hozzájárulás nélkül jelent meg az interjú« — állítja Pálos. Valaki nyilván akaratom elenére aláírta »helyettem« a hozzájárulást. Ez a »semmiség« egy elfogulatlan, oknyomozó újságírónak aligha kerülhette volna el a figyelmét. Az aláírás, persze, primitív hamisítvány. (A másolatot elküldtem a szerkesztőségnek.) Másnap a Tévé házipostáján levelet kaptam Friderikusztól. Szégyenlem, hogy most ebből a magánlevélből idézek, hiszen ez is etikátlan, de a történtek után úgy érzem, most talán elkövethetem: »Alajos, azt gondolom, ebben az egész ügyben én elég nagy f... voltam, különösképpen a dolgok eljárásjogi részét illetően... Igazából eddig elég körültekintő fickónak ismertem magam, de azt hiszem tévedtem. Mentségemül egyetlen , talán elfogadható érvet tudok felhozni, ti. még nem nőtt be a fejem lágya. Szeretnék tisztelettel bocsánatot kérni Tőled és a helyrehozhatatlant valamiképpen helyrehozni... Talán magam előtt saját renomémat némiképpen rendbetevő megoldás, ha még utoljára adnál egy találkozási lehetőséget, megbeszélnénk mindent, segítségeddel levonnám a szükséges konzekvenciákat, ahogy talán az apa-korú férfi tenné egy fia-korú emberrel. Ali, bocsáss meg! 1985. december 19. Tisztelettel: Friderikusz Sándor.« (A levél másolatát elküldtem a szerkesztőségnek.) Haragom rögtön elszállt. A történtekkel én többet nem foglalkoztam, és azokról a Friderikuszra való tekintettel — sehol, senkinek még csak említést sem tettem. Majd négy hónap múlva megjelent Pálos és Friderikusz cikke. Feltűnésvágy? önreklám? Ki tudja? Friderikusz szerintéppen egy kolléga, Chrudinák Alajos tagadta meg a már egyszer elhangzott (igaz, csak kisebb hallgatóság előtt) riport hangszalagról leírt szövegének közzétételét.« A könyvben megjelent riport azonban ebben a formában sohasem hangzott el. Az eredeti beszélgetés több mint egy óráig tartott. Kölcsönösen oda-vissza kérdezgettünk, replikáztunk. Friderikusz azt állítja, hogy a riport »igaz, csak kis hallgatóság előtt« hangzott el. Ez nem igaz. Ugyanis engem a Magyar Rádió »Csak ma Takió« című műsorába hívott Nyíregyházára. Ez nem szűkkörű csevely, hanem rádióműsor volt. Legalábbis nekem ezt mondta. Én el is hittem, mert a műsort adásszerűen fölkonferálták, volt ott szignál, stáblista, lekonferálás stb. Csak akkor derült ki, hogy félrevezetett, amikor a műsor után megkérdeztem, hogy hol a közvetítőkocsi és a beszélgetést mikor sugározzák? Fél évvel ezt követően Friderikusz a sohasem sugárzott beszélgetés 20 százalékából összeállított egy írott szöveget, amelyből például kihagyta a vele kapcsolatos kérdéseimet és válaszait, újrafogalmazta saját kérdéseinek egy részét, amelyekre, mivel sohasem hangoztak el, nem is válaszolhattam. Az eredeti hangfelvételt a mai napig nem kaptam meg, bár többször megígérte. Én azt kifogásoltam, hogy az általa szerkesztett szöveg nem tükrözi az eredeti beszélgetés hangulatát, stílusát és helyenként mondanivalóját sem. Ez a másfajta szöveg végül is megjelent. Több tízezren olvashatták. De Pálos cikke után most már én is azt szeretném, ha még többen elolvasnák, hogy meggyőződhessenek arról, én nem azért elleneztem a riport megjelenését, mert ő engem sarokba szorított volna, leleplezett volna, szóval bálványt döntögetett volna. Pálos cikke ezt sugallja. Számomra