Magyarország, 1992. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)

1992-07-03 / 27. szám

ÁLLÁSPONT Szómágia: taktukák és nyúzok Régen volt, szinte már el is feledtem a taktukákat és a nyúzókat, nálam hat évvel idősebb Béla bátyám agyafúrt szörny- és szócsinálmányait. S most, az újságlapokat sorjázva, mintha olykor mégis őket lát­nám megelevenedni. Az ötvenes évek hétvégein rendre felke­rekedtek a házbéli felnőttek, hogy szelíd kvaterkázással múlassák az időt. A kama­szodé nagyobbakra bízva minket, apróné­pet. Tüzelője mindenkinek kevés lévén, estére a mi konyhánkban szorultunk egy­máshoz a priccseken, telente jobbára csak ott volt meleg. A tűzhely karikái közül ki­­viháncoltak a fények, lámpaoltáskor ked­ves játékunk volt nyulat, őzet álmodni a kiteregetett ruhák falon táncoló árnyaiból. A felnőttek hétvégi távoztával azonban újra meg újra a félelem lebegett be kö­zénk: a taktikák és a nyúzok. Hogy ugyan­is az ellentábor hozzájuthasson az elcsen­hető cigarettához, miegyébhez, meg kel­lett tisztítania tőlünk a terepet. Tetten nem érhető, számon nem kérhető módon. Rá­bírva, hogy önként adjuk be a derekunkat. Hogy mi magunk könyörögjük ki a távo­zást... S ehhez kellett megérkezniük a fé­lelem árnyainak. A rövid idejű kedélyes­kedésnek lámpaoltás vetett véget, s a sza­vak fonala egyszeriben rablók, halottak, temetők környékén tekergőzött. A búto­rok, kötélen lógó fehérnemű ismert árnyai kezdtek szemünkben új formákat ölteni: koponyák, agyarak, karmok, kések keltek életre. Csupa rettenet, csupa borzalom. S a félelem tetőfokán felkondult egy síri hang. Itt vannak ők is­­ a taktikák és a nyúzok. És hiábavaló lett volna ott és ak­kor bármi nyugtató eszmélkedés, hogy hát csak a tűz lobogtatja a ruhák árnyait, s le­hetnének azok nyulak és őzek is, valamint honnan keveredtek volna ide bármiféle taktikák és nyúzok, vacogva vártuk, hogy menekülhessünk. Hogy menekítsenek. Bárki, bárhová. Csak el! És jött is a „megváltás”: nyöszörgő ké­résünkre elválhattunk a meleg konyhától, s nyugtató szóval átkísértek a hideg szom­szédba. Ahol kedélyesen ránk pirítottak, hogyan is képzeleghettünk buta módon holmi falon libegő szörnyeket. Nekünk azonban akkor este már szemernyi ked­vünk sem volt a vakító villanyfény bizton­ságát bármilyen meleg félhomállyal is fel­cserélni. Sőt, köszönjük — bizony, ne­megyszer köszöntük! — is, hogy a tűztől távol maradhatunk. A minket kiebrudalók pedig szabadon prédálhatták akár az élés­kamrát is — a szülők visszatértéig. Tő­lünk immár háborítatlanul. Mert a félelemnek ez a fajtája: a körül­­íratlanul általános, megfoghatatlan-alakta­­lan, testetlen-elpusztíthatatlan valamitől való félelem úgy ömlik rá az emberre, hogy egyetlen esélynek a menekülést lát­ja. Egy sarkon megpillantott rabló indulat­ba hoz, husánghoz készteti a kezet, am­i bátoríthatja az önvédelmi reflex a leggyá­vábbat is. De mit ér a bátorság éjszaka, egyedül, egy elhagyott temető közepén?! Béla bátyám is jól tudhatta, hogy ha már taktuka és nyúzó, akkor legyen taktuka és nyúzó: egy bármilyen ijesztő alakot öltött szörnyetegember sem kelthet gyermeklel­­künkben olyan pánikot, mint a szómágiá­val felidézett félelem a Valamitől, a Bár­mitől. A félelem a Félelemtől magától. Negyven év után talán maga Béla bá­tyám is elfeledkezett a taktikákról és nyú­­zókról. Hacsak nem figyelmes újságolva­só. Mert akkor, mint én is, tanúja lehet saj­tóbéli megelevenedésüknek. Nem állítom, hogy mindenütt