Magyarország, 1993. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)

1993-07-02 / 27. szám

Vígtelke (Vidová) ’93 Azzal kezdődött, hogy Göncz Árpád személyében a magyar állam első embere látogatásának időpontja, találkozása Jelcin elnökkel „átrendeződött”. Mondják bennfentesek, hogy az efféle diplomáciai megoldá­sok a munkalátogatással fémjelzett államközi kapcso­latok legfelsőbb szintjén hasonló módon máskor, má­sutt is némi balesetet szenvedtek. Elküldtek már má­sokat is erre-arra való hivatkozással — más dátumra, így van ez rendjén, ebben a rendkívül sok üggyel-baj­­jal, átmenettel, pénzügyi nehézségekkel, társadalmi feszültségekkel birkózó Közép-Kelet-Európában. Mindazonáltal Göncz Árpád oroszországi fogadásá­nak elhalasztása kevéssé igazolja azokat a reménye­ket, amelyek szerint Magyarország politikai színképé­nek megváltoztatása esetén újra a keleti blokk, a volt KGST nagyrabecsült tagországa lehetnénk, a piacok megszerzésében elveszített pozícióinkat a valóság­ban újragondolhatnánk... Az elmúlt hét igazi eseménye természetesen nem külkapcsolataink környékén játszódott le, hanem amint a kedves olvasó is tapasztalhatta, újra a média tájékán. Hosszú időn keresztül nézhettük A HÉT mű­sorában, hogy ki volt, és ki nem, azon a bizonyos ok­tóber 23-ai tüntetésen jelen, és hogy Bánó úrnak vagy a Híradó szerkesztőségének van-e igaza. Miköz­ben pro és kontra megjelentek a képernyő bizonyítási eljárásai, nekünk nézőknek csupán annyi szerep ju­tott, hogy újra meggyőződjünk arról, hogy Magyaror­szágon a média valóban hatalmi tényező, vagy min­dent megtesz annak érdekében, hogy azzá váljék. En­nek legkedveltebb eszköze: nem a valóságról kell be­szélni, hanem annak — korántsem „égi” — másáról, a képről és a szóról. Teljesen érdektelen, hogy amaz ominózus eseményen mennyien és miért tiltakoztak, de az mindennél fontosabb, hogy ilyen felvétel, vagy olyan, megvágva-e vagy manipulálatlanul. A televízi­ós önmutogatás válik valósággá, de mindenképpen olyan valamivé, ami a valóság helyett van. Hazai szakértőink természetesen nem csupán jel­­képrendszerünk lejáratásában jeleskedtek, sikerült fel­korbácsolni a közvélemény naiv részét a Pest megyei sáskajárással kapcsolatban is. Mi jöhet ezután? —tet­ték fel sokan a kérdést, amikor a marokkói jelzővel ellátott rovarok megjelentek a honi mezőkön. Mi le­het ezután? Hiszen az Antall-kormány idején már odáig romlottak Magyarország viszonyai, hogy az ókori, középkori viszonyokat ideidézve, megjelentek a sáskák is. Még a szakemberek is igyekeztek ebből a mitológiai ügyből nagypolitikát csinálni, mondván, az agrártárca elhanyagolta a mezőgazdaság ügyeit, ki­szolgáltatta az EK igényeinek, elvárásainak a legjobb, a legsikeresebb magyar gazdasági területet, az agráriumot. Megszűnt a műtrágyázás, elhanyagol­ták a permetezést, s így történhetett, hogy a szóban forgó sáskahad ellepte azt a néhány hektárnyi terüle­tet. Akármennyi is ez a négyzetméterszám, egy bizo­nyos, percek alatt megoldható volt az efféle szakmai feladat, s csak a gyerek hiszi, hogy Magyarországon a mostani technikai feltételek közepette ezt a kérdést komolyan kell venni. Az arányok tévesztéséről volt szó, feltehetőleg a Csurka-ügyben is. Csurka István azonban távolról sem képvisel ekkora súlyú politikumot, nem igazán ő ma Közép-Kelet-Európa főszereplője, s ahogy mi­niszterelnökünk is megállapította múlt szombati rá­dióbeszédében, sokkal lényegesebb az a krízis, ami ma például