Magyarország, 1994. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)

1994-01-07 / 1. szám

„Új esztendő, új esztendő, / nem volt a nyakadban csengő, / nesztelenül érkeztél meg, / lábad nyomát nