Magyarország, 1986. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)

1986-04-13 / 15. szám

Rendkívüli, hogy egyetlen le­velet ekkora terjedelemben közlünk, de az eset is rend­kívüli. Íme: „Tulajdonképpen kedvem elle­nére rovom most ezeket a soro­kat, amikor iráni filmforgatásunk előtt a kellemesnek és ígéretesnek vélt utolsó perceket is eltékozolva — néhány óra múlva indul a re­pülőgép — arra kényszerülök, hogy olyasmivel foglalkozzam, amit éppen kisszerűsége és ízlés­telensége miatt nem tartok arra érdemesnek, és amitől eddig hál’ istennek sikerült magamat és má­sokat is megkímélnem. A Magyar­­ország 1986/14. számában Pálos Miklós a sajtótörvény ürügyén ar­ra szánta el magát, hogy dr. Fri­­derikusz Sándor közreműködésével feltárja azokat a körülményeket, amelyek miatt a velem »készí­tett­« interjút ki kellett hagyni dr. Friderikusz Sándor riportkönyvé­ből. Ám a valóságra jogosan kí­váncsi olvasó ezúttal szerintem, sajnos, hamis információkat ka­pott. Pálos ezt az általa jegyzett cikket megjelenése előtt egyetlen hírforrásával jóvá is hagyatta. Legalábbis ezt írja. Ezért vagyok szomorú. Tudniillik szerintem ép­pen Friderikusz követett el hibá­kat ez ügyben, amiért négy hó­nappal ezelőtt önszántából bocsá­natot is kért. Én akkor fátylat bo­rítottam a történtekre. Ám Fride­rikusz az általa jóváhagyott, ne­talán mások által inspirált cikkel most arra kényszerít, hogy el­mondjam azt, amiről jobban sze­retnék hallgatni, de ezt most már nem tehetem. Pálos szerint »ez a hiányos kötet már utánnyomás, és az első kiadásban a riport­alany hozzájárulása nélkül jelent meg az interjú«. Furcsa, de ná­lunk ez szinte lehetetlen. Persze Pálosnak is tudnia kellene, hogy a Kiadói Főigazgatóság csak a ri­portalanyok írásos hozzájárulása birtokában engedélyezi riportköny­vek kiadását. Amikor december 17-én megtudtam, hogy hozzájá­rulásom nélkül megjelent a riport, Nyúl Sándor, a Skála Kiadó igaz­gatója közölte velem: Friderikusz már csaknem fél éve valamennyi riportalany írásos hozzájárulását beszerezte, kivéve Balczóét. A Ki­adói Főigazgatóság ennek alapján engedélyezte a könyv megjelené­sét. Dr. Tarnóc Márton főigaz­gató kérésemre elmondta, hogy Friderikusz az én írásos hozzájá­rulásomat is — dátum nélkül — átadta nekik. Mármint azt a hoz­zájárulásomat, amely »hozzájáru­lás nélkül jelent meg az interjú« — állítja Pálos. Valaki nyilván akaratom elenére aláírta »helyet­tem« a hozzájárulást. Ez a »sem­miség« egy elfogulatlan, oknyo­mozó újságírónak aligha kerülhet­te volna el a figyelmét. Az alá­írás, persze, primitív hamisítvány. (A másolatot elküldtem a szer­kesztőségnek.) Másnap a Tévé há­zipostáján levelet kaptam Fride­­rikusztól. Szégyenlem, hogy most ebből a magánlevélből idézek, hi­szen ez is etikátlan, de a történ­tek után úgy érzem, most talán elkövethetem: »Alajos, azt gon­dolom, ebben az egész ügyben én elég nagy f... voltam, különös­képpen a dolgok eljárásjogi részét illetően... Igazából eddig elég kö­rültekintő fickónak ismertem ma­gam, de azt hiszem tévedtem. Mentségemül egyetlen , talán el­fogadható érvet tudok felhozni, ti. még nem nőtt be a fejem lágya. Szeretnék tisztelettel bocsánatot kérni Tőled és a helyrehozhatat­­lant valamiképpen helyrehozni... Talán magam előtt saját renomé­mat némiképpen rendbetevő meg­oldás, ha még utoljára adnál egy találkozási lehetőséget, megbeszél­nénk mindent, segítségeddel le­vonnám a szükséges konzekven­ciákat, ahogy talán az apa-korú férfi tenné egy fia-korú ember­rel. Ali, bocsáss meg! 1985. decem­ber 19. Tisztelettel: Friderikusz Sándor.« (A levél másolatát el­küldtem a szerkesztőségnek.) Ha­ragom rögtön elszállt. A történ­tekkel én többet nem foglalkoz­tam, és azokról a Friderikuszra való tekintettel — sehol, senkinek még csak említést sem tettem. Majd négy hónap múlva megje­lent Pálos és Friderikusz cikke. Feltűnésvágy? önreklám? Ki tud­ja? Friderikusz szerint­­éppen egy kolléga, Chrudinák Alajos tagadta meg a már egyszer elhangzott (igaz, csak kisebb hallgatóság előtt) riport hangszalagról leírt szövegének közzétételét.