déli határaink mögött zajlik. Ott emberek ezreit ölik meg, folyik az etnikai tisztogatás. Nem any­­nyira fontos Európa gazdagabb és szerencsésebb ré­szének, hogy arról gondolkodjon, mikor dönt Seselj vajda úgy, hogy a magyaroknak takarodniuk kell a Vajdaságból. Nem fontos, hogy az agresszor kiirt egy népet Boszniában, ellenben fontos, hogy Irakot bosszúból, s persze érdekből bombázni lehessen. A hét persze jól-rosszul, letelt ezúttal is. Aki me­­szebbről, távolról nézte az anyaországi eseményeket, kicsit furcsán vélekedhetett arról a nem mellékes kö­rülményről, hogy miről is beszélgetnek, mit is akar­nak honfitársaink. Szinte érthetetlen az a belső hábo­rú, az a Mohács előtti hangulat a Felvidékről nézve. Amikor az elmúlt pénteken Komáromba megérkez­tünk, és a szlovákiai vállalkozások felől érdeklőd­tünk, egy ottani cégvezető a következőket mondta. — Észak-szlovákiai utamon a rádióból az harsogott: a magyarok nemzetközi összefogást akarnak elle­nünk. Aztán kiderült, hogy Meciar miniszterelnök úr „Kisantant’-megbeszéléseiről, bukaresti tárgyalásai­ról volt szó. A szlovákok persze kellőképpen idege­sek és dühösek emiatt, és ha eddig nem szerették a magyarokat, ezután még kevésbé fogják szeretni. Azt mondják, s a nacionalizmust végül is a gazda­ság eszközeivel lehet legyőzni. Talán igen, talán nem. Azok a vállalkozók, akikkel beszélgettünk, szlo­vákok, magyarok, ezt a gondolatot erősítették. Erről igyekezett bennünket Bene Zoltán bácsi is meggyőz­ni, aki Vígtelkén született, és most Csepelen él. Aki egy poszmékerrel a szívében utazott Vidovából vasár­nap hazafelé. Zoli bácsi egy harangot ajándékozott szülőfalujának, annak a templomnak, ahol húsz év óta nem volt istentisztelet. Amelyek községben össze­fogtak a református magyarok, és ahol most újra meg­szólal a harang. Vígtelek 85 családja lelkéért. És ez a harangszó is erősítette azt a szimfóniát, ami betöltötte az elmúlt vasárnapot. A győzelem napját, amit egy időben ünnepelt Budapest és Mohács, Gödöl­lő és Debrecen. És amelyben a román katonazene épp­úgy szólt, mint a délszláv kórus Beethovenje, Ratkó József sírból szóló szavai, és az újrateremtődő magyar gregorián. Mintha újra értelemre lelt volna az a régi-ré­gi észrevétel, amit a jó emlékezetű Gellért püspök jegyzett meg egy malomhajtó szolgálólányt hallgatva: „íme, a magyarok szimfóniája”. V. B. A „kanalizálás”politikai értelméről „Kedvenc, régies, reformkori szavamat” idézve beszél Alexa Károly barátom, a Heti Magyaror­szág idei 25. számában az indulatok „csillapításáról” szólva, de ez utóbbival azonosított értelmű fogalomként a „kanalizálásról”. Való igaz, hogy a közélet fórumain sokszor éltem és élek ezzel a régies, reményem szerint mégsem elavult fordulattal. Úgy gondolom minden esetben, így 1987. szeptember 27-én Lakitel­ken is a „csillapításnál” jóval tágabb és összetettebb értelemben használtam. Nemcsak a meder­be terelésnek, a gátszakítással fenyegető indulatok töltések közé vezetésének szükségességére utalok általa, hanem az enegiák szétáradása, elpazarlása helyett meghatározott célokra összponto­sításuk, rendszeres felhasználásuk indokoltságára is, amint a csatornázás hazai hőskorában — is­mereteim szerint — nemcsak műszaki, hanem átvitt, politikai értelemben is meggyökeresedett. az Országgyűlés elnöke 2 • 1993. július 2. HETI MAGYARORSZÁG EGY HÉT A­z elmúlt fél évszázad viszonylagos nyu­galmában elszoktak a népek és a népvezé­rek a történelemmel való