Magyarország, 1993. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)

1993-10-15 / 42. szám

KÜLPOLITIKA „Borisz cár” és az orosz kérdőjelek A hadsereg nem állt Haszbulatovék mellé „Törvényes elnökként követelem, tábornokként parancsolom, küldjétek a levegőbe a harci gépeket, meg kell menteni a Fehér Házat. Könyörgök, segítsetek, megölnek bennünket!” — kiabál Ruckoj tábornok október 4-én délután egy félhomályos irodában, miközben a falhoz simulva semmibe néző tekintettel ott reszket Haszbulatov parlamenti elnök, és már semmiben sem reménykedik. A tábornok szavait nem idéztem teljes pontossággal, kihagytam néhány jelzőt és igét, amelyek némelyike még a szótárban sem található, annál inkább nyelvi közkincs a kaszárnyas retorikában. Az orosz tv adásaiban az utóbbi napokban ömlesztve láthattunk részleteket azokból a félprofi vagy amatőr videofelvételekből, amelyek azt bizonyítják: a zendülők az utolsó percig hittek abban, hogy a hadsereg egy része melléjük áll, és tálcán hozza a Fehér Házba Jelcin fejét. A kulisszák mögött Nem így történt, pedig valóságalapja volt ennek a reménynek. Ruckoj az ostrom előtti éjszakán mesélte a Moszkovszkije Novosztyi bennrekedt munkatársának, hogy Gromov védelmi miniszterhelyettes így biztatta: „Szása, tartsatok ki, erkölcsileg támogatunk, és ha nagy baj lesz, melléd állunk.” Nem nehéz kitalálni, hogy a tábornoki kar vergődött a Jelcin elnök iránti lojalitás és a bajtársi érzés szorításában. Gromov az afganisztáni hadjárat főparancsnokaként együtt harcolt a Szovjetunió „piszkos háborújában” a repülő hősökkel, a „sasokkal” — Ruckoj tábornokkal, Gracsov védelmi miniszterrel és még sokakkal, akik a ’91-es puccs után kiszorították a vezérkarból az új nótákra már nem fogékony tábornokokat. Ketten közülük már köztársasági elnökök. Dudajev tábornok Csecsenföld, Ausev tábornok Ingusföld államfője lett, de kettőjük közül csak Ausevnek volt bátorsága, hogy bemenjen az ostromgyűrűbe zárt Fehér Házba, és megpróbálja rábírni Ruckojt, egykori afganisztáni bajtársát a teljes megadásra. Nem sikerült. Ruckojék még akkor is reménykedtek a hadseregben. Tény, hogy a katonai alakulatoknak 12 óra kellett, hogy Moszkvába érjenek. Mi tartotta vissza őket? Ennek két oka lehet. Vagy a hadsereg vezetői tétováztak, hogy hova álljanak, vagy Jelcinék fékezték a bevonulást, hogy addig is növekedjék a véráldozat, és így teljes mértékben igazolódjon a katonaság bevetése. Talán soha nem derül ki, hogy mi zajlott a kulisszák mögött. Az tény, hogy Jelcin elnök a „véres vasárnap” délutánját nem töltötte Moszkvában. Helikoptere az esti órákban szállt le a Kreml udvarán, amikor már ostromolták a Fehér Házat, és Ruckojék útban voltak a Lefortovo börtön felé. Egy videoszalag képei Nézem a tv-ben az új és új oldaláról bemutatott moszkvai csatát, Ruckojt, amint a parlament mellvédjén Osztankino ostromára, a Kreml elfoglalására szólítja a tömeget, nézem kétségbeesett könyörgését, hallgatom káromkodását, amint a légierő segítségét kéri, aztán tudósítói irodánk videóján elindítok egy kazettát, amelynek dátuma 1993. június 1-je. Ezen a napon hívta össze Haszbulatov a tanácsok, a szovjetek képviselőit az egész országból egy ellentanácskozásra, amely a június 5-ére meghirdetett jelcini alkotmányozó tanácskozás ellensúlya kívánt lenni. Az elegáns, jól fésült, kipihent alelnök megérkezik a tanácskozásra. Mi a Híradó kamerájával az utcán várjuk. Ruckoj rám néz, szinte várja a kérdést. — A jelcini csapat vajon nem értékeli tüntető gesztusnak az ön megjelenését ezen az ellentanácskozáson? — Nem vagyok híve a látványos demonstrációknak. Ez ellenkezne konstruktív álláspontommal. Nem akarok elsodródni sem a jobb-, sem a baloldali radikalizmus irányába. Egyszerűen úgy érzem, hogy a társadalom — ahogy én is — belefáradt abba, ami másfél éve történik Oroszországban. Elegünk van a hatalmi harcból. Jelcinék, ahelyett, hogy a reform megvalósításával foglalkoznának, minden idejüket a demagógiának, a szócséplésnek szentelik. — Bocsásson meg, de a másik oldal sem különb! — Csakhogy a gazdasági átalakítást mégiscsak a kormánynak kéne levezényelni. Mit csinálnak ehelyett? A miniszterek járják az országot és agitálnak az elnöki alkotmánytervezet mellett, megpróbálják megmagyarázni, hogy szükség van Jelcin teljhatalmára, a parlament megbénítására. Mondja, van még egy ország a világon, ahol a végrehajtó hatalom akarja átvenni a törvényhozói szerepet? Ez a képviselőház feladata. — Akkor miért fékezi a törvényhozás a kabinet munkáját? — A kormány állandóan sopánkodik. Mást sem hallunk, mint azt, hogy „hagyjanak bennünket dolgozni”! Ki zavarja őket? Nem tudom, látta-e a tévében az állambiztonsági minisztert, akihez a határvédelem tartozik. „A határok átjárhatók, akadálytalanul lehet kilopni az országból természeti kincseinket.” Már bocsásson meg, ez éppen olyan, mintha én rendőr lennék, és maga megkérdezi tőlem: „Milyen a közbiztonság?” „Hát nem a legjobb — felelném én —, nézze csak, ott is éppen hülyére vernek és kirabolnak egy embert.” Miért nem megyek oda, miért nem tartóztatom le azt a gazembert, ha rendőr vagyok? Miért nem teszek az ország kirablása ellen semmit, ha én vagyok a kormány, ha én vagyok az elnök? Miért? Mert korrumpálódott a vezetés. Ennek véget kell vetni. Moszkvai utca 1993. október 5-én, a gyalogjárón holttest, a telefonnál egy nő Ruckoj kilép az ostromlott parlamentből és elindul a börtön felé 18 • 1993. október 15. HETI MAGYARORSZÁG Ruckoj elharapja a szót — Hogyan? — Szigorú törvények kellenek. Rendet kell tenni bármilyen eszközzel! Hosszú történelmünk folyamán először próbálunk élni az alkotmány és a törvények szerint. Látja, mi történik! Mindenki úgy érzi, hogy a demokrácia jegyében jogában áll megszegni a törvényt — az elnöktől az átlagemberig. Kemény kézre van szükség! — Akár ön is lehetne ez a kemény kéz? Úgy tudom, jelöltetni kívánja magát egy esetleges elnökválasztáson. — Hát... — kezdi Ruckoj alelnök, aztán elharapja a szót, elfordul, nehogy többet mondjon a kelleténél, de a szemében látom, hogy nem volna ellenére tábornok elnökként rendet tenni Oroszországban.