Magyarország, 1989. július-december (26. évfolyam, 27-52. szám)
1989-12-01 / 48. szám
Hajózni muszáj, illetve parancsoló szükségszerűség ezekben a drámai napokban az érzelmektől és indulatoktól felkorbácsolt árban is. Himalája méretű politikai jéghegyek fenyegetik ugyanis a sűrű ködben hajózókat. A feladat, amellyel az események dinamikája nem várt gyorsasággal akarva-akaratlanul felruházza a diplomáciai színpad főszereplőit Keleten és Nyugaton egyaránt, olyan horderejű, hogy már-már maga alá gyűrni látszik a végrehajtására készülőket. Még akkor is, ha az amerikai Belknap és a szovjet Slava cirkálók fedélzetén december 2-án és 3-án szuperkormányosok állnak majd. A történelem ugyanis azzal áldja meg vagy inkább sújtja őket, hogy a hadihajó-csúcson a második világháború óta nem ismert vizekre próbálják vezetni a nagy európai óceánjárót. A kikötői kalauz szerepét kell eljátszaniuk, de nem rendelkeznek egyedüli jogosítványokkal. Nem kevesebbről van szó, mint a Jaltát követő békerend sírjának megásásáról, a hidegháború, a szembenállás és megosztottság valamennyi formájának felszámolásáról és új célok kijelöléséről. Bush és Gorbacsov az eredeti és hónapokig titokban tartott terv szerint „csupán” azért szállt volna hadihajókra, hogy protokolláris megkötöttségtől mentesen, hangsúlyozva a kézfogás nem hivatalos jellegét, meghatározott napirend nélkül vitassa meg a „témák széles körét”. A politikai és leszerelési megállapodások lehetőségét már jóelőre elvetették és jövőre halasztották. Gorbacsov római látogatása után szinte csak kitérőként kívánta útba ejteni Málta szigetét. A Fehér Ház lakója pedig úgy fogalmazott: „két hatalmas hajó nem mehet el anélkül az éjszakában egymás mellett, hogy üzeneteket ne váltanának”. Sevardnadze szovjet külügyminiszter „hasznos, de közbenső csúcsnak” nevezte a készülő párbeszédet. 1989. november 9-én azonban a világ tanúja lehetett a kelet- nyugati politikai és katonai ellentéteket legmarkánsabban megtestesítő berlini fal szétomlásának. Márpedig a világ a fal megnyitásának pillanatától kezdve fénysebességgel kezdett távolodni az addig ismert, de már sokszor megkérdőjelezett bipoláris rendtől. Eközben a (távoli) horizonton máris feltűnt egy európai Góliát ... Az már a jelenhez tartozik, hogy a két német állam lehetséges egyesítésének puszta gondolata is megosztja a mindeddig egységesnek látszó politikai csoportosulásokat és nemzeteket Európa-szerte. Elemi erővel törnek felszínre a gyakran nyersen megfogalmazott elvárások és igények, a biztonságpolitikai és a katonai érdekek ütköztetéséről már nem is beszélve. Hírek terjednek el, hogy Gorbacsov a Varsói Szerződés és a NATO feloszlatását fogja javasolni Bushnak, vagyis megismétli azt az indítványt, amelyet az Észak-atlanti Szerződés Szervezete legutóbb látványosan elvetett. Washingtoni kormányforrások utalnak arra, hogy Moszkva 200 ezer katonát lenne hajlandó kivonni az NDK- ban állomásozó több mint 300 ezres haderejéből, ha cserében az amerikaiak is csökkentenék jelenlétüket az NSZK-ban. Óvatos reményre a szovjet külügyminiszternek az az újabb kijelentése ad okot, hogy Málta partjainál a korábbi cáfolatok ellenére esetleg mégis jelentős leszerelési megállapoások születhetnek. helyzetet tovább bonyolítja és a tisztánlátást nehezíti, hogy eközben Európában több mint 30 állam kormányosai akarnak — az önrendelkezés vértezetébe öltözve — egyszerre hozzáférni az „új európai rend” elnevezésű hajó vezérlőrendszereihez; irányítási szándékaik azonban nemegyszer homlokegyenest ellenkezőek. Ez szintén olyan felelősség súlyát rakja a két nagyhatalom első számú embereinek vállaira, amely alól nem tudnak kitérni. A legfontosabb lenne, hogy időt nyerjenek, nemcsak a korszakos jelentőségű átalakulások befogadásához,hanem azok sokoldalú elemzéséhez is. Csakhogy az újabb és újabb események rendre megingatják a kényszerűségből sebtében összekovácsolt taktikai-stratégiai elképzelések hitelét. Washington és Moszkva ezért is ad le a legkülönfélébb diplomáciai szinteken naponta óvatosságra, megfontoltságra intő jelzéseket. Ezalatt ritkán tapasztalt egyöntetűséggel kezelik az NDK és az NSZK közeledésének folyamatát. Az európai status quo megváltoztatása nagyságrendekkel meghaladja az utóbbi évtizedek valamennyi politikai-biztonságpolitikai, katonai, társadalmi problémáját. Ennek a folyamatnak a kockázatai jelenleg kiszámíthatatlanok. A politikával szemben megfogalmazódó legkeményebb kihívás abban foglalható össze, hogy a rendszerváltást kettős értelemben — vagyis a belső átalakulást a Szovjetunióban és Kelet-Európában, illetve a kelet—nyugati szembenállás felszámolását a kontinensen, de a két szuperhatalom között is — hogyan lehetne egyidejűleg, erőszakos kitörések és viszszarendeződés nélkül megszervezni. Ebben, a kölcsönhatásoktól átszabdalt keretben Európa számára az a legkényesebb csomópont, hogy vajon miként hagyhatná maga mögött a meghatározó súlylyal a latba eső megosztottságot, miközben a nemzeti érdekeket harmonikus nemzetközi egyensúlyivá kellene szintetizálnia. Ezt azonban mindaddig nem valósíthatja meg, amíg annak legsúlyosabb akadályát, a német kérdést nem képes ebbe a mérlegbe illeszteni, anélkül, hogy az nem borulna fel. Bush amerikai elnök meglehetősen tartózkodóan reagál a legújabb európai fejleményekre, és a máltai találkozóval kapcsolatban sem táplál senkiben sem illúziókat. Diplomatikusan úgy fogalmaz, hogy a szovjet elnöknek szeretné elmondani, Gorbacsov kormánya mit tehetne az Egyesült Államokhoz fűződő kapcsolatok megjavításáért. Valamivel már többet mondkülügyminisztere, James Baker kijelentése, amely szerint a máltai eszmecserén Bush és Gorbacsov között nyilvánvalóan előtérben áll majd Kelet-Európa kérdése. De ez nem jelenti azt, hogy a két nagyhatalom döntene a térségben élő népek feje fölött, mivel Amerika nem dönthet szövetségesei nélkül. Ugyanakkor jelzésértékű Richard Cheney védelmi miniszter állásfoglalása is, aki a kelet-európai fejlemények láttán lehetségesnek tart egy olyan új NATO-stratégiát, amely egyre korlátozottabb katonai szerepet szánna a nyugati szövetségnek. A válasz erre Szergej Abromejev marsalltól, Gorbacsov katonai tanácsadójától az, hogy „mi nem ragaszkodunk az örökösen fennálló katonai szövetségek gondolatához”. Mindezek a politikai pengeváltások szervesen hozzátartoztak a csúcs előtti taktikázáshoz, hogy Moszkva és Washington a nagy nyilvánosság előtt mi Világpolitika Harmónia? Hajótörténet nél nagyobb játékteret hódítson el a másiktól, mialatt a színfalak mögött szakértők hada a legutolsó pillanatokig vért izzadva és a tárgyalópartner legkülönfélébb, lehetséges javaslatait is elemezve állítja majd össze a „kötetlen” napirendet. Eközben ismét hallat magáról Henry Kissinger, az amerikai diplomácia egykori vezetője, aki legújabb elemzésében felveti a kérdést: ha több hónapi vita után Washington végül is eldöntötte, hogy támogatja a szovjetunióbeli peresztrojkát, vajon melyek lennének ennek a támogatásnak a nyomon követhető elemei? Eddig ugyanis ezeket közelebbről az amerikai adminisztráció részéről senki sem határozta meg. Márpedig a szovjet átalakítás és annak támogatása szervesen, elválaszthatatlanul összefonódik az új európai renddel, amelyre az Egyesült Államoknak és nyugati partnereinek is közös, világosan megfogalmazott és hosszú távra szóló stratégiát kellene kialakítania. Kissinger megállapítja, hogy amíg a két világhatalom által uralt világkép széttöredezőben van, addig az Egyesült Államok a fegyverzetkorlátozásnak olyan megkövült változataihoz ragaszkodik, amelyek nem alkalmasak a felelősségvállalás újbóli megoszlására a NATO kebelén belül. Sokan bíznak abban — állapítja meg az egykori külügyminiszter —, hogy a változások a Szovjetunióban, Kelet-Európában és a világban egy közelebbről még meg nem határozható új harmóniává állnak majd össze. Ám elfelejtik azt, hogy a történelem során a forradalmi változásokat a periodikus visszarendeződések jellemezték, mindaddig, amíg új rendszerekké nem fejlődtek. A kérdés az, milyennek tartjuk ezt akialakulóban levő új harmóniát és miként viszonyulunk az európai történésekhez? Ugyanakkor azt is tudnunk kell, hogy az erre adott válaszok sohasem lesznek jobbak a feltett kérdéseknél — írja a Die Welt hasábjain Henry Kissinger. KISIGNÁCZ FERENC Fotó: Archiv A BELKNAP A TOULI KIKÖTŐBEN Jéghegyek fenyegeti a sűrű ködben hajózókat !----------------------------------------------------------A szovjet—amerikai csúcstalálkozót a máltai Marsaxlokk halászfalu közelében tartják. Gorbacsov és Bush eredetileg távolabb tervezett tengeri találkozóját a semleges, apró szigetország iránti megbecsülés jeleként hozták közelebb Málta partjaihoz. Az elképzelések szerint a Szlava és a Belknap elnevezésű cirkálók a máltai lovagok egyik, 16. században épült őrtornya közelében fognak horgonyozni. A fővárostól, Valettától 12 kilométerre délre eső Marsaxlokkot elsősorban biztonsági szempontból találták igen kedvező fekvésűnek és végül is ezért esett rá a választás. A halászfalu mellett épülő szabadkikötő létesítményeit ugyanis erős kerítés veszi körül. Ami a cirkálókat illeti: a szakirodalom a hadihajóknak ezt a típusát már régóta ismeri, és úgy tartja számon, mint a haditengerészeti flották — közvetlenül a repülőgéphordozók utáni — második legnagyobb alaposztálya. A cirkálók elsődleges TÉNYTÁR rendeltetése a felderítés és a hajókötelékek biztosítása. Vízkiszorításuk 8—20 ezer tonna között mozog, legnagyobb haladási sebességük meghaladja a 30 csomót, vagyis eléri a 60 kilométert óránként. Fegyverzetük rendkívül bonyolult összetételű: tüzérlövegek, légvédelmi ágyúk, torpedóvetők, vízibombák alkotják az arzenál gerincét. Napjaink korszerű cirkálóit azonban már légvédelmi, vízfelszíni és víz alatti, valamint szárazföldi célokra egyaránt indítható rakétarendszerekkel is felszerelik. A VSS Belknap CG 26-os vízkiszorítása 8200 tonna, az SU Szlava 126-osé 12 500 tonna. A szovjetet 1982-ben, az amerikait 1964-ben állították szolgálatba. Mindkettőn van fedélzeti helikopter. Az amerikai kéthajtóművel ellátott hajó, 85 000 lóerős, a szovjet 4 hajtóműves, 120 000 lóerős. Legnagyobb sebességük 32,5, illetve 34 csomó. A Belknapon 513, a Szlaván 600 tengerész teljesít szolgálatot. "\