Magyarország, 1993. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)

1993-10-15 / 42. szám

KÜLPOLITIKA Az ügy még most sincs lezárva? J. F. K. megölése — Magányos gyilkos vagy összeesküvés? Augusztus végén a törvényhozás 1992-ben megszavazott határozata alapján nyilvánosságra hozták a Ken­­nedy-gyilkosság ügyének csaknem 800 000 oldalnyi, eddig a CIA, az FBI és a Pentagon titkos páncélszek­rényeiben porosodó aktáját. Azóta ko­moly tudósok, fürkész újságírók és felcsigázott „gyilkosságszakértők” bogarásznak az iratok között, újabb megdönthetetlen és perdöntő bizonyí­tékok után kutatva, ki-ki saját elméle­te alátámasztására. Ám úgy tűnik, hogy csalódniuk kell. Nemcsak azért, mert még legalább 160 000 oldalt ki­tevő CIA-feljegyzésen maradt rajta a „szigorúan titkos” jelzés, hanem mert valójában a nyilvánosság számára most hozzáférhetővé tett dokumen­tumtömeg bizony nemigen szolgál újabb adatokkal arra nézve, hogy tu­lajdonképpen ki ölte meg az elnököt. Lee Harvey Oswald, a kiegyensúlyo­zatlan lelkivilágú, életének céljaiban bizonytalan magányos merénylő, vagy pedig a katonai-hírszerzési hie­rarchia szélsőséges, jobboldali körei szerveztek összeesküvést az útjukban álló elnök eltávolítására. Az amerikaiak jelentős része — minden tízből hét — az utóbbiban hisz. Csak éppen bizonyítani nem le­het. Kétségkívül, John Kennedy poli­tikájával — liberális és katolikus ne­veléséről nem is szólva — sokan nem értettek egyet a hatalom titkos felső régióiban meghúzódók közül. Történelmi tény, hogy a CIA zokon vette és cserbenhagyásnak tartotta a Disznó-öbölben történteket, azt, hogy az elnök nem engedélyezte a lé­gierő bevetését a Fidel Castro ellen támadásba induló, CIA-kiképzést ka­pott fegyveresek megtámogatására. A kudarc miatt lemondó (és később a merénylet kivizsgálására felállított Wharren-bizottság tagjává kinevezett) Allen Dullest, a CIA, illetve Edgar Hoovert, az FBI nagy hatalmú vezető­jét egyébként is aggodalommal töltöt­ték el azok a jelzések, hogy az elnök visszaszorítani szándékozik szerveze­teik hatáskörét. A katonai vezetés ha­ragját meg azzal vonta magára J. F. K., hogy állítólag haza akarta rendelni az amerikai katonai tanács­adókat és csapatokat Dél-Vietnam­­ból. (Ezt azóta sok történész cáfolta.) Köztudott volt az is, hogy az elnök, de kiváltképpen öccse, Robert Ken­nedy igazságügy-miniszter lecsapni készült a maffiára. Ám mindebből nem következik, hogy valóban a hát­térben meghúzódó jobboldali hatalmi tényezők tervelték ki, készítették elő és hajtották végre a merényletet. Egy azonban biztos: jó néhányan, személyek és szervezetek — különö­sen a CIA, de az FBI is — a Dallas­ban történtek kapcsán igyekeztek a le­hető legtöbbet eltitkolni, még ha nem is saját bűnösségük, hanem hanyagsá­guk, felelőtlenségük, olykor nevetsé­ges, másszor szégyenletes módszere­ik leplezésére. Mindezekre a most közszemlére tett iratokból is fény de­rül. A CIA-nak dossziéja volt Lee Harvey Oswaldról, kezdve attól, hogy a Szovjetunióba utazott (ez 1959-ben történt), majd onnan orosz feleségével visszatért, egészen 1963. október elsejéig, amikor CIA-ügynö­­kök titokban felvételt készítettek ró­la, amint Mexikóvárosban bemegy a szovjet nagykövetségre. — Amikor azon a bizonyos novem­beri napon meghallottuk Lee Harvey Oswald nevét, szinte áramütésként ért bennünket a dolog — emlékezik vissza egy CIA-ügynök. — Ugyanis félő volt, hogy árnyék vetül ránk ami­att, hogy nem figyelmeztettük az FBI-t, amely elsődlegesen felelős az elnök biztonságáért. A CIA-nak sok oka volt arra, hogy csak a lehető legszükségesebb informá­ciókat tárja a vizsgálóbizottság elé. A titkosszolgálat legkevesebb fél tucat esetben akarta eltenni láb alól Fidel Castrót (azon a napon, amelyen megöl­ték John Kennedyt, egy CIA-ügynök mérgezett töltőtollat adott át egy kubai ellenzékinek, aki azt állította, hogy a kubai vezető közelébe tud férkőzni), de szintén készültek titkos tervek ha­sonló akciók végrehajtására más állam­férfiak ellen. Tehát amikor először fel­merült annak a gyanúja, hogy J. F. K. összeesküvés áldozata lett, a CIA ber­kein belül megszólalt a vészharang, hi­szen ha a vizsgálat ezen a szálon indul el, illetve halad tovább, könnyen fény derülhet a szolgálat tevékenységének fő irányaira (például a merényletkísér­letekre) és féltve őrzött módszereire (köztük a törvénytelennek minősíthe­­tőkre is). Vagyis a CIA-nak minden­képpen az állt az érdekében, hogy elte­relje a figyelmet bármiféle összeeskü­vés-mozaikról, ami „kifelé” úgy tűnhe­tett, hogy a J. F. K.