Magyarország, 1987. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)

1987-08-09 / 32. szám

Franciaország—Irán „Chiracgate” árnyék? A Teherán-konfliktus háttere Külügy kontra belügy Párizsban . Találékonyságra aligha vall, hogy a nyugati sajtó jó része friss események jellemzésére el­koptatott minősítéseket használ. Amióta az Egyesült Államokban Richard Nixon belebukott a Wa­­tergate-botrányba, erre variálják a változatokat. A Reagan-kor­­mányzatnak immár hónapok óta húzódó kalandja így lett Irangate, míg most Párizsban bukkant föl a különös szóösszetétel: „Chirac­­gate”. Egyes francia lapok az irá­ni nagykövetség körülzárása, és az ebből támadt konfliktus ürü­gyén írnak erről, különös részle­teket szellőztetve. Belső nézeteltérések . A L’Évenement du jeudi hír­magazin egyik legutóbbi számá­ban fotókópiában közölte a svéd vámszervek okmányának egy rész­letét, amely arról tanúskodik, hogy a nyíltan meghirdetett kor­mánypolitikával ellentétben fran­cia cégek rejtett utakon hadi­anyagot szállítottak Teheránnak. A tanúság szerint a Société Na­tionale des Pouldres et Explosifs 1984-ben az olasz Tirrena Indust­rial közvetítésével 1800 tonna lőport juttatott el, és hasonló szol­gálatokra vették igénybe a belga, svéd, brit, hollandiai, finn, svájci és nyugatnémet vállalatokat is. Hozzávetőlegesen 5300 tonna ha­dianyag ért így rendeltetési helyé­re, de voltak közvetlenül föladott tételek is. A Luchaire cég 1985- ben Cherbourg-ban rakott hajóra fegyvereket, címzettnek azonban más országokat tüntettek föl. A különös az, hogy ha csakugyan így történt, a bontakozóban levő skandalumot miért nevezték el éppen Chirac Cate-nek, holott a konzervatív indíttatású miniszter­­elnök csupán 1986­­márciusában került a kabinet élére a győztes parlamenti választások után, a titkos szállítások tehát vitathatat­lanul a szocialista Laurent Fabius idejére estek.­­A rejtély magyará­zata abban keresendő, hogy a je­lenlegi Párizs—Teherán feszültség esztendőkre nyúlik vissza, és a diplomáciai viszontagságokon túl elsőrendű szerepük van benne francia belpolitikai megfontolá­soknak is. A kulcskérdés a Libanonban foglyul ejtett francia túszok sorsa. Egyesek közülük idestova két esz­tendeje sínylik a rabságot, és az a jogos föltételezés, hogy Iránhoz közel álló síita, muzulmán integ­­rista szervezetek az őrzőik. A ki­szabadításukra különböző közve­tett és közvetlen alkudozások kez­dődtek, részint az Elysée-palota, részint az akkor még szocialista kormányszervek közreműködésé­vel. A francia választási hadjá­ratok rendszerint évekkel kez­dődnek a kitűzött időpont előtt, ezért gyanítják, hogy abban a korszakban „léptek” a még ellen­zékben levő Chiracék is. A kom­binációk szerint azzal kecsegtet­ték az irániakat: ha ők jutnak hatalomra, kedvezőbb feltételeket kínálnak a tárgyalásokra. Ne sies­sék el tehát a túszok kiszabadí­tását, tartogassák a megállapodást a váltás utánra. Ez lehetne a Chi­­rac-kabinet egyik első diplomáciai sikere. Ez a tétel közvetett megerősí­tést nyert a teheráni rádió egyik kommentárjában is, amely a mi­nap, már a Gordzsi-ügy (Magyar­­ország, 1987/31.) elmérgesedése után, a nagykövetségek háborújá­nak kirobbanásakor hangzott el. „Tisztelet Jacques Chiracnak, aki megtette az első lépéseket a ren­dezésre” — hangzott az állásfog­lalásban, megtoldva azzal a fel­szólítással, hogy a konzervatív kormányfő „ne engedjen a szo­cialisták gyászos befolyásának”. Először történt meg — hívták föl a figyelmet a Szajna-parti újsá­gok —, hogy Irán a francia poli­tikai társbérlet belső viszontag­ságait, a köztársasági elnök és a kormányfő diplomáciai ellen­téteit igyekezett kiaknázni a ma­ga javára, nyilván a múlt tapasz­talatainak a fényében. Kecske és káposzta ? Azóta persze módosult a hely­zet. Franciaország a Gordzsi-ügy és a következmények nyomán tel­jes egyetértését hangoztatja, kon­szenzust emleget a „határozottság és keménység” alkalmazásában. A valóság azonban ennél ár­­nyaltabbnak látszik. A rendsze­rint jól tájékozott Le Canard En­­chainé szerint öt napba tellett a válság kezdetén, amíg Mitterrand közös nevezőre juthatott minisz­terelnökével; az elnök képviselte inkább az állhatatosságot, a meg nem alkuvás nézetét, míg Chirac körültekintőbb és óvatosabb lett volna. Emögött azonban — a ta­núságtételek szerint — nem kizá­rólag egyéni értékelések, eltérő fölfogások rejtőznek, hanem a Chirac vezette kormány belső széthúzásai is. Ha hinni lehet a részletek föltárásának, Irán