Magyarország, 1987. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1987-08-09 / 32. szám
Franciaország—Irán „Chiracgate” árnyék? A Teherán-konfliktus háttere Külügy kontra belügy Párizsban . Találékonyságra aligha vall, hogy a nyugati sajtó jó része friss események jellemzésére elkoptatott minősítéseket használ. Amióta az Egyesült Államokban Richard Nixon belebukott a Watergate-botrányba, erre variálják a változatokat. A Reagan-kormányzatnak immár hónapok óta húzódó kalandja így lett Irangate, míg most Párizsban bukkant föl a különös szóösszetétel: „Chiracgate”. Egyes francia lapok az iráni nagykövetség körülzárása, és az ebből támadt konfliktus ürügyén írnak erről, különös részleteket szellőztetve. Belső nézeteltérések . A L’Évenement du jeudi hírmagazin egyik legutóbbi számában fotókópiában közölte a svéd vámszervek okmányának egy részletét, amely arról tanúskodik, hogy a nyíltan meghirdetett kormánypolitikával ellentétben francia cégek rejtett utakon hadianyagot szállítottak Teheránnak. A tanúság szerint a Société Nationale des Pouldres et Explosifs 1984-ben az olasz Tirrena Industrial közvetítésével 1800 tonna lőport juttatott el, és hasonló szolgálatokra vették igénybe a belga, svéd, brit, hollandiai, finn, svájci és nyugatnémet vállalatokat is. Hozzávetőlegesen 5300 tonna hadianyag ért így rendeltetési helyére, de voltak közvetlenül föladott tételek is. A Luchaire cég 1985- ben Cherbourg-ban rakott hajóra fegyvereket, címzettnek azonban más országokat tüntettek föl. A különös az, hogy ha csakugyan így történt, a bontakozóban levő skandalumot miért nevezték el éppen Chirac Cate-nek, holott a konzervatív indíttatású miniszterelnök csupán 1986márciusában került a kabinet élére a győztes parlamenti választások után, a titkos szállítások tehát vitathatatlanul a szocialista Laurent Fabius idejére estek.A rejtély magyarázata abban keresendő, hogy a jelenlegi Párizs—Teherán feszültség esztendőkre nyúlik vissza, és a diplomáciai viszontagságokon túl elsőrendű szerepük van benne francia belpolitikai megfontolásoknak is. A kulcskérdés a Libanonban foglyul ejtett francia túszok sorsa. Egyesek közülük idestova két esztendeje sínylik a rabságot, és az a jogos föltételezés, hogy Iránhoz közel álló síita, muzulmán integrista szervezetek az őrzőik. A kiszabadításukra különböző közvetett és közvetlen alkudozások kezdődtek, részint az Elysée-palota, részint az akkor még szocialista kormányszervek közreműködésével. A francia választási hadjáratok rendszerint évekkel kezdődnek a kitűzött időpont előtt, ezért gyanítják, hogy abban a korszakban „léptek” a még ellenzékben levő Chiracék is. A kombinációk szerint azzal kecsegtették az irániakat: ha ők jutnak hatalomra, kedvezőbb feltételeket kínálnak a tárgyalásokra. Ne siessék el tehát a túszok kiszabadítását, tartogassák a megállapodást a váltás utánra. Ez lehetne a Chirac-kabinet egyik első diplomáciai sikere. Ez a tétel közvetett megerősítést nyert a teheráni rádió egyik kommentárjában is, amely a minap, már a Gordzsi-ügy (Magyarország, 1987/31.) elmérgesedése után, a nagykövetségek háborújának kirobbanásakor hangzott el. „Tisztelet Jacques Chiracnak, aki megtette az első lépéseket a rendezésre” — hangzott az állásfoglalásban, megtoldva azzal a felszólítással, hogy a konzervatív kormányfő „ne engedjen a szocialisták gyászos befolyásának”. Először történt meg — hívták föl a figyelmet a Szajna-parti újságok —, hogy Irán a francia politikai társbérlet belső viszontagságait, a köztársasági elnök és a kormányfő diplomáciai ellentéteit igyekezett kiaknázni a maga javára, nyilván a múlt tapasztalatainak a fényében. Kecske és káposzta ? Azóta persze módosult a helyzet. Franciaország a Gordzsi-ügy és a következmények nyomán teljes egyetértését hangoztatja, konszenzust emleget a „határozottság és keménység” alkalmazásában. A valóság azonban ennél árnyaltabbnak látszik. A rendszerint jól tájékozott Le Canard Enchainé szerint öt napba tellett a válság kezdetén, amíg Mitterrand közös nevezőre juthatott miniszterelnökével; az elnök képviselte inkább az állhatatosságot, a meg nem alkuvás nézetét, míg Chirac körültekintőbb és óvatosabb lett volna. Emögött azonban — a tanúságtételek szerint — nem kizárólag egyéni értékelések, eltérő fölfogások rejtőznek, hanem a Chirac vezette kormány belső széthúzásai is. Ha hinni lehet a részletek föltárásának, Irán