ott vannak. Nem állítom, hogy lépten-nyomon ellengeni látom őket. De igenis állítom, hogy bizonyos la­pok bizonyos írásaiban pontosan kimutat­ható az a körmönfontan tudatos szómágia, ami által felidéződnek az olvasó félelem­képzelgései: a taktikák és nyúzok. Nem a tényhamisítás sorozatlövéseire, az esélyferdítések gránátjaira, az álérvek aknamezőire gondolok én itt. Nem a vilá­gosan kirajzolt gondolatattakokra. Ezek felismerhetők, idő múltával kiszámítható pontosan a kilövés helye, a röppálya, a te­lepítés körzethatára. A szómágia ködbom­báira szeretnék felfigyeltetni. Azokra az opuszokra, amik a minket féltő aggódás köpenyébe csomagolva az elbizonytalaní­­tó szavak felhőivel ködösítik el a vizsgáló­dó tekintet elől a horizontot. A legnagyobb példányszámra apelláló lap jegyzetírójára, aki a délvidékre tekint­ve szól hozzánk s rólunk. S akinek közel kétszáz szavas dolgozatából minden ne­gyedik csüggeszt, lehangol, félelmet ger­jeszt — úgymint: szélütés, lebénulhatunk, bénulna, veszélyes komplexus, kisebbségi komplexus, hajlongás, lázadás, szolgalel­­kűség, kétségbeesettek, válság, értelmet­lenség, kudarc és a többi. Százhetven szó­ból negyven szóakna. S rám mosolyog a másik lap belső olda­láról egy kedves női arc: a szerző moso­­lyosan üzen nekem félelmet. Százhetven sorból tucatszám repülnek s tépnek belém az apró rettenet repeszdarabjai: félelem, lé­giriadó, munkanélküliség, rák, infarktus, félelem, sorozat, üvöltés, fegyverropogás, vörös fény, robaj, letép, leköp, káromko­dik, bűnözés, pusztul, bizonytalanság, gáz­spray és a többi. Talán félezer szónak min­den negyedike-ötödike. Értsük jól: Magyarországon szólnak ma­gyarokról magyaroknak! 1992 júniusában! Elbizonytalanodom. Szégyenérzet tá­mad bennem. Kis motyómmal az országot járva, ennyire félreismerném valós körül­ményeinket? Csak én ne vettem volna ész­re a totális romlást, káoszt, ellehetetlenü­lést? Támadni készül bennem a búvás, a menekülés kényszere. Már nem is tudom, hogy az utcákon, házakban tapasztalt de­rű, béke valóban az-e. Hogy valóban azt látom-e, amit látok: résznyugalmakat, ré­szelégedettségeket — akár csak így: korlá­tozva megengedően. Egyszóval: megelevenedtek újra a tak­tikák és nyúzok fenyegető árnyszörnyei. Ránk szabadítják őket okkal-oktalanul. Hogy félelem költözzön belénk, s így ve­­zetettekké váljunk. A szómágia szövedé­kében. Hogy féljünk — akár magunktól is! - Végh - A Magyar Szabadság Napja A határainkon belül élő magyarság régi vágya való­sult meg, amikor a megszálló szovjet hadsereg tavaly elhagyta hazánkat. Most már csak rajtunk múlik, tu­dunk-e méltóképp, bölcsen élni a kivívott és a kedvező világpolitikai változások hatására beköszöntött szabad­sággal. Június utolsó hétvégéjén immár másodszor ünnepelt az ország. Ki így, ki úgy. Már a bejelentésekor sem ara­tott osztatlan egyetértést és tetszést a fővárosi és a XI. kerületi önkormányzat kulturális bizottságának ama döntése, hogy eszmeileg-anyagilag támogatja a Gellért­hegyen álló, bizony, sokat látott Szabadság-szobor „föl­leplezését”. Mint a budapesti főpolgármester-helyettes nyilatkozta: eleve számítottak arra, hogy a kezdemé­nyezés nagy vihart kavar. Ezért előzetesen kikérték az ilyen ügyekben illetékes Budapest Galéria véleményét, amelynek művészettörténésze és belsőépítész igazgató­ja szakmai érvekkel helytelenítette az akciót. Mégpe­dig arra hivatkoztak, hogy az ötlet korántsem valami eredeti, és ráadásul rossz