pári­zsi nagykövetségének a körülzárá­sa után a Quai d’Orsay-t, és sze­mély szerint Jean-Bernard Rai­­mond külügyminisztert meghök­kentette az intézkedés nyersesége és hirtelensége. Úgy vélte, ez ke­resztezi a diplomácia törekvéseit. Ez az ellentét nem ilyen durván mutatkozott meg; Raimond csak azt mondotta volna, hogy öt biz­tonsági gárdista a nagykövetség előtt elégséges lenne. „Ez a moz­gósítás — így a külügyminiszter — megalázó az irániakra, ilyen helyzetben nincs lehetőségük en­gedni”. Charles Pasqua belügy­miniszter válasza állítólag az lett volna, hogy „az utca az én biro­dalmam, ez rám tartozik”. Ha így volt, nem az első eset, hogy a kabineten belül a „puhák” és a ,„kemények” ütközése a Quai d’Orsay és a belügyminisztérium szembenállásában fejeződik ki. Az ellentét csak fölületi, mert voltaképpen a kormány törekvé­seinek a kettős jellegét tükrözi. Másik, bár egyáltalán nem füg­getlen főszereplője az ügynek a francia titkosszolgálat, amely ugyancsak Pasqua belügyminisz­ter hatáskörébe tartozik. A Libé­­ration szenzációszámba menő közlése szerint a DST, tehát a kémelhárítás olyan jelentést tett le Chirac asztalára, amely kétsé­get kizáróan bizonyította volna irániak aktív részvételét a fran­ciaországi terrorcselekedetek szer­vezésében és végrehajtásában. Ez­zel is az volt a szándék, hogy a miniszterelnököt merevségre buz­dítsa. Ekkor újabb tényező jelent meg a színen: Jacques Chalandon igazságügy-miniszter, aki viszont olyan megoldást szorgalmazott, hogy a kecske is jóllakjon, a ká­poszta is megmaradjon. Párizs ra­gaszkodjék Vahid Gordzsi vizs­gálóbírói kihallgatásához, de az iráni nagykövetség tolmácsát nem idéznék be az illetékes Gilles Boulouque hivatalába, hanem ő, a vizsgálóbíró menne el a diplomá­ciai képviseletre, ott venné föl a jegyzőkönyvet, majd semmi aka­dálya nem lenne Gordzsi hazaté­résének. Ezzel maga Mitterrand elnök helyezkedett szembe; július 14-i televíziós nyilatkozatában azt mondta, hogy az eljárási szabá­lyokat meg kell tartani, semmi­féle kibúvó nem lehetséges. A vi­tát az államfő a törvényesség síkjára terelte. Sajtó — francia változat Az ügynek ezek a regényes francia belpolitikai részletei. A háttérben azonban lényegesebb és alapvetőbb motívumok húzódnak meg és éppen az teszi indokolttá a fölidézésüket, hogy mostanában a párizsi lapok emlegetik a Chi­­racgate jelzőt. Régi téma jogászok és politológusok körében, összeha­sonlítani az amerikai és a fran­cia alkotmányosság eltéréseit, Alexis de Tocquille múlt századi fejtegetései jegyében. Az Egyesült Államokban a törvényhozás és a végrehajtó hatalom határozott szét­választása lehetővé teszi a szená­tusnak, hogy részleteiben is el­lenőrizze a kormányzat nemzet­közi tevékenységét, vizsgálatokat folytasson, mint most is teszi az Irangate-botrányban. Ehhez járul a tengerentúli sajtó sajátos sze­repe, hogy ne mondjuk hatalma, amely alkalmat ad a különnyo­­mozásokra, a netán rejtett részle­tek kibogozására. Franciaországban ennek még az árnyéka sincs meg. Bármi kényes esetre derüljön fény, a belügymi­niszternek módja van az „állam­titok” bűvszó kiejtésére, és ez még a törvényhozást is megfoszt­hatja érdeklődő jogkörétől. Ha ez elhangzik a képviselők is csönd­ben elhallgatnak, tudomásul ve­szik illetéktelenségüket. A belpo­litika lehet szenvedélyes, gyakran válságokba torkolló viták témája, de a diplomácia nemzeti ügy, csak az egyetértésnek van helye, amit az sem gyöngít, hogy a kommu­nista párt a legtöbbször bíráló álláspontra helyezkedik. Érvényes ez Csádra, az afrikai és közel­­keleti jelenlétre, és most Iránra is. Az íratlan szabály kiterjeszti a hatályát a sajtóra is. Az Ötö­dik Köztársaság fönállása óta csaknem minden délben hivatalo­sak a lapok külpolitikai rovatve­zetői a Quai d’Orsay tájékozta­tási főosztályára, ahol a szóvivő az éppen napirenden levő válsá­gos vagy kényes világpolitikai kérdésről kifejti a kormányzat véleményét. Ezt természetesen közvetlenül vagy közvetve infor­mációként közvetítik az olvasó­nak, de egyúttal magatartási irányadó is. Franciaország nem­zeti érdeke a tét, következéskép­pen elvárható, hogy a sajtó is tartsa magát hozzá. A részletek­ben, a végrehajtás módjainak a megítélésében lehetnek fenntar­tások, bírálatok, különvélemények is, de a külpolitikára korlátozódó konszenzus jegyében az alaptétel csaknem szent. VÁRKON­YI TIBOR AZ ELNÖK ÉS MINISZTERELNÖKE 1987. JÚLIUS 14-ÉN Az elnök képviselte a meg nemalkuvós nézetét MAGYARORSZÁG 1987/32

Next