párizsi nagykövetségének a körülzárása után a Quai d’Orsay-t, és személy szerint Jean-Bernard Raimond külügyminisztert meghökkentette az intézkedés nyersesége és hirtelensége. Úgy vélte, ez keresztezi a diplomácia törekvéseit. Ez az ellentét nem ilyen durván mutatkozott meg; Raimond csak azt mondotta volna, hogy öt biztonsági gárdista a nagykövetség előtt elégséges lenne. „Ez a mozgósítás — így a külügyminiszter — megalázó az irániakra, ilyen helyzetben nincs lehetőségük engedni”. Charles Pasqua belügyminiszter válasza állítólag az lett volna, hogy „az utca az én birodalmam, ez rám tartozik”. Ha így volt, nem az első eset, hogy a kabineten belül a „puhák” és a ,„kemények” ütközése a Quai d’Orsay és a belügyminisztérium szembenállásában fejeződik ki. Az ellentét csak fölületi, mert voltaképpen a kormány törekvéseinek a kettős jellegét tükrözi. Másik, bár egyáltalán nem független főszereplője az ügynek a francia titkosszolgálat, amely ugyancsak Pasqua belügyminiszter hatáskörébe tartozik. A Libération szenzációszámba menő közlése szerint a DST, tehát a kémelhárítás olyan jelentést tett le Chirac asztalára, amely kétséget kizáróan bizonyította volna irániak aktív részvételét a franciaországi terrorcselekedetek szervezésében és végrehajtásában. Ezzel is az volt a szándék, hogy a miniszterelnököt merevségre buzdítsa. Ekkor újabb tényező jelent meg a színen: Jacques Chalandon igazságügy-miniszter, aki viszont olyan megoldást szorgalmazott, hogy a kecske is jóllakjon, a káposzta is megmaradjon. Párizs ragaszkodjék Vahid Gordzsi vizsgálóbírói kihallgatásához, de az iráni nagykövetség tolmácsát nem idéznék be az illetékes Gilles Boulouque hivatalába, hanem ő, a vizsgálóbíró menne el a diplomáciai képviseletre, ott venné föl a jegyzőkönyvet, majd semmi akadálya nem lenne Gordzsi hazatérésének. Ezzel maga Mitterrand elnök helyezkedett szembe; július 14-i televíziós nyilatkozatában azt mondta, hogy az eljárási szabályokat meg kell tartani, semmiféle kibúvó nem lehetséges. A vitát az államfő a törvényesség síkjára terelte. Sajtó — francia változat Az ügynek ezek a regényes francia belpolitikai részletei. A háttérben azonban lényegesebb és alapvetőbb motívumok húzódnak meg és éppen az teszi indokolttá a fölidézésüket, hogy mostanában a párizsi lapok emlegetik a Chiracgate jelzőt. Régi téma jogászok és politológusok körében, összehasonlítani az amerikai és a francia alkotmányosság eltéréseit, Alexis de Tocquille múlt századi fejtegetései jegyében. Az Egyesült Államokban a törvényhozás és a végrehajtó hatalom határozott szétválasztása lehetővé teszi a szenátusnak, hogy részleteiben is ellenőrizze a kormányzat nemzetközi tevékenységét, vizsgálatokat folytasson, mint most is teszi az Irangate-botrányban. Ehhez járul a tengerentúli sajtó sajátos szerepe, hogy ne mondjuk hatalma, amely alkalmat ad a különnyomozásokra, a netán rejtett részletek kibogozására. Franciaországban ennek még az árnyéka sincs meg. Bármi kényes esetre derüljön fény, a belügyminiszternek módja van az „államtitok” bűvszó kiejtésére, és ez még a törvényhozást is megfoszthatja érdeklődő jogkörétől. Ha ez elhangzik a képviselők is csöndben elhallgatnak, tudomásul veszik illetéktelenségüket. A belpolitika lehet szenvedélyes, gyakran válságokba torkolló viták témája, de a diplomácia nemzeti ügy, csak az egyetértésnek van helye, amit az sem gyöngít, hogy a kommunista párt a legtöbbször bíráló álláspontra helyezkedik. Érvényes ez Csádra, az afrikai és közelkeleti jelenlétre, és most Iránra is. Az íratlan szabály kiterjeszti a hatályát a sajtóra is. Az Ötödik Köztársaság fönállása óta csaknem minden délben hivatalosak a lapok külpolitikai rovatvezetői a Quai d’Orsay tájékoztatási főosztályára, ahol a szóvivő az éppen napirenden levő válságos vagy kényes világpolitikai kérdésről kifejti a kormányzat véleményét. Ezt természetesen közvetlenül vagy közvetve információként közvetítik az olvasónak, de egyúttal magatartási irányadó is. Franciaország nemzeti érdeke a tét, következésképpen elvárható, hogy a sajtó is tartsa magát hozzá. A részletekben, a végrehajtás módjainak a megítélésében lehetnek fenntartások, bírálatok, különvélemények is, de a külpolitikára korlátozódó konszenzus jegyében az alaptétel csaknem szent. VÁRKONYI TIBOR AZ ELNÖK ÉS MINISZTERELNÖKE 1987. JÚLIUS 14-ÉN Az elnök képviselte a meg nemalkuvós nézetét MAGYARORSZÁG 1987/32