Magyarország, 1993. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1993-06-04 / 23. szám
hírünk a világban — Alábecsültem a kettő együttélésének nehézségeit, miközben megpróbálják országukat szolgálni... — A „meleg” fiúkét és a hadseregét? — Az enyémet és a hadseregét. (Pittsburgh Post-Gazette — Rogers) A posztmodern kulturális klímában olyan irodalmi formák is tenyésznek, melyek nem a kísérletező modernséghez próbálnak kapcsolódni, hanem újra ki akarják próbálni a realista novella elbeszélési lehetőségeit. Weidenheim Pannónia-dalának nem annyira a konvencionális — bármennyire is mesterien kezelt — formája, mint inkább a tematikai robbanékonysága verhetne föl némi port. PAUL MICHAEL LÜTZELER illette ^iirdier Leitung Pannónia ezüst pora Európát jelenleg a jugoszláviai népek egymás elleni gyűlölködése robbanásszerű kipattanásának rengéshullámai rázzák meg. Már nem igaz az a mondás, hogy „háborúban hallgatnak a múzsák”. Századunkban éppen a költők mutatnak rá a legszörnyűbb időkben a rombolás és a háború alternatíváira, akár felhívásokkal, akár pamfletekkel vagy irodalmi szövegekkel. Fojtottan, mégis nyomatékosan mesélnek Johannes Weidenheim vázlatai, rövid történetei és novellái különböző etnikai csoportok együttéléséről, a kisebbségek helyzetéről az Osztrák—Magyar Monarchia idején, Jugoszláviában a két világháború közötti korszakban és az NSZK-ban a hatvanas-nyolcvanas években. Weidenheim Dal a porból c. kötete olyan szövegeket gyűjt egybe, melyeket több mint három évtized alatt írt 1950 és 1985 között. A központban az Egy nyári ünnepély Maresiben áll, s a német nyelvű novellaírás egyik gyöngyszeme. Minőségileg és mennyiségileg is (a kötet egyharmadát teszi ki) a gyűjtemény legsúlyosabb darabja, kívánatos volna, hogy belekerüljön az iskolai olvasókönyvekbe. A történetben olyan drámaiság van, hogy rögtön fölötlik a megfilmesítés gondolata: Németországban Hitler van hatalmon és az idősödő zsidó Siegmund Krips egy északnémet városból Ausztrián keresztül Marosi jugoszláv faluba menekül. Ott egy átutazó német náci fölismeri, és ezzel megkezdődik ellene az uszítóhadjárat. A helybeli hivatalszolga sok csellel áll Krips mellé, megpróbálja Maresiben a továbbélését lehetővé tenni. A terv megbukik, Krips öngyilkosságot követ el. Ha lemondanánk a békés együtt- és egymás mellett élésről, ha csak egy kődarabot is kitörnénk szerbek, cigányok, magyarok, zsidók és németek soknemzetiségű mozaikjából, akkor utat nyitnánk az etnikai csoportok intoleranciájának és háborújának. Weidenheim 1955-ben írta ezt a novellát, egy olyan időszakban, amikor a Gruppe 47 műveiben — ha egyáltalán — csak mellékalakokban utaltak a Holocaustra. Ezt a novellát ugyanebből a térségből származó történetek előzik meg, melyek azonban az I. világháború előtti időszakkal foglalkoznak. Az elbeszélő visszaemlékezik a gyökerekre, a népszokásokra, az első barátságra egy lánnyal, „Pannónia” nyáron midenütt jelenlévő „ezüst porára”, Maresiben eltöltött gyermekkorának tájaira. Számára a zenetanár Beileis egyike azoknak a ritka embereknek, akik „könnyen és boldogan” éltek. Az ezzel ellentétes sorsot a szolga Karl Philippiről szóló A Schneggretz C. novellában meséli el. Itt közbeírt szövegként hat Victor Hugo A párizsi Notre Dameja. Az úri szolga viszony hasonlóképpen alakul és a pannon Quasimodo gondoskodó szerelme ugyanolyan tragikus véget ér. A hős nevében egy utalás is el van rejtve Karl Philipp Moritzra, az Anton Reiser c. anti-művelődési regény írójára. Az Egy nyári ünnepély Maresiben után rövid történetek következnek török, lengyel és balkáni, úgynevezett vendégmunkások életéből. Ezek prózavázlatok, melyekben azokat a mindennapi megaláztatásokat írja le nagy erővel, melyeknek az idegenek vannak kitéve: például a hivatal arroganciája az átmeneti táborokban a jegyzőkönyvfelvétel során, a vég nélküli várakozás a postahivatalokban a hazai telefonkapcsolásra, vagy a blanketták bürokratikus zűrzavara, amely egy belföldit is kétségbe ejt, de egy albánnak csapda. Ennek kontrasztjaként jeleneteket mutat be a német „felesleg-társadalomból”. Vita a Budapest és Kijev között mindennemű területi követelést kizáró szerződés aláírásáról A nyugtalanság erősödik. Május 4-én, egy különösen viharos ülés után a magyar parlament a következő hétre napolta el a Magyarország és Ukrajna közötti alapszerződés ratifikálását, amely 1991 decemberében történt aláírása óta szünet nélkül zavarja a budapesti hatóságokat. A konzervatív kormányt saját táborán belül élénken támadta a szélsőjobboldal, amely a külügyminisztert is megvádolta azzal, hogy „elárulta” a határokon kívül élő magyar kisebbségek sorsát. A nézeteltérés onnan származik, hogy Magyarország egy szomszédos országgal kötött kétoldalú szerződés keretében első ízben fogadta el, hogy feketén-fehéren leírják: a határok sérthetetlenek. A szerződés második paragrafusa leszögezi, hogy „az érintett felek (Kijev és Budapest) tiszteletben tartják egymás területi integritását, és kijelentik, hogy nincsenek és nem is lesznek területi követeléseik”. Mármost a konzervatív magyar kormány mindig is elutasította egy effajta záradék alkalmazását más szomszédaival, nevezetesen Romániával folytatott tárgyalásai során. Indok: Magyarországnak nem kell bizonyságot tennie jóhiszeműségéről, hiszen 1975-ben aláírta a Helsinki Záróokmányt, amely kizárja a határok mindennemű erőszakos módosítását. További ok: Ukrajnával ellentétben sem Románia, sem Szlovákia nem hajlandó a szerződésbe belefoglalni a kisebbségek jogainak garanciáit, amit pedig Budapest nélkülözhetetlen előfeltételnek tart. Senki nem gondolja komolyan, hogy Magyarország, amely Közép-Európa legkisebb állama volt a jugoszláv és a csehszlovák föderáció felbomlása előtt, s ily módon a régió legkisebb hadseregével rendelkezik, expanzionista törekvéseket dédelgetne. Mindenesetre az a tény, hogy a kormány világosan leszögezi: elutasít mindennemű határmódosítást, beleértve a békés eszközökkel történő módosítást is. Amit a legfőbb ellenzéki párt követel, kétséget kelt és nagyszerű érveket szolgáltat a szomszédos országok nacionalista erőinek. Ukrajna esete precedensként szolgál, és azt bizonyítja, hogy Budapest hajlandó kivételt tenni egy „stratégiailag” fontos ország esetében, ahol csupán elenyésző számú (200 000 körüli) magyar kisebbség él. Ezzel szemben jóval jelentősebb számú a magyar kisebbség Romániában (2 millió) és Szlovákiában (600 000). Az Ukrajnával kapcsolatos szelektív magatartás heves méltatlankodást váltott ki kormánykörökben. A szerződést a parlament külügyi bizottsága hagyta jóvá januárban, ám ezután ratifikálását levették a napirendről. A hatalmon lévő koalíció legnagyobb pártja, a Magyar Demokrata Fórum parlamenti csoportja márciusban ülést tartott, amelyen egyes képviselők a külügyminiszter lemondását követelték. A zűrzavar jeleként értelmezhető, hogy maga a minisztérium sem volt hajlandó válaszolni a Le Monde kérdéseire. „Engem inkább megnyugtat, hogy egy 50 millió lakosú nukleáris hatalom, amilyen Ukrajna, nem lép fel területi követeléssel velünk szemben” — jelenti ki Kovács László szocialista képviselő, a külügyi bizottság elnöke. Ha egy ilyen záradék hozzájárulhat a feszültségek csökkentéséhez, miért ne alkalmaznák a Romániával vagy Szlovákiával kötött szerződésekben? Hiszen e két országgal kényesebbek a kapcsolatok. A kisebbségeknek nyújtott garanciák hiányára tett megjegyzéseken túl, Csapody Miklós MDF-es képviselő, a külügyi bizottság tagja, aki közel áll a szélsőjobboldal vezetőjéhez, Csurka Istvánhoz, két észrevételt tesz: „A szlovákok máris megsértették a magyar területi integritást a Duna vize egy részének elterelésével, amellyel a bősi erőművet táplálják”. A románok pedig „elvből mindörökre ki akarják zárni a határok módosítását”. Azzal, hogy Magyarország az árnyalatokkal játszik, nyitva hagyja az ajtót mindennemű, még a rosszindulatú értelmezések előtt is. Kovács László szerint félő, hogy Budapest ezzel rossz szolgálatot tesz a határokon túl élő magyarok ügyének, holott éppen őket kívánja szolgálni: „Minden olyan politika, amely, feszültségeket szül, negatív kihatással lesz a kisebbségekre, ezért haszontalan”. YVES-MICHEL RIOLS HETI MAGYARORSZÁG 1993. június 4. • 17