« A könyv­ben megjelent riport azonban eb­ben a formában sohasem hang­zott el. Az eredeti beszélgetés több mint egy óráig tartott. Kölcsönö­sen oda-vissza kérdezgettünk, rep­­likáztunk. Friderikusz azt állítja, hogy a riport »igaz, csak kis hall­gatóság előtt« hangzott el. Ez nem igaz. Ugyanis engem a Magyar Rádió »Csak ma Takió« című mű­sorába hívott Nyíregyházára. Ez nem szűkkörű csevely, hanem rá­dióműsor volt. Legalábbis nekem ezt mondta. Én el is hittem, mert a műsort adásszerűen fölkonferál­ták, volt ott szignál, stáblista, le­­konferálás stb. Csak akkor derült ki, hogy félrevezetett, amikor a műsor után megkérdeztem, hogy hol a közvetítőkocsi és a beszél­getést mikor sugározzák? Fél év­vel ezt követően Friderikusz a sohasem sugárzott beszélgetés 20 százalékából összeállított egy írott szöveget, amelyből például ki­hagyta a vele kapcsolatos kérdé­seimet és válaszait, újrafogalmaz­ta saját kérdéseinek egy részét, amelyekre, mivel sohasem hangoz­tak el, nem is válaszolhattam. Az eredeti hangfelvételt a mai napig nem kaptam meg, bár többször megígérte. Én azt kifogásoltam, hogy az általa szerkesztett szöveg nem tükrözi az eredeti beszélge­tés hangulatát, stílusát és helyen­ként mondanivalóját sem. Ez a másfajta szöveg végül is megje­lent. Több tízezren olvashatták. De Pálos cikke után most már én is azt szeretném, ha még töb­ben elolvasnák, hogy meggyőződ­hessenek arról, én nem azért elle­neztem a riport megjelenését, mert ő engem sarokba szorított volna, leleplezett volna, szóval bálványt döntögetett volna. Pálos cikke ezt sugallja. Számomra nem léteznek tabuk, nincsenek kényes kérdések. Az elmúlt években a velem ké­szített több mint hatvan riportban nyíltan beszéltem. Ha megkérdez­tek, ezerszer elmondtam és száz­szor meg is írták, hogy 56 után igazságtalanul kizártak az ország összes egyeteméről, hogy emiatt cukorbeteg lettem, hogy kétszer elváltam, hogy a fiamat én nevel­tem, hogy az unokám elmúlt két­éves, hogy se vagyonom, se vil­lám, se nyaralóm. Pálos azt írja: »A riporter szerint csak lényeg­telen javítások körül alakult ki vita, mindenesetre ő tudomásul vette a hozzájárulás visszavoná­sát«. Már említettem, hogy ezek nem csupán stiláris javítások vol­tak. Azok is. A mondat másik fele sem felel meg a valóságnak: én sem írásban, sem szóban soha nem járultam hozzá a riport meg­jelenéséhez. De hát, hogy is von­hattam volna vissza azt a hami­sított hozzájárulást, amelyről csak akkor szereztem véletlenül tudo­mást, amikor a könyvet már na­pok óta árulták. Közvetlenül ezt megelőzően Friderikusz ismét fel­keresett és anyagi helyzetére hi­vatkozva nagyon kért, javítsam ki az általa összeállított riportot, hogy a könyv megjelenhessen. En­gedtem, de javasoltam, hogy akár az általa leírt kérdésekkel, de va­lódi beszélgetést csináljunk. Erre már nincs idő — mondta —, mi­vel három nap múlva a kéziratot le kell adni a nyomdába. Arról egy szót sem szólt, hogy akkor már több mint 20 000 példányt ki­nyomtattak a kifogásolt riporttal. Mivel én ezt nem tudtam, végül is belementem, hogy másnapra kijavítom a szöveget, azzal a ki­kötéssel, hogy az általam javított példány szó szerint fog megje­lenni. Megígérte. December 16-án én is megtudtam, hogy a könyvet már árulják. Friderikusz igyeke­zett megnyugtatni: csak 9000 pél­dányt nyomtattak javítatlan szö­veggel, a többi 41000 már az új szöveggel jelent meg. Már nem hittem neki: másnap felhívtam Nyúl Sándor igazgatót, aki közöl­te, hogy csak a szombathelyi Syl­vester János Nyomda tudja meg­mondani, melyik szöveget nyom­tatták ki. Varró Attila főmérnök ott aztán elmondta, hogy semmi­féle szövegmódosítás nem történt, mivel ezt nem is kérték. Így mind az 50 000 példányba a javítatlan kézirat került. Ismét lóvá tettek. Néhány óra múlva pedig kiderült a hamisítás ténye is. Hát ez tör­tént. Valahogy úgy érzem, mintha tolvaj kiáltana rendőrért. Lehet, hogy tévedek, de valamiért pro­vokáltak, hogy kiterítsem a kár­tyákat. Nem volt más választá­som. Ezért vagyok rosszkedvű.” CHRUDINÁK ALAJOS, BUDAPEST „Olvasva Chrudinák Alajos rea­gálását cikkemre, egy következő alkalommal összefoglalom az azzal kapcsolatos tényeket. Annyit elő­zetesen, hogy a levélben írtak egy része számomra is merőben új volt. Mindenesetre nem volt szán­dékomban provokálni a személyi­ség jogairól szóló cikkben példa­ként felhozott »hal(l)hatatlan in­terjúval« az érthetően rosszkedvű Chrudinák Alajost.” PÁLOS MIKLÓS, BUDAPEST Budapest 62., Pf. 634.1396 „Bálványdöntögetés” ? Riportalany és riportkönyv Egy nyíregyházi „taksó” után CHRUDINÁK ALAJOS „Néhány óra múlva indul a repülőgép” Alulírott, Chrudinák Alajos hozzájárulok ahhoz, hogy az 1985 januárjában Nyíregyházán a CSAK MA! című műsorban velem készült beszélgetés írásos változata megjelenjen, illetve egy készülő könyvbe belekerüljön. /Chrudinák Alajos DÁTUM NÉLKÜLI SZÖVEG „Az aláírás, persze, primitív hamisítványtáj) MAGYARORSZÁG 1986/15

Next