Magyarország, 1993. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)
1993-10-22 / 43. szám
1836. november 2-án szokatlanul nagy a nyüzsgés a szilsárkányi juhászgazda, Dallos Vendel házában. A környékbeli juhászok társaságában marcona legények szedelőzködnek, készülődnek. Frissen mosott és mángorolt díszes ruhát öltenek: feszes rajthuzlit (a korabeli nadrágot), muszkaprémes sötétkék dolmányt. Lábukra pirossal kivarrott kordován csizmát húznak. Már csak a kisfaludi juhászlegényre, Király Zsigára várnak. Amikor ő is megérkezik, magukra terítik cifra szűrjeiket, fejükre illesztik kis púpos, bokrétával ékes kalapjukat s fegyvereikkel a ház előtt álló szekérre szállnak. A juhászokra a faluszéli füzesnél egy újabb kocsi vár. Az úti cél Földsziget. Az ottani gulyásszámadó, Szilágyi Márton és családja már alszanak, amikor a betyárok — mert hát ők a cifra öltözetű, fegyveres legények! — éktelen nagy kiabálással berontanak a házba. Hogy honnan tudjuk mindezt, egy több mint 150 évvel ezelőtt történt rablás részletes leírását? Naplót vezettek volna a betyárok? Netán a pásztorok? Nos, erre ők aligha lettek volna képesek. Idejük sem igen engedte volna, de meg hát legtöbbjük írni-olvasni sem tudott. A szabados életű, a törvényeket aligalig tisztelő állatőrzők azonban gyakran kerültek a vádlottak padjára. Ily módon, a tényeket rögzítő precíz igazságszolgáltatásnak köszönhetően sok-sok értékes dokumentum maradhatott az utókorra. Az előbbire, a betyárok második kisalföldi portyázását „megörökítő” periratra mintegy másfél évtizede leltem a soproni levéltárban. A leírtak önmagukban is figyelmet érdemelnek — annál is inkább, mert a század elejétől a betyársággal kapcsolatos iratanyag nagy részét szisztematikusan kiselejtezték —, ám ezúttal a Király Zsigára vonatkozó információk talán még fontosabbak. A betyárok távoztával segítőik rendre vizsgálati fogságba kerülnek. Összesen 28 személy vallomását rögzítik a korabeli dokumentumok. Ennek a vaskos, igazi monstre pernek az áttanulmányozása egyértelműen bizonyítja, hogy Király Zsiga az események egyik legfőbb mozgatója. Nem véletlen már az sem, hogy a lovas fogattal érkező betyárok, élükön Milfail Ferkóval, a híres Sobri Józsi társvezérével, elsőként a fiatal juhászlegény iránt érdeklődnek. Ő a környéken a legmegbízhatóbb emberük. Nem is csalódnak benne. Ő azonnal „munkához lát”. Hamarosan víg furulyaszó tudatja a környékbeliekkel, nem akármilyen vendégek „tanyáznak” a Rába-közben. A juhászok kézről kézre adják a betyárokat. Nemcsak elszállásolásukról, hanem élelmükről, italukról is gondoskodnak. Sőt, még táncos lábú lányok is akadnak a „domborozni” vágyó legényeknek. Meglepő, hogy a vallomások szerint még őrt sem állítanak a mulatozók, olyannyira biztonságban érezhetik magukat. Különös, hogy maga a rablás sem valamiféle közönséges bűnténynek tűnik a kihallgatások alapján. Még magának az időpontnak a megválasztása is sokatmondó. A betyárok éppen akkor érkeznek a Kisalföldre, amikor a rituális leszámolások időszaka elérkezik, a halottak napja tájékán. Az is figyelemreméltó, hogy az akció előtt kimosatják, kivasaltatják a ruhájukat. „Ünneplőbe” öltözve vonulnak a kiszemelt áldozat házához. De az sem lényegtelen, amit Milfail Ferkó ad tudtára a meglepett Szilágyi Mártonnak: „... add elő, amid van, könnyen kerested, ha velünk tartottál volna, ezt... nem követtük volna el rajtad.” Távoztukkor pedig nyomatékosan közli a megrettentekkel: „... megnézzetek bennünket jól, hogy utóbb ártatlan helyettünk ne szenvedjen.” Mondana ilyet egy közönséges zsivány? Mint főkolompost és visszaesőt, Király Zsigát első fokon halálra ítélik. Fellebezésre azonban megkegyelmeznek neki, mérséklik büntetését. Három évi börtönnel megúszná, ha közben újabb „csínytevésére” nem derülne fény. Végül is négy és fél évet húz le a soproni börtönben. Miért is fontos mindez számunkra, kérdezheti az olvasó? A betyárokkal ekkortájt szinte minden „magára adó” pásztor kapcsolatba kerül valamilyen formában. (A járkások zöme is közülük verbuválódik.) Király Zsiga azonban éppen a velük való cimborálásának köszönheti, hogy egy sajátos népművészeti ág egyik vagy éppen legjelentősebb képviselőjévé válhatott. Király Zsigának eleddig 8 munkáját, öt mángorlóját, két tükrösét és egy állótükörré nyitható kis dobozát ismerjük. (Jó volna, ha a ma még lappangó, kallódó munkáit is megismerhetnénk!) Mángorlóit, tükröseit kivétel nélkül a soproni, míg dobozát a zalaegerszegi fegyházban formálja. 1842. augusztus 1-én történt szabadulását követően ugyanis a Balaton-felvidéken húzza meg magát. (A Balaton-felvidéki pásztorművészet kivirágzása — amit az egyik Malonyay-kötet dokumentál — jórészt az ő és társai itteni megjelenésének köszönhető.) Itt is házasodik 1857-ben, viszonylag későn, 46 éves korában. Feleségétől, Horváth Annától két gyermeke születik, akik közül az idősebb, János faragni is megtanul az apjától. Ma, sok-sok év búvárkodásának eredményeként egyébként már tényként rögzíthető, hogy a pásztorfaragások java s éppen a legkvalitásosabb darabok a börtönökben és a dologházakban készültek. S talán éppen az alkotói körülmények e sajátos volta magyarázza azt is, hogy az 1811. december 28-án Kisfaludon (ma: Mihályi) született juhászember miként alakíthatta ki e mostoha, rideg környezetben hihetetlenül gazdag, finoman megmunkált tárgyait. A rejtélyhez a napjainkban hozzánk is begyűrűző parapszichológia eredményeinek megismerése visz közelebb. Ti. az, hogy hajdan a gyógyításnak és az alkotásnak egyaránt előfeltétele volt az ihlető, teremtő állapotot előidéző meditáció, az ennek révén elért ún. alfa-szint „megtapasztalása”. Tudjuk, a magány, akár a természet élén, akár a fogházban jelentős mértékben hozzájárulhat a belső csend, a kedvező meditatív állapot eléréséhez és fenntartásához. (Nemrég került a kezembe egy idevágó híradás, a Kolumbusz előtti amerikai magaskultúrák egyikének, az 1500 évvel ezelőtt virágzott Mocsika-kultúrának a legújabban napvilágra került emlékeiről. Nos, itt a kutatók olyan részletgazdag felületekkel találkozhattak, amiknek szemrevételezéséhez mikroszkópra is szükségük volt.) Király Zsiga művei a klasszikus műveken nevelkedett szemnek is tetszetősek. Ám míves megfogalmazásuk, dekoratív kidolgozottságuk és harmonikus megkomponáltságuk csak a külcsín. Legfőbb értékük, hogy alkotójuk az érzékletes megközelítést tökéletesen tudta ötvözni a fogalmi közléssel. Nála ugyanis — a képírás hagyományainak megfelelően — minden formának, motívumnak, színnek és vonalnak önmagán túlmutató jelentése, értelme van. Méltó örökösei, kis méretük, múlandó anyagban megfogalmazott voltuk ellenére is, a hajdani magaskultúrák ma olyannyira csodált emlékeinek. Nem véletlen, hogy a faragójuhász büszkén véste tárgyaira: „Király Zsiga zsinálta”. SZELESTEY LÁSZLÓ kövyvírja, Király Zsiga 1840-ben készült mángorlója KULTÚRA HETI MAGYARORSZÁG 1993. október 22. • 27