Magyarország, 1993. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)
1993-10-15 / 42. szám
KÜLPOLITIKA Az ügy még most sincs lezárva? J. F. K. megölése — Magányos gyilkos vagy összeesküvés? Augusztus végén a törvényhozás 1992-ben megszavazott határozata alapján nyilvánosságra hozták a Kennedy-gyilkosság ügyének csaknem 800 000 oldalnyi, eddig a CIA, az FBI és a Pentagon titkos páncélszekrényeiben porosodó aktáját. Azóta komoly tudósok, fürkész újságírók és felcsigázott „gyilkosságszakértők” bogarásznak az iratok között, újabb megdönthetetlen és perdöntő bizonyítékok után kutatva, ki-ki saját elmélete alátámasztására. Ám úgy tűnik, hogy csalódniuk kell. Nemcsak azért, mert még legalább 160 000 oldalt kitevő CIA-feljegyzésen maradt rajta a „szigorúan titkos” jelzés, hanem mert valójában a nyilvánosság számára most hozzáférhetővé tett dokumentumtömeg bizony nemigen szolgál újabb adatokkal arra nézve, hogy tulajdonképpen ki ölte meg az elnököt. Lee Harvey Oswald, a kiegyensúlyozatlan lelkivilágú, életének céljaiban bizonytalan magányos merénylő, vagy pedig a katonai-hírszerzési hierarchia szélsőséges, jobboldali körei szerveztek összeesküvést az útjukban álló elnök eltávolítására. Az amerikaiak jelentős része — minden tízből hét — az utóbbiban hisz. Csak éppen bizonyítani nem lehet. Kétségkívül, John Kennedy politikájával — liberális és katolikus neveléséről nem is szólva — sokan nem értettek egyet a hatalom titkos felső régióiban meghúzódók közül. Történelmi tény, hogy a CIA zokon vette és cserbenhagyásnak tartotta a Disznó-öbölben történteket, azt, hogy az elnök nem engedélyezte a légierő bevetését a Fidel Castro ellen támadásba induló, CIA-kiképzést kapott fegyveresek megtámogatására. A kudarc miatt lemondó (és később a merénylet kivizsgálására felállított Wharren-bizottság tagjává kinevezett) Allen Dullest, a CIA, illetve Edgar Hoovert, az FBI nagy hatalmú vezetőjét egyébként is aggodalommal töltötték el azok a jelzések, hogy az elnök visszaszorítani szándékozik szervezeteik hatáskörét. A katonai vezetés haragját meg azzal vonta magára J. F. K., hogy állítólag haza akarta rendelni az amerikai katonai tanácsadókat és csapatokat Dél-Vietnamból. (Ezt azóta sok történész cáfolta.) Köztudott volt az is, hogy az elnök, de kiváltképpen öccse, Robert Kennedy igazságügy-miniszter lecsapni készült a maffiára. Ám mindebből nem következik, hogy valóban a háttérben meghúzódó jobboldali hatalmi tényezők tervelték ki, készítették elő és hajtották végre a merényletet. Egy azonban biztos: jó néhányan, személyek és szervezetek — különösen a CIA, de az FBI is — a Dallasban történtek kapcsán igyekeztek a lehető legtöbbet eltitkolni, még ha nem is saját bűnösségük, hanem hanyagságuk, felelőtlenségük, olykor nevetséges, másszor szégyenletes módszereik leplezésére. Mindezekre a most közszemlére tett iratokból is fény derül. A CIA-nak dossziéja volt Lee Harvey Oswaldról, kezdve attól, hogy a Szovjetunióba utazott (ez 1959-ben történt), majd onnan orosz feleségével visszatért, egészen 1963. október elsejéig, amikor CIA-ügynökök titokban felvételt készítettek róla, amint Mexikóvárosban bemegy a szovjet nagykövetségre. — Amikor azon a bizonyos novemberi napon meghallottuk Lee Harvey Oswald nevét, szinte áramütésként ért bennünket a dolog — emlékezik vissza egy CIA-ügynök. — Ugyanis félő volt, hogy árnyék vetül ránk amiatt, hogy nem figyelmeztettük az FBI-t, amely elsődlegesen felelős az elnök biztonságáért. A CIA-nak sok oka volt arra, hogy csak a lehető legszükségesebb információkat tárja a vizsgálóbizottság elé. A titkosszolgálat legkevesebb fél tucat esetben akarta eltenni láb alól Fidel Castrót (azon a napon, amelyen megölték John Kennedyt, egy CIA-ügynök mérgezett töltőtollat adott át egy kubai ellenzékinek, aki azt állította, hogy a kubai vezető közelébe tud férkőzni), de szintén készültek titkos tervek hasonló akciók végrehajtására más államférfiak ellen. Tehát amikor először felmerült annak a gyanúja, hogy J. F. K. összeesküvés áldozata lett, a CIA berkein belül megszólalt a vészharang, hiszen ha a vizsgálat ezen a szálon indul el, illetve halad tovább, könnyen fény derülhet a szolgálat tevékenységének fő irányaira (például a merényletkísérletekre) és féltve őrzött módszereire (köztük a törvénytelennek minősíthetőkre is). Vagyis a CIA-nak mindenképpen az állt az érdekében, hogy elterelje a figyelmet bármiféle összeesküvés-mozaikról, ami „kifelé” úgy tűnhetett, hogy a J. F. K.