Magyarország, 1992. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-03 / 1. szám
ELPOlril , Házibuli”, avagy párbeszéd a társadalommal Vass István képviselő (SZDSZ) a törvényes elszámoltatásról — Felsősödön született iparos-munkás családban. (Jelenleg is ott él, nős, két gyermeke van.) Képzőművészeti középiskolába készült, de szülei vallásos életvitele és nevelése miatt nem javasolták továbbtanulásra. A váci gépipari technikumba került. Az ’56-os forradalom napjaiban, 15 évesen sofőr-nemzetőr édesapjával éjszaka őrjáratozott, hogy vigyázzanak a község nyugalmára, és vidékről élelmiszert szállítottak a fővárosba. Majd fegyveres támadásokban vett részt szovjet benzinszállító rajok ellen. November végén letartóztatták... — Hogy miért nem a hírhedt Népbíróság tárgyalta az ügyemet, az máig rejtély. Valószínű, az akkori végrehajtó hatalomban is akadtak, akikben segítő szándék és emberi érzés volt. Ennek tulajdonítom, hogy a pesti Markó utcai börtönből a Mosonyi utcai rabkórházba vittek, s hónapokig ott tartottak. Ezután a Fiatalkorúak Bírósága ítélt el fegyverrejtegetésért három év javító-nevelő fogságra. — Aszódról hazatérve leérettségizett, de továbbra is képtelen volt beilleszkedni a „konszolidálódó" Kádár-rendszerbe, a „legvidámabb barakkba". — ’62-ben el akartam hagyni az országot, de elfogtak. Ismét elítéltek, de a közkegyelem miatt nem kellett letöltenem a börtönbüntetésemet. (Előtte ’60-ban javító-nevelő munkára ítéltek.) Közben a jogi egyetemen két évet tanultam, ám kritikus-kiábrándult magatartásom miatt eltanácsoltak. A ’70-es évek elején képzőművészeti szabadiskolába jártam. Végül is mindenből elegem lett. ’80-ban államellenes izgatásért másfél évet kaptam — amit harmadolva a Kozma utcai börtönben töltöttem le —, mivel a rendszer gazdaságpolitikáját bíráló röpcédulákat gyártottam és terjesztettem. Amikor ’81-ben kijöttem, fölkerestem Solt Ottíliát, akivel az egyszerű beszélgetésen túl nem jutottam semmire. Kerestem a kapcsolatot az ellenzékkel, amely akkor — bizonyára a szorongatott helyzete miatt — eléggé zárkózott, bizalmatlan volt. Idegenként, „kívülről” ezekbe a körökbe számomra lehetetlen volt bejutni. ’88-ban válaszolni akartam a Magyar Nemzet április 4-ei vezércikkére, de az akkori főszerkesztő elzárkózott a közléstől. A Beszélő viszont lehozta, s Kőszeg Ferenc meghívott a Szabad Kezdeményezések Hálózata alakuló ülésére, ahol — egyetlen munkásként — az ideiglenes tanácsba választottak. Az SZDSZ megalakulásakor egy évig ügyvivő és az Országos Tanács tagja lettem, most pedig országgyűlési képviselője vagyok a Pest megyei listáról. — A '90-es választás előtt az Országos Villamos-távvezeték Vállalat gödi telephelyén dolgozott esztergályosként, a hivatalos szakszervezet titkára volt, majd kilépett, és megszervezte a Szolidaritás Szakszervezet helyi csoportját. — Az OVIT-on kívüli dolgaim vezettek oda, hogy a munkahelyemről vitt el a rendőrség a röpcédulaügy kapcsán. Noha egy ilyen üzem vezetője föltehetően szoros kapcsolatban volt a belüggyel, a szaktársaim határozottan kiálltak mellettem, hogy ne küldhessen el a büntetésem letöltése után. Persze ebben az időközben megváltozott enyhültebb politikai helyzet is szerepet játszott. Megalakítottuk az SZDSZ Munkások a demokráciáért nevű önálló csoportját. (Megjegyzem: a Szolidaritásból végül is nem az lett, amit mi eredetileg akartunk.) — Mivel magyarázza azt, hogy ilyen előzmények, ha úgy tetszik, „munkásmozgalmi" múlt után másodjára már nem választották be az ügyvivői testületbe? — Egy párt vezetésébe politikusok és szakértők kellenek. A tevékenységi köröket azonban külön kell választani. Az SZDSZ egykori legendás tagja, a Demokratikus Ellenzék magasan képzett értelmiségiekből állt a legkülönfélébb szakterületekről. Szakértők, egyszersmind politikusok voltak, s így magától értetődő, hogy a párt programját, elvi nyilatkozatait jórészt ők készítették. Én a politikai munkának abba a részébe kapcsolódhattam be hatékonyabban (és nyújthattam volna később is nagy segítséget), amely közben — a célt megértve — a programot mások számára el kell „adni”. Amikor és ahol olyan valakikre van szükség, akik szóba tudnak állni az emberekkel, lévén, hogy az ő nyelvükön beszélnek. Erre azonban sajnos nem került sor, mivel ezt a valós igényt „szakszerűen” nem ismerték föl. A párton belüli választásokat pedig sok minden befolyásolhatja, mivel közel sem egyformák a lehetőségek a vélemények kifejtésére, megismerésére, s így már nem lettem ügyvivő. Ezt persze nem sérelemként, csupán tényként említem... — Kicsit élesebben fogalmazva-kérdezve: a vidék, a munkásság szociálliberális képviselője ekkorra már fölöslegessé, hovatovább kényelmetlenné vált az egyre inkább