nem léteznek tabuk, nincsenek kényes kérdések. Az elmúlt években a velem készített több mint hatvan riportban nyíltan beszéltem. Ha megkérdeztek, ezerszer elmondtam és százszor meg is írták, hogy 56 után igazságtalanul kizártak az ország összes egyeteméről, hogy emiatt cukorbeteg lettem, hogy kétszer elváltam, hogy a fiamat én neveltem, hogy az unokám elmúlt kétéves, hogy se vagyonom, se villám, se nyaralóm. Pálos azt írja: »A riporter szerint csak lényegtelen javítások körül alakult ki vita, mindenesetre ő tudomásul vette a hozzájárulás visszavonását«. Már említettem, hogy ezek nem csupán stiláris javítások voltak. Azok is. A mondat másik fele sem felel meg a valóságnak: én sem írásban, sem szóban soha nem járultam hozzá a riport megjelenéséhez. De hát, hogy is vonhattam volna vissza azt a hamisított hozzájárulást, amelyről csak akkor szereztem véletlenül tudomást, amikor a könyvet már napok óta árulták. Közvetlenül ezt megelőzően Friderikusz ismét felkeresett és anyagi helyzetére hivatkozva nagyon kért, javítsam ki az általa összeállított riportot, hogy a könyv megjelenhessen. Engedtem, de javasoltam, hogy akár az általa leírt kérdésekkel, de valódi beszélgetést csináljunk. Erre már nincs idő — mondta —, mivel három nap múlva a kéziratot le kell adni a nyomdába. Arról egy szót sem szólt, hogy akkor már több mint 20 000 példányt kinyomtattak a kifogásolt riporttal. Mivel én ezt nem tudtam, végül is belementem, hogy másnapra kijavítom a szöveget, azzal a kikötéssel, hogy az általam javított példány szó szerint fog megjelenni. Megígérte. December 16-án én is megtudtam, hogy a könyvet már árulják. Friderikusz igyekezett megnyugtatni: csak 9000 példányt nyomtattak javítatlan szöveggel, a többi 41000 már az új szöveggel jelent meg. Már nem hittem neki: másnap felhívtam Nyúl Sándor igazgatót, aki közölte, hogy csak a szombathelyi Sylvester János Nyomda tudja megmondani, melyik szöveget nyomtatták ki. Varró Attila főmérnök ott aztán elmondta, hogy semmiféle szövegmódosítás nem történt, mivel ezt nem is kérték. Így mind az 50 000 példányba a javítatlan kézirat került. Ismét lóvá tettek. Néhány óra múlva pedig kiderült a hamisítás ténye is. Hát ez történt. Valahogy úgy érzem, mintha tolvaj kiáltana rendőrért. Lehet, hogy tévedek, de valamiért provokáltak, hogy kiterítsem a kártyákat. Nem volt más választásom. Ezért vagyok rosszkedvű.” CHRUDINÁK ALAJOS, BUDAPEST „Olvasva Chrudinák Alajos reagálását cikkemre, egy következő alkalommal összefoglalom az azzal kapcsolatos tényeket. Annyit előzetesen, hogy a levélben írtak egy része számomra is merőben új volt. Mindenesetre nem volt szándékomban provokálni a személyiség jogairól szóló cikkben példaként felhozott »hal(l)hatatlan interjúval« az érthetően rosszkedvű Chrudinák Alajost.” PÁLOS MIKLÓS, BUDAPEST Budapest 62., Pf. 634.1396 „Bálványdöntögetés” ? Riportalany és riportkönyv Egy nyíregyházi „taksó” után CHRUDINÁK ALAJOS „Néhány óra múlva indul a repülőgép” Alulírott, Chrudinák Alajos hozzájárulok ahhoz, hogy az 1985 januárjában Nyíregyházán a CSAK MA! című műsorban velem készült beszélgetés írásos változata megjelenjen, illetve egy készülő könyvbe belekerüljön. /Chrudinák Alajos DÁTUM NÉLKÜLI SZÖVEG „Az aláírás, persze, primitív hamisítványtáj) MAGYARORSZÁG 1986/15