Magyarország, 1994. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)
1994-01-07 / 1. szám
Talán soha nem lengte úgy ázemelkedett gondolataink megfogalmazására rendelt pillanatunkat egyetlen szó, mint 1993 utolsó perceiben. Kimondva-kimondatlanul, pezsgősüveg-durrogtatás közben, petárdatűzben, elegáns szállodában vagy a szentbékállal, hófödte dombokkal körülölelt kis panzió borospincéjében is joggal tolulhatott fel az emberekben a reménybe zárt kérdés: meddig tart a béke? A ránk zúduló megannyi drámai hír hallatán, az ország déli határát már-már elérő gyűlölethullám, az egyre hűvösebb és jegesebb keleti szél éreztén még azokon is úrrá lehet a félelem, akik nem foglalkoznak hivatásszerűen — vagy az okos állampolgári magatartás logikáját követve — politikával. Recseg-ropog az évszázad elején mesterségesen összetákolt Európa szinte minden eresztéke. S miközben korábban áthághatatlannak hitt határok nyíltak meg, újabb sorompók is ereszkedtek a jobbat váró keleteurópaiak elé. A gazdasági bezárkózás és a nemzetiségölő háborúskodás az évbúcsúztató hetet is jellemezte — a magyar ember félelmét azonban nem ennek a hét napnak a már-már megszokott szarajevói borzalomképe vagy a szilveszteri mulatságba bombáit robbantó IRA irtóhadjárata és a német újfasiszták rémtettei ébresztették fel. A magyar ember a Kárpát-medencében élve génjeiben hordozza azt az ösztönös képességet, hogy felismeri a reá leselkedő veszélyt. Sajnos, a történelem megtanította arra is, hogy a széthúzás, a belső villongás sokszor nem adja meg azt a belső erőt, ami a veszély elhárításához elengedhetetlen. A tartás és a nekife tékesség szülés azonban eddig elegendő volt ahhoz, hogy a végső pusztulástól megmeneküljön a nemzet. Reményünk van arra, hogy a széthullásra és a talán szétzúzatásra ítéltetett Európában Magyarország belső békéjével és stabilitásával, higgadtan vezetett külpolitikájával hozzájárni Európa szétesésének megakadályozásához. A veszély azonban körülleng minket — ezt érezték az év fordulóján magukba forduló emberek. S érzik ezt a választási harc évében mély lélegzetet vett politikusok is — legalábbis a választók joggal reménykednek ebben. A héten tett kijelentések is erről a felelősségtudatról tesznek tanúbizonyságot. Boross Péter miniszterelnök egyik interjújában így fogalmazott: „Úgy hiszem, hogy a magyar közvélemény többsége is vonzónak találja azt az állapotot, amit az alkotmányos és jogrend érdekében sikerült kialakítanunk. Ugyanakkor tudom, hogy élnek közöttünk olyanok is, akik nem ismerik föl ennek jelentőségét. Ne adja a sors, hogy akkor és úgy kelljen értékelni a rend biztonságát, amikor az meginog vagy elvesz... Alapelvem, minden ott dőljön el, ahol arra az alkotmányos intézmények és jogrendünk felhatalmazást ad. Ne az utca politizáljon! Ezt értékeli a világ is." (A józan megfogalmazást pozitívan fogadta a legnagyobb ellenzéki párt parlamenti frakcióvezetője is, míg a másik liberális vezér az új esztendő első napján már a nagykoalíció lehetőségét is felvázolta a választás utáni időkről beszélve.) A megbékélés történelmi szükségességét emelték ki újévi üzeneteikben az európai vezetők is. Ennek a gondolatnak az időszerűsége még olyan országok első emberének nyilatkozatát is motiválta, ahol az idén általános választást tartanak: mind Kohl német, mind Vranitzky osztrák kancellár szavai higgadtak voltak, az idegengyűlölet mérséklésére, a tolerancia fontosságára irányultak. Göncz Árpád köztársasági elnök is a megbékélést hangsúlyozta újévi köszöntőjében: „Valamennyien békességre vagyunk kiéhezve. Békességre, a bennünket környező tágabb és szőkébb világgal, de mindenekelőtt önmagukkal, mert csak ha a magunk belső békéjét visszanyerjük, vagyunk képesek a világgal is megbékélni.” Írói léte szinte önsanyargató igazságkeresése és a politika rideg valósága közötti olykor feloldhatatlan ellentmondás a Duna Televízióban késztette újévi megnyilvánulásra