Magyarország, 1993. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)
1993-11-26 / 48. szám
Baranya megyei melléklet Szénbányák fekete jövője Az „aranykornak” vége — Túlélték magukat Ha a pécsi bányászatról esik szó, manapság nem sok jót hallani. Az egykor szebb napokat látott iparág az agónia küszöbére jutott, a széntermelés az egykori ötödére esett, s a foglalkoztatottak száma is hasonló mértékben csökkent. A kérdés már hosszú évek óta nem az, hogy miként lehetne újra visszahozni az egykori aranykor dicsőségét, amikor a bányászokat és embert próbáló kemény munkájukat a politikai propaganda dicsfénye is körüllengte, hanem hogy miként lehetne a legkisebb gazdasági-társadalmi megrázkódtatással befejezni ezt a talán már évtizedek óta rendkívül veszteséges termelést. Mert valójában nem lehet tudni, hogy mennyibe került az itt felszínre hozott szén. A tervgazdasági kalkulációs maszatolás keretében a járulékos beruházásokat remekül el lehetett osztani a különböző ágazatok között: az utak építése, a vasúti szállítás támogatása, a magas kéntartalom miatti környezeti és minőségi károk, a megbetegedett bányászok gyógykezelésének költségei valószínűleg sohasem szerepeltek a költségszámításokban. A válságtünetek már a nyolcvanas évek végén jelentkeztek. Pedig nem sokkal korábban nagy reményekkel indult a liász-program, amely lényegében az eocén-programhoz hasonló gazdasági csődöt hozott magával. Tény: a Mecsekben hatalmas mennyiségű szén rejtőzik, és ez szó szerint értendő. A geológiai adottságokra hivatkozás nem a tehetetlenség, hanem a realitások kifejezője. Szakmai közhely, de a közvélemény számára mégis kevésbé ismert: Magyarország kőzettani felépítését a rendkívüli töredezettség jellemzi. A Mecsekben ehhez még a — néhol a felszíni kőzeteken is jól látható — gyűrődések is járulnak, s a szénmezőket egy későbbi vulkáni tevékenység még jobban összeszabdalta. Ennek következménye, hogy az itteni szénmezők kitermelése rendkívül nehéz, gyakorlatilag alig gépesíthető, a felhasznált gépi berendezések körülbelül ötven évvel ezelőtti technológiai szintnek felelnek meg. Így aztán hiába van sok szén a föld alatt, kifejtése nem lehet gazdaságos, még egy nagyon leszűkített költségszámítás szerint sem, hiszen a fejtésben dolgozók a legnagyobb erőfeszítéssel is csupán egy tonna körüli szenet tudnak a felszínre küldeni személyenként és műszakonként. Hogy egy ilyen mélyművelésű bányából mit jelent ennek a felszínre hozatala energiában, a bánya műszaki berendezéseinek kiépítésében, karbantartásában az akkor válik megdöbbentő mértékben irracionálissá, ha arra gondolunk: Dél-Afrikában, Ausztráliában az itteninél lényegesen jobb minőségű szenet bányásznak olyan, majdnem automatizált külszíni fejtéseken, amilyen módon nálunk lignitet termelnek. Nem csoda, hogy az a szén az óriási távolság ellenére is sokkal olcsóbb, mint amit nálunk rendkívül veszélyes körülmények között, véres verejtékkel sikerül kitermelni. Van a mecseki bányáknak egy másik súlyos gondja is, amiről jószerivel csak a nagyobb balesetek után lehet hallani: ez, a már említett geológiai viszonyok miatti fokozott veszélyesség. A bányák sújtólég-, gázkitörés-, porrobbanás- és tűzveszélyessége a nemzetközi normák szerint egyaránt a legmagasabb kategóriába tartoznak, vagyis az ittenieknél veszélyesebb bánya nincs. Ez a szempont azonban évtizedekig nem számított. Magyarország a KGST keretei között kapta a szenet a Szovjetunióból, üzemben tartotta saját bányaiparát (bár ez korántsem volt mindig természetes!), s aztán mikor ott zavarok mutatkoztak a termelésben, megkapta a figyelmeztetést: próbáljon meg gondoskodni más forrásokról is. Ekkor indult a már említett liászprogram (az itteni szén keletkezési idejéről kapta a nevét), s próbáltak ezzel új fejlődést indítani. Ha már ezekben az években is érvényesülnek a racionalitás szempontjai, akkor nem használhatatlan új kapacitások keletkeznek, hanem megindul a szerkezet átalakítása, és a munkaerő piacképesebb ágazatokba áramlik, így a szénbányák válsága sem a rendszerváltással és a demokrácia születésével kapcsolódik össze. De ma még nem pontosan látható módon is vége lehet a bányászatnak: egy esetleges konjunktúra, ami előbb-utóbb bizonyosan bekövetkezik, olyan munkaerő-piaci helyzetet teremt, ami a bányákat elnépteleníti. Ide ugyanis nemcsak fizikum, hanem fegyelmezett munkavégzés és nagy szaktudás is kell. Ezt pedig a bányák nem fogják tudni kifizetni, még úgy sem, mint most, amikor a munkaerőpiacon mutatkozó túlkínálat miatt viszonylag alacsony bérért is tudnak alkalmazni megfelelő szakembereket. Ez a helyzet azonban néhány éven belül megváltozhat, s a vendégmunkások alkalmazása, amire már volt példa, sem lesz olcsóbb megoldás. A végeredmény egyértelmű: a bányászat előbbutóbb befejeződik. Vannak olyan egységek, ahol a már elvégzett kutatások, kiépített gépek, meglévő aknák még használhatók, ezeket ma még valóban kár lenne otthagyni. Egészében azonban a mecseki szénbányák túlélték magukat, mert ilyen áron sem energetikai, sem vegyipari felhasználásra termelni nem érdemes, s a gőzgépek ideje, amiknek táplálására valaha ezek a bányák kiépültek, végleg elmúlt. —PÁR Kivégzésre várva — Bányászportré a földszinten a Mecseki Szénbányászati Tröszt egykori székházában Sújtólég mint energiaforrás? A mecseki szénbányászat alkonyán sok szó esik az itteni rendkívül nehéz munkakörülményekről, és a bányászokra leselkedő veszélyekről. Ezek között is a gázbetörésekről, a rettegett sújtólégről. A gáz azonban lényegében ugyanaz, aminek máshol örülni szokás: legnagyobb részében metán, akár a földgáz. Először az első olajválság idején merült föl az Egyesült Államokban, hogy a szénbányák egy részében jelen lévő gáz kitermelhető volna. Jelentős összegeket fektettek az ötlet gyakorlati megvalósításának kutatására, s ma már létezik is erre a célra gazdaságosan alkalmazható technológia. Néhány éve Magyarországon is megkezdődtek az ez irányú vizsgálódások, s egy nemzetközi pályázaton a kanadai Fracmaster Group nyert jogot a mecseki szénmezők gázkészlete hasznosításának megkezdésére. Erről az esélyről, amely az egész régió jövőjét kedvezően befolyásolhatja dr. Kiss József (az említett cég holland leányvállalata és a mecseki szénbányák által létrehozott vállalkozás egyik magyar vezetője) tájékoztatott. A mecseki medence művelése során eddig mintegy 600 gázkitörés történt, ami a legsúlyosabb bányabalesetek egyike. Ez is jelzi, hogy az itteni szénrétegekben igen jelentős gázkészlet lehet. Ha tehát megoldható ennek gazdaságos kitermelése, az rendkívül nagy jelentőségű, nemcsak itt, hanem világszerte, mert gáztartalmú szénmezők szerte a világban nagyobb számban találhatók, mint földgázmezők. Többfelé üzemelnek már ilyen gázkutak. Jelenleg még kísérleti stádiumban vagyunk, kutató fúrások már történtek, de ezek használatbavételére még nem került sor. Egyelőre csak elméleti alapozottságú becsléseink vannak, ezek szerint a dél-alföldi gázmezőhöz hasonlítható jelentőségű lehetne ez a telep. A bányákban 1957-től folyik rendszeres gázlecsapolás. Eszerint 30-50 köbméternyi gáz „tartozik” minden tonna kitermelt szénhez. Mivel tudjuk, hogy az itteni szénvagyon mekkora, statisztikai alapon feltételezzük, hogy — amennyiben a készlet fele-harmada kitermelhető lenne a felszínről — 100 milliárd köbméterre lehet számítani. Egészen más azonban a bányában történő gázlecsapolás, mint a kutakból való gáznyerés: ahhoz ugyanis, hogy ez a metán kiszabaduljon, meg kell mozgatni a szenet is valamilyen módon, ami nem kis feladatot jelent. Ezért mondom azt, hogy kísérleti stádiumban vagyunk, mert bár a lehetőség adott, a megvalósításnak rengeteg akadálya van. Hogyan aránylik ez a készlet a mai felhasználáshoz? — Ez a mennyiség a mai éves fogyasztásnak durván a tízszerese, ami igen nagy tételt jelent. Hogy ennek mekkora hányada termelhető ki, az még a jövő titka. Amerikában 60-70 százalékos kihozatallal számolnak, nálunk ez valószínűleg nem érhető el, mert ugyanazok az akadályok, amelyek a szénkitermelést akadályozzák, itt is közrejátszanak. Ha a kísérletek sikeresek lesznek, akkor a teljes kapacitás kiépítése mintegy 75 millió dollárba kerül. Ennek az összegnek a megjelenése a régióban nagyon sok gond megoldására hathat kedvezően, hiszen munkaalkalmakat teremt, nagy megrendeléseket jelent, s ez része lehet egy olyan fellendülés kezdetének, ami a megye határain is túlmutat. M CH— HETI MAGYARORSZÁG 1993. november 26. • III