-ügyben is ludas, és most a szennyesét takargatja. Valósággal felsóhajtottak a CIA vezetői, amikor néhány nappal a merénylet után a tudomásula jutott, hogy a rettegett ellenségnek, a KGB-nek esze ágában sem volt beszervezni Oswaldot (ami persze azt is jelentette, hogy a szovjet titkosszolgálatnak nincs köze a gyilkossághoz, nem kockáztathatta meg a viszony jóvátehetetlen mértékű elmérgesedését, mert — mint utólag fény derült rá — a huszonnégy éves fiatalembert veszélyesen megbízhatatlannak tartották a szovjet hírszerzők. Az FBI, a szövetségi nyomozóiroda ugyancsak érdekelt volt abban, hogy minél kevesebb titkáról lebbentsék le a fátylat. Az egyébiránt arroganciájáról közismert Edgar Hoover igazgató halálra vált ijedtében, amikor megtudta, hogy Lee Harvey Oswald november elején — tehát néhány héttel a gyilkosság előtt — fenyegető levelet küldött az FBI dallasi központjába, de ott nem törődtek vele. Később aztán az ügynök, akinek először kezébe jutott az üzenet, parancsba kapta, hogy semmisítse meg a papírt. Megtette, lehúzta a WC-n. A CIA érthető módon nem szívesen nyilatkozott maffiás kapcsolatairól sem, holott ilyenek nagyon is léteztek. Sam Giancana, a chicagói klán feje például teljes biztonságban érezhette magát, miután többször is segített a CIA akcióinak végrehajtásában. A maffiózó őrjöngött, amikor a Kennedyek ellene fordultak. De vajon nem talált volna jobb szövetségest — még ha csak álcának kellett volna is —, mint Lee Harvey Oswald? És vajon az a Robert Kennedy, aki dühödten vetette magát az egyre veszélyesebbé és szemtelenebbé váló maffiára, engedte volna, hogy a szálat egyszerűen csak elvarrják? Hiszen nem egyszer saját magát vádolta azzal, hogy a maffia elleni fellépéseivel ő okozta a bátyja halálát. A bűnszövetkezet esetleges szerepére utaló nyomok azonban sehova sem vezettek. Szeptember első hetében került piacra az „Ügy lezárva” című könyv. A szerző, Gerald Posner, lépésről lépésre végigkövetve az események útját, minden egyes apró részletet megvizsgálva, az eddigi nyomozati anyagokat a legalaposabban újraértékelve arra a megállapításra jut, hogy csakis és kizárólag a magát hősnek képzelő, labilis lelkialkatú és erőszakra hajlamos Lee Harvey Oswald követte el a merényletet. Ki mond igazat? Ki ismeri a rejtély nyitját? Létezik egyáltalán titok? Lehet, hogy azok, akik az összeesküvés mellett teszik le a garast, csak saját fájdalmukat és csalódásukat juttatják kifejezésre? Hogy még ma is él a Kennedy-gyilkosság, a vietnami háború, a hatvanas évek polgárjogi megmozdulásai, az amerikai útkeresés és illúzióvesztés kiváltotta trauma? Csupán arról volna szó: egy nemzedéknyi amerikai számára elfogadhatatlan kihívás, hogy jelképüket és bálványukat, John Kennedy elnököt egy, a társadalom perifériájára sodródott, tépett életű alak ölte meg? Hogy ez egy egész korszakkal szembeni igazságtalanság volna? Ki tudja? Lehet, hogy mégis Jim Garrisonnak van igaza — nemcsak a CIA és az FBI, nemcsak a katonai hierarchia szélsőséges körei, hanem a kongresszus és a média, az igazságszolgáltatás és a közvélemény egy része is akarva-akaratlanul belekeveredett az összeesküvésbe? Lehetséges... Az ügy még sincs lezárva? RÁCZ PÉTER (Washington) J. F. Kennedy 1963. november 22-én utolsó autóútjára indul 20 • 1993. október 15. HETI MAGYARORSZÁG