Magyarország, 1987. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)

1987-07-05 / 27. szám

M ájus közepén Spanyolország­ban milliók számára igen rokonszenves visszafogott­ággal emlékeztek meg arról, hogy egyedszázaddal ezelőtt esküdött tök hűséget egymásnak Don Juan tarlós és Dona Sofia. (Nevüket a magyar helyesírás szabályai sze­­int azóta írják János Károlynak s Zsófia királynénak, amióta hi­­atalosan trónra léptek Hispániá­in.) Rendkívül érdekes volt vé­­rigolvasni az évforduló kapcsán megjelent publikációkat, amelyek órában ezúttal a cikkek mellett könyvek és albumok is akadtak, szinte kivétel nélkül valameny­­nyi szerző azt tartotta legfonto­­sbbnak, hogy milyen különleges terepet vállalt az uralkodói pár Spanyolország demokratikus fej­ődésének biztosításában. Anakronisztikusnak tűnhet fel annak fejtegetése, hogy egy mo­­narchia feje a demokratikus szán­­dékok megtestesítője lehet. Ám ne f éledjék. Spanyolországban alig több mint egy évtizede olyan dik­tatórikus rendszer volt még, amely­­ társadalompolitikai állapotok középkori elmaradottságával a re­ménytelenség szigete volt Nyugat- Európában. Az egyik madridi na­pilap szerkesztőségi véleményként így fogalmazott az évfordulón: „Miközben a herceg Athénban há­zasságot kötött, Spanyolországon belül fokozódott az elnyomás. Még senki sem vetette papírra azt, hogy mi mindent tett Don Juan Carlos és Dona Sofia azért, hogy alattvalókból állampolgárokká le­hessünk”. E patetikus és igen őszinte mondatoknál egyszerűen lehetetlen pontosabban kifejezni a valóságot. Ha létezik ma a világon egy or­szág, amely a demokrácia évei alatt mind nagyobb vehemenciával szokja meg a szabad szókimondás örömét, akkor Spanyolország felte­hetően ez az ország. Még a leg­szélsőségesebb — az alkotmánynak olykor fittyet hányó — vélemé­nyek is hangot kaphatnak. Pártok csatározása, (sokszor becsületsérté­sekkel fűszerezve), miniszterek, szakszervezeti vezetők ócsárlása, művészi és alkotói teljesítmények szapulása vagy éppen magaszta­­lása hömpölyög végig a sajtó ha­sábjain,, hallható-látható naphosz­­szat a rádióban és a televízióban. Ez a szinte szabadossággá lett áradat napjainkban az uralkodói családot kíméli meg csupán. Vagy­is János Károly személye olyasfé­le dolog, amivel nem lehet sem tréfálkozni, sem pedig meggondo­latlan politikai játékot űzni. Pedig nem mondható el, hogy misztikus uralkodói láthatatlanság­ban élnek a Zarzuelai-palota lakói. János Károly sorra fogadja a Madridba érkező notabilitásokat, járja a katonai intézményeket, avatóünnepségeken, vitorlásver­senyeken vesz részt (ez az egyik kedvelt időtöltése). Zsófia király­né a vörös keresztes szervezet véd­nöke, múzeumok, kiállítások szer­vezésének pa­trónusa (tavaly a Liszt-centenárium spanyolorszá­gi ünnepségsorozatának fővédnöke volt). És a királyi gyermekek fel­cseperedésének is tanúja az egész ország. A hadsereg különféle fegy­vernemeinél szolg­álatot teljesítő Felipe herceg az elmúlt hónapok­ban több kontinens kikötőjében aratott sikert az Elcano iskolahajó növendékeinek egyenruhájában. Spanyolországban az államfői poszt a politikai élet nagy figye­lemmel kísért tisztsége. Különle­ges súlyát e tisztségnek jól meg­érthették a politikában járatlan emberek is 1982-ben, a szélsőjobb­­oldali katonatisztek puccskísérlete idején. János Károly uralkodó ak­kor kulcsszerepet játszott abban, hogy a történelem kerekét megál­lítani szándékozó erők ne kezd­hessenek polgárháborút, ne pusz­tuljanak el ártatlan emberek egy tragikus kimenetelű összecsapás­ban. Megfontoltsága, személyes te­kintélye, hazai és nemzetközi po­litikai tapasztalata végül is döntő volt a demokrácia ellen fordult tisztek lázadásának megfékezésé­ben. János Károly államfőként való megnyilatkozásaiban soha sem csi­nált titkot abból, hogy Hispánia nemzetközi kapcsolataiban külön­leges fontosságúnak tekinti az Egyesült Államokkal való szövet­séget. Személyesen is sokat tesz azért, hogy ez a kapcsolatrendszer minél sokoldalúbb és Spanyolor­szág számára is minél eredménye­sebb legyen. Ha nem így gondol­kodna, aligha ült volna bele egy amerikai gyártmányú vadászrepü­lőgép pilótaülésébe, hogy ország­világ előtt demonstrálja: megbí­zik a korszerű amerikai haditech­nikában és pilótaként is elisme­réssel adózik a gyártóknak. Csakhogy egy dolog egy szövet­ségi rendszerben — az észak-atlan­ti szövetségen — belül egyenrangú partnerként párbeszédet folytatni, és más dolog diplomatikusan ki­térni a nyomásgyakorlási kísérle­tek elől. Ez utóbbit kísérelte meg az amerikai hadügyminiszter, ami­kor a spanyol—amerikai támasz­ponttárgyalások