játszadozástól. A többismeretlenes egyenletekkel vetekszik bo­nyolultságában és kiszámíthatatlanságában az or­szágok sorsát befolyásoló, sőt akár ezredekre is megszabó, ilyet vagy olyan háború, amelyet kez­­deni és folytatni a világhatalmak számára épp­úgy kockázatos volt mindig, mint a kicsinyek számára. Jellemző módon ugyanis csak ritkán győzedelmeskedtek bennük azok, akik kiprovo­kálták őket, hanem csúfos vereséget szenvedtek a nehéz helyzetekben leginkább felülkerekedő egészséges életösztönnel, a békevággyal szem­ben. Ám addig a borzalom uralkodik — mondja az idők mélyére visszapillantó olvasó, a zsidóüldö­zésekre, a haláltáborokra, a rommá lőtt városok­ra és a saját magából csúfot űző emberi nem más szégyeneire gondolva. Azokra a bűntettek­re, amelyek ügyében immár a mai eseményekre kiható érvénnyel, megalkotta ítéletét a világ, s ebből csak az következhet, hogy velük kapcsolat­ban kialakult álláspontjai vannak, amelyeket bármelyik pillanatban cselekvéssé változtathat át. A balkáni népek azonban valami megfontolha­­tatlan és érthetetlen okból a testvériség fennen hirdetett és több-kevesebb sikerrel ápolt eszméjé­nek a talajáról messzire rugaszkodtak a gyűlölkö­dés posványába, amely lefelé húzza őket feneket­len mélységek felé. Pedig közös sorsuk toleranciá­i­ára taníthatta volna őket, kialakítva bennük a pár-­­­beszédre való készséget, egy olyan korban, amelyben akár idegen nyelveken is szót tudnak érteni egymással a legkülönbözőbb nemzetek képviselői, s amelyben Európa-szerte megszűnt a határok jelentősége. Új területek megszerzéséért folynak mégis a harcok szerbek és muzulmánok, szerbek és hor­­vátok, muzulmánok és horvátok között, s amíg valamennyien a többitől való veszélyeztetettsé­gükre hivatkoznak, a legembertelenebb módon bánnak az ártatlan lakossággal. Hiszen a birto­kukba vett tájakról elűzni szeretnék a más népek tagjait, arra számítva, hogy „honfoglalásuk” ré­vén tartós módon szabhatják át a jócskán kapott térképeket. Indulatok és téveszmék zűrzavarában így ma­radt magára szerencsétlenségével és fájdalmai­val az egyes ember, akinek minden eddiginél na­gyobb gondjaival nincs már, ki foglalkozzék. Ábrahám gyermekeként áldozzák olyan célok ér­dekében, amelyek a taktikázgató törzsfőnökök állítása szerint éppen az ő szép jövőjének meg­alapozására irányulnak. Ezt és a sorsában osztozó többi csapatot, nyu­galmától megfosztott embert a demokratizmus örve alatt bevonni a világpolitikai döntések meg­hozatalába?! Ez már több egyszerű fondorlatos­ságnál. Ez már cinizmus. S míg a Balkánon egymás mellett élő népek minden erejüket a pusztításra fordítják, mások — kihasználva az új történelmi sorsforduló nyúj­totta lehetőségeket — gazdasági életük átszerve­zésén, felvirágoztatásán fáradoznak. Ha máról holnapra is érnek el látványos eredményeket, a testekkel szemben mégis lépéselőnyre tesznek szert. A világ, amely megvetéssel fordítja el ar­cát a Balkántól, most rájuk figyel... Erkölcsi potenciáljai birtokában azonban az öngyilkosok és a gyilkosok életét is tiszteli az emberiség; cselekvésre kényszerül hát megmen­tésük érdekében. Újra és újra átismételte történel­mi leckéjét — szól a tudás anyjával: itt ártatla­nok szenvednek, akik (nemzetiségüktől függetle­nül) születésükkel jogot nyertek az életre... Ezt a jogot pedig senki — semmiféle fal— igaznak vélt érdek nevében — nem vono­m hatja meg tőlük. Csak a béke lehet iga ÉL­J . CSORDÁS MIHÁLY a szabadkai 7 NAP főszerkesztője

Next