-ügyben is ludas, és most a szennyesét takargatja. Valóság­gal felsóhajtottak a CIA vezetői, ami­kor néhány nappal a merénylet után a tudomásul­a jutott, hogy a rettegett el­lenségnek, a KGB-nek esze ágában sem volt beszervezni Oswaldot (ami persze azt is jelentette, hogy a szovjet titkosszolgálatnak nincs köze a gyilkos­sághoz, nem kockáztathatta meg a vi­szony jóvátehetetlen mértékű elmérge­sedését­, mert — mint utólag fény de­rült rá — a huszonnégy éves fiatalem­bert veszélyesen megbízhatatlannak tartották a szovjet hírszerzők. Az FBI, a szövetségi nyomozóiroda ugyancsak érdekelt volt abban, hogy minél kevesebb titkáról lebbentsék le a fátylat. Az egyébiránt arroganciájáról közismert Edgar Hoover igazgató ha­lálra vált ijedtében, amikor megtudta, hogy Lee Harvey Oswald november elején — tehát néhány héttel a gyilkos­ság előtt — fenyegető levelet küldött az FBI dallasi központjába, de ott nem törődtek vele. Később aztán az ügy­nök, akinek először kezébe jutott az üzenet, parancsba kapta, hogy semmi­sítse meg a papírt. Megtette, lehúzta a WC-n. A CIA érthető módon nem szí­vesen nyilatkozott maffiás kapcsolatai­ról sem, holott ilyenek nagyon is létez­tek. Sam Giancana, a chicagói klán feje például teljes biztonságban érez­hette magát, miután többször is segí­tett a CIA akcióinak végrehajtásában. A maffiózó őrjöngött, amikor a Kenne­­dyek ellene fordultak. De vajon nem ta­lált volna jobb szövetségest — még ha csak álcának kellett volna is —, mint Lee Harvey Oswald? És vajon az a Ro­bert Kennedy, aki dühödten vetette ma­gát az egyre veszélyesebbé és szemte­lenebbé váló maffiára, engedte volna, hogy a szálat egyszerűen csak elvarr­ják? Hiszen nem egyszer saját magát vádolta azzal, hogy a maffia elleni fel­lépéseivel ő okozta a bátyja halálát. A bűnszövetkezet esetleges szerepére uta­ló nyomok azonban sehova sem vezet­tek. Szeptember első hetében került piacra az „Ügy lezárva” című könyv. A szerző, Gerald Posner, lépésről lé­pésre végigkövetve az események út­ját, minden egyes apró részletet meg­vizsgálva, az eddigi nyomozati anyag­okat a legalaposabban újraértékelve arra a megállapításra jut, hogy csakis és kizárólag a magát hősnek képzelő, labilis lelkialkatú és erőszakra hajla­mos Lee Harvey Oswald követte el a merényletet. Ki mond igazat? Ki ismeri a rejtély nyitját? Létezik egyáltalán titok? Le­het, hogy azok, akik az összeesküvés mellett teszik le a garast, csak saját fáj­dalmukat és csalódásukat juttatják kife­jezésre? Hogy még ma is él a Ken­­nedy-gyilkosság, a vietnami háború, a hatvanas évek polgárjogi megmozdulá­sai, az amerikai útkeresés és illúzió­vesztés kiváltotta trauma? Csupán ar­ról volna szó: egy nemzedéknyi ameri­kai számára elfogadhatatlan kihívás, hogy jelképüket és bálványukat, John Kennedy elnököt egy, a társadalom pe­rifériájára sodródott, tépett életű alak ölte meg? Hogy ez egy egész korszak­kal szembeni igazságtalanság volna? Ki tudja? Lehet, hogy mégis Jim Garrisonnak van igaza — nemcsak a CIA és az FBI, nemcsak a katonai hie­rarchia szélsőséges körei, hanem a kongresszus és a média, az igazságszol­gáltatás és a közvélemény egy része is akarva-akaratlanul belekeveredett az összeesküvésbe? Lehetséges... Az ügy még sincs lezárva? RÁCZ PÉTER (Washington) J. F. Kennedy 1963. november 22-én utolsó autóútjára indul 20 • 1993. október 15. HETI MAGYARORSZÁG

Next