arisztokratikussá, belterjessé váló, titkolódzó „kemény" mag számára, mely a börtönökről inkább csak könyvekből olvashatott, ha a puha „üldöztetés" éveiben szerzett külföldi ösztöndíjak, meghívások alatt erre egyáltalán volt ideje? — Ezt nem így látom. Bár e kérdés a párton belüli elégedetlenséghez vezetett, amely végső soron jót tett a mozgalmunknak. Az igencsak szűk körűvé váló vezetés akarva-akaratlan nem tudott elszakadni a konspiratív beidegződéseitől, múltjától, kapcsolatrendszerétől és stílusától, amelyet Magyar Bálint találóan úgy jellemzett, hogy olyan volt, mint egy jó kis házibuli. Vagyis egymás közt, barátilag mindent meg tudtak beszélni, Így alakult ki — a felelősségkörök tisztázása nélkül — az alaktalan vezetői testületben valamilyen vélemény, akarat, aminek megfelelően cselekedtek. Ám az SZDSZ a négyigenes népszavazás után nagy párt lett, ami — ugye — korántsem tekinthető egy jól sikerült illegális „házibulinak”, hiszen ez már sok-sok ember, hovatovább az ország ügye. Az úgynevezett elit és a tömeg kapcsolatának megtalálása, elmélyítése elkerülhetetlenné vált, hiszen egymásra vannak utalva, mind a pártban, mind pedig a társadalomban. A tömegkapcsolat és -támogatás nélkülözhetetlen. Ennek megteremtése a választások után igazán nem sikerült. Az a cél és cselekvési program, amely az Elvi Nyilatkozatban és a Rendszerváltás Programjában megfogalmazódott, nem egy réteghez, hanem az egész társadalomhoz szól. A szabadelvű politikai-gazdasági tervezet mindenkinek tartogat olyan lehetőséget, amely rokonszenves lehet akár az értelmiség, akár a fizikai dolgozók stb. számára. Hitem szerint ez jól működő gazdaságot eredményez, jóléti államhoz vezet, amelyben az állampolgár megtalálhatja a tisztességes élet föltételeit. Pártunk „elitje” azonban képtelen volt arra, hogy ezt ismertesse, megértesse és elfogadtassa nemhogy a széles társadalommal, de még a saját tagságának jó részével is. Sőt viszolyog attól, hogy leereszkedjék a tömegekhez, a tagsághoz. Amikor ezért belülről jogos kritika éri, neves képviselői értetlenül állnak, s tanácstalanul kérdezik: hát hogyan? Egyszerűen például úgy, hogy meg kell találni azokat, akik képesek erre az árnyalt, rendkívül sokoldalú, kiváltképp politikai munkára. S nem biztos, hogy ezeket az embereket a programkészítő szakértők között kell kitartóan keresni. Egyetért azzal a látlelettel, hogy az elmúlt másfél évben az SZDSZ a meghirdetett programjához képest alapvető dolgokban visszalépett? Az Elvi Nyilatkozatban tudniillik még hangsúlyt kapott a népi radikalizmus, a hibás harmadikutasság és a hazafiság. A tömegtájékoztatásban futtatott vezetése nem azt tette, amit ígért, és amihez állítólag mersze volt. (Hogy mikor volt őszinte, azt most ne firtassuk!) A pártélet így törvényszerűen válságba torkollott, mivel nem lehet csak azért is, ki tudja, miféle bel- és külföldi érdekektől vezérelve egy törvényes — a körülményekhez képest jól működő — kormány, egy végre jobb sorsra érdemes ország, nép ellen átlátszóan áskálódni, mindenre nyegle nyetet harsogni, ami a többség számára esetleg jó. — Szerintem ez így durva túlzás. Számos vonatkozásban építő magatartást tanúsítottunk, de a stílus gyakran lehetetlenné tette nemcsak azt, hogy ez eredményes legyen, megvalósuljon, hanem azt is, hogy látszódjék. Magam sem tudok azonosulni bizonyos vallási, nemzeti érzékenységeket sértő, szélsőséges megnyilvánulásokkal, amelyektől az SZDSZ nem határolta el magát idejében. A tagság többsége sem nézte ezeket mindig jó szemmel. A népi, vallási kultúrában, szellemiségben, azonosságtudatban természetes értékek rejlenek, amelyeket — szabadelvű nézőpontból — ugyan nem tartok elsődlegesnek, de elismerem, tisztelem őket. Még akkor is, ha — vágyam szerint — én például elsősorban nemcsak mint magyar, hanem mint ember, világpolgár szeretnék szabad lenni. A stílus a kormánypártok részéről is a legtöbbször rossz volt, s ezzel együtt vezetett az ellehetetlenüléshez, a párbeszéd-képtelenséghez, ahhoz, hogy tényleg durva módon estünk egymásnak. Ne feledjük! A koalíció egyszerűen lesöpörte az asztalról számos konstruktív javaslatunkat. Az SZDSZ—MDF-paktum elhibázott volt, mi többet veszítettünk vele. A kormány azóta szinte azt csinál, amit akar, s nem volt szüksége a mi előrevivő, építő szándékú közreműködésünkre. Ezen az áldatlan állapoton az új vezetésünk — reményeim szerint — változtatni akar, miközben fenntartja a határozott, következetes ellenzékiséget azokon a területeken, ahol erre valóban szükség van. (Lásd például az elfogadhatatlan idei költségvetést!) Ugyanakkor mindent megbeszélve, érdekegyeztetve kell az Vass István, festményei kiállításának megnyitóján, feleségével, Vác, 1989 . • 1992. január 3. HETI MAGYARORSZÁG