példát szolgáltathat bizonyos politikai természetű köztéri művek esetében. Csak hát demokrácia van. Egy szakvélemény még nem csinál nyarat. Kivált, ha az akadékoskodó igazgató — uram­­bocsá! — történetesen MDF-es országgyűlési képvise­lő. Ezért — nosza — más művészettörténészek (van be­lőlük jócskán) szakvéleményét is bekérték. S mit tesz a véletlen, ők már úgy vélték: „a szabadság lelkének szobra szélfútta látomásával a város fölött a világ legel­­ragadóbb és legszebb szabadságszobra lenne”. S jön, „mindössze” 400 000 forintért. Hiába no, ha a szürkeál­lománytól feszülő tettek emberei kiagyalnak valamit, azt mindenáron véghez is viszik. A nem jóját neki! Igazán nem értem, miért háborogtak például azok a járókelők, akiket a Nap TV riportere találomra megszó­lított. Akadt olyan elvetemült, az esztétikában járatlan emberfia is, aki leplezetlenül azt bátorkodott firtatni, hogy ki volt az a pihent agyú, aki ezt a Ku-Klux-Klan­­happeninget kitalálta. Ám ő egyáltalán nem látszott bennfentes szakértőnek, csupán egy adófizetőnek a sok közül. Volt valami sandaság is abban, hogy a főváros fölé magasodó, évtizedek óta Magyarország jelképévé váló Szabadság-szobor bizonyos művészek avantgárd szóra­kozásának célpontjává vált. Ha egyszer tudniillik az el­lenzéki többségű önkormányzat korábban úgy döntött, hogy a megszállásra emlékeztető kellékek eltávolítása után Kisfaludi Strobl Zsigmond alkotása továbbra is a szabadság kifejezője, a becsomagolása arra is utalhat, hogy itt és most nincs szabadság. Vagy legalábbis kí­sértet lengi be Magyarországot, az előszeretettel múlt­ba merengő nemzeti-keresztény koalíció antidemokrati­kus kísérleteinek kísértete. A vérszegény, unalmas „művészi gesztust” magyarázni-mentegetni akarók is iróniáról beszéltek, ami magyarul többnyire dicsérő, el­ismerő formába burkolt, keresű, de szellemes, finom, olykor maró gúny. Annak eldöntését azonban már a te­hetetlen polgárokra bízták, hogy mi célból és valójá­ban min ironizálnak. Vagyis a tetőtől talpig becsoma­golt, pislogó szobor így — az értelmezés, a be- és elfo­gadás szempontjából — hamisítatlan nyitott művé vál­tozott. Jellegzetes XX. századi élősködő, kívülálló mű­vészi alapállás ez, amely újat, minőséget, lélekben föl­emelőt, tartalmasat alkotni képtelen, de annál szíveseb­ben mar bele a kétségtelenül ellentmondásos hétközna­pi valóság egy-egy szeletébe, önmagán túlmutató jelké­pébe, a felelőtlen, öncélú szabadelvűség jegyében. Gyökeresen másfajta közösségi ünnepség és értékőr­ző és -teremtő alkotói magatartás tanúja lehetett az or­szág népe a tévé jóvoltából Gödöllőn. A méltóságtel­jes, sokszínű kulturális rendezvény és ökomenikus fo­hász központjává — csakúgy, mint Csontváry Zarán­­doklás a cédrushoz című remekművén — Veleki József Lajos Világfa című, nagyszerű, egyetemes érvényű és kisugárzású alkotása vált. Az egész műsor a magyar­ság egységét, szellemi-érzelmi összefogását, történel­mi folytonosságát sugallta igen magas és meggyőző művészi hőfokon és színvonalon, mind a külsőségei­ben, mind pedig a mélyen emberi, himnikus mondani­valójában. A fölemelő nap üzenete egyértelmű volt: ha­zánk valóban szabad ország, ahol béke van, és ahol ez a szabadságunk egyszersmind kötelez is bennünket. Fe­lelősségre és nemzetépítő alkotásra. MENYHÁRT LÁSZLÓ Veleki József Lajos Világfa című, Európa legna­gyobb faszobra a „felkelő nap házában” (MTI Fotó: Czech Attila)­ ­ MAGYARORSZÁG 1992. július 3. • 3

Next