egyik újabb for­dulója előtt kihallgatást kért Já­­nos Károlytól. A Pentagon látvá­nyosan elszámította magát. Min­denekelőtt azért mert Caspar Weinberger hadügyminisztert a ki­rállyal való találkozásra elkísérte Narcis Serra spanyol hadügymi­niszter. (Ez az uralkodó beleegye­zése nélkül nem történt volna meg.) Másodszor pedig azért, mert Já­nos Károly az alkotmányhoz híven a spanyol kormány hivatalos állás­pontjával azonos véleményt közölt a támaszpontkérdéseket illetően a Pentagon megbízottjával. Vagyis: hiába próbáltak Washingtonban ellentmondást fellelni (vagy ger­jeszteni) az államfő és a kormány véleménye között. Madridban a nemzeti szuverenitást következe­tesen védelmező okfejtést hallhat­tak. János Károly spanyol állam­fő számos alkalmat megragad an­nak hangsúlyozására, hogy a Hel­sinkiben történt megállapodás szellemében kívánja elősegíteni a népeik közötti megértés, közeledés és együttműködés ügyét. Erről be­szélt moszkvai hivatalos látogatá­sa idején. Ugyanezt hangsúlyozta Nyugat-­Németországban, Afriká­ban vagy az Egyesült Államokban. Néhány hete Bolíviában, majd Puerto Ricóban a ,,Madre Patria”, vagyis az egykori anyaország kül­dötteként beszélt. Egy olyan Spa­nyolország nevében, amely nap­jainkban fontos láncszem Dél- Amerika és Európa között, amely a nyelvi és kulturális közösséget mai tartalommal megtöltve ha­szonnal szolgálhatja az egykori gyarmatosító és gyarmati országok mai lakóinak javát. Május első napjaiban, éppen a házassági évfordulót megelőzően egy országos fényképezési akció keretében album készítéséhez gyűjtött anyagot egy amerikai ki­adó Hispánia egy napjáról. Senkit nem lepett meg, hogy a felkért fotósok névsorában ott volt az uralkodó neve is. (A vitorlázás mellett a fényképezés szenvedé­lyének hódol legszívesebben. Ta­lán emiatt is viseli türelmesen a rendezvényeken a fotósok seregé­nek szűnni nem akaró rohamait.) Éjszakánként a spanyol televízió műsorát a himnusz dallamával zárják. A képernyő a nemzeti lo­bogót és az uralkodócsaládot mu­­ta­tja. Ily módon nap mint nap milliókat emlékeztetnek arra, hogy bármilyen fáradságos is volt az eltelt nap, és bármennyi nehézsé­get is tartogat a következő, a spa­nyol államiság egy bizalomkeltő uralkodó személyében a nemzet ügyét szolgáló lépéseket támogatja. A szenvedélyes és szilaj kedvű spa­nyolok a képernyő előtt illedelme­sen köszönve kívánnak nyugodal­mas jóéjszakát. Olyan jelenet ez, mintha valami védszent előtt imádkoznának. Pedig erről szó sincs, hiszen egy hétköznapjaik­ban is velük együtt élő személy­ről van szó, aki csak abban külön­bözik fenséges elődeitől, hogy alattvalók helyett állampolgárok­ként kezeli Spanyolország lakóit. Tizenkettedik éve koronás uralko­dó János Károly és azóta jelenti (nem elválaszthatóan az ország sa­játos helyzetéből és a diktatúrából való kiemelkedés folyamatától) a felvilágosodott demokrácia egyik fontos biztosítékát a sp­anyol al­kotmányos monarchiában. MERUK JÓZSEF Politikai portré I. János Károly A spanyol monarchia élén Különös helyzet, sajátos feladatok A KIRÁLY ÉS A TRÓNÖRÖKÖS, TENGERÉSZ-EGYENRUHÁBAN A spanyolok a képernyők előtt illedelmesen köszönnek jó éjszakát 1941 elején XIII. Alfonz, a tíz éve római száműzetésben élő spanyol uralkodó lemond a trónról fia, az akkor 27 éves Don Juan javára. A jelenlegi uralkodó, Juan Carlos (I. János Károly) Don Juan fia. Az uralkodó apja Ang­liában részesül katonai kiképzésben, és politi­kai nézeteit tekintve az alkotmányos monarchia híve. 1944-ben Don Juan közli Francóval, hogy ra­gaszkodik dinasztikus jogaihoz. Elhúzódó konf­liktus bontakozik ki a diktátor és a trónköve­telő között. 1947. július 6-án Franco népszavazást rendez. Elfogadtatja azt az elvet, hogy halála után Spa­nyolország monarchia lesz. Az elfogadtatott utódlási törvény szerint Franco maga választ­hatja meg utódját a királyi család tagjai közül. DINASZTIADOSSZIÉ 1948 augusztusának végén Don Juan és Franco találkozik. Megállapodnak abban, hogy az akkor 10 éves Juan Carlos herceget Olasz­ország, Svájc és Portugália után spanyol földön taníttatják tovább. 1959-ben egy újabb Franco—Don Juan talál­kozón megállapodás történik, hogy Juan Carlos tartósan Spanyolországban fog élni. 1969. jú­lius 22-én Franco parlamentje jóváhagyja Juan Carlos kijelölését Spanyolország következő ural­kodójának. 1974. július 19-én a súlyosan beteg Franco ideiglenesen átruházza az államfői hatalmat Juan Carlosra, majd szeptemberben, formálisan visszaveszi a hatalmat. 1975. november 22-én, a Franco temetése előtti napon Juan Carlos leteszi az uralkodói esküt.

Next