Csoóri Sándort, aki „pokolviselt emberként” nyilatkozott a Magyar Nemzet szilveszteri számában is. A fontos beszélgetés egyik mondata így hangzott: „Nekünk mindent megelőzve valamilyen érzelmi-szellemi egységet kellett volna létrehoznunk vagy megkísérelnünk, hogy lehet-e, és ha igen, csak utána lett volna szabad osztódnunk a demokrácia törvényei szerint.” A rendszerváltozás utáni sorsdöntő időszak máig tartó tanulságaként így folytatódik a sötét Csoóri-látomás: „A demokrácia az első érzelemmentes rendszer a váltakozó rendszerek sorában, amely jobb lelki helyzetben élő népeknél kiegyensúlyozó erő, de a mi sóvárgó állapotunkban az ellenkezőjét éri el. Remény helyett módszert kínál, meghittség helyett a sebeinket is az utcán mutogatja." OLTVÁNYI TAMÁS Európa 1994-ben: szögesdrót, szarajevói gyermekek és az ENSZ árválkodó katonája 2 • 1994. január 7. HETI MAGYARORSZÁG EGY HÉT A Mercedes-taxi vezetője láthatóan tétovázott, mielőtt még A. állt. Ez kissé meglepő, hiszen a repülőtérről hétköznap délben meg az év végi ünnepek közeledtével éppannyira szerencse utast fogni, mint másik oldalról taxit. A kavakorabeli, kissé pocakos taxis még mintegy ötven métert gurult, majd benyúlt a kesztyűtartóba, s ki- ■ vette a menetdíjtáblázatot. Ez nemes egyszerűséggel Pest és Buda kitételt tartalmazott. Az előbbire 1500, az utóbbira 1900 forintot. Ezzel feleslegessé tette a fejszámolást, a „vajon hánnyal kell beszorozni a 110 forintos kilométerdíjat” morfondírozást, így már sokkal érthetőbbé vált a rövid tétovázás. Egyszerre kellett megítélnie az útszélen árválkodó utasról, hogy vajon beengedheti-e a kocsijába, nem piszkolja-e t, tud-e és akar-e ennyit fizetni, sőt úti célt hallva azt is fel kellett mérie, vajon a kilométerdíjjal jár-e jobban, vagy az „Aero-taxi vagyok felkiáltással elővett egységes táblázattal. Ugyanezen idő alatt kelle felmérnie, hogy nem akar-e kiszálni ijedtében a kedves utas, vag nem ellenőre, aki előtt nem célszerű letakarva tartani az egyébként kiszerelt taxamétert. Mind ez idán még a kényszerhelyzetet ismerve - amely többségünket csak alkalmaként avat taxi-utasság sem túlzottan felháborító. Egyszerűen hiénáról van szó, aki a saját érdekei erre is cselekszik, amikor embertársa egy menetben próbálja megsarcol, nem szolgáltatni neki, hanem kiszolgáltatottá tenni. Egyébként sem szabad a pénzéért aggódó üzletembert s aggodalma legközepén megítélni. Lám, ez a pilóta is lazább lett, fel mérve, hogy fizetéssel végződik a túra. Visszazökkent bőrkabátjába, jobb kezével elengedte a kormányt, hogy aztán többé meg se fogja. S miközben súlyos lábát ráeresztette a gázpedálra, s a teljesen beállt autósor mellett, félig a másik sávban, olykor a záróvonalon elhúzott a többi autó mellett, még szimpatikussá is igyekezett válni. Hogyne, hiszen a kedves utas siet, vele kacsint ösz- ssze, hogy mennyi hernyó van az úton, miatta vagány a gázadásban és a fékezésben, s neki mutaja meg, hogy húzódnak sietve félre a szemközti kamionok. A felemelő közös élmény közben adóügyi szakértelme volt igazán figyelemre méltó. Hogy abba kell hagyni mindent, mert ő napi ezer forintért nem dolgozik, mindent elvisz az adó, legfeljebb, ha minden negyediket beüti a gépbe, lebbentette fel ha nem is a fátylat, de a törülközőt a masináról — az lenne emberséges. Ismerve a tarifáját, a belegondolva, hogy merő előzékenységből van egy külföldieknek skribált változata is a menetdíjtáblázatnak, harag öntötte el az utas szívét, ami csak lassan oldódott az ünnepi hangulattól is. S ekkor sem tudta, vajon adóellenőr szeretne-e lenni mindössze tíz percre —, akkor mellesleg nem kapott volna számla helyett nyugtát — vagy egy másik utast nézve szívesen a hátsó ülésről, aki valamikor a kufárokat megleckéztette. Mert ma atomizáló életünk idején talán a kufárokat sem a templomokban lehet megtarm látni: ki itt csal, ki ott rövidíti meg, ki meg imigyen furikál -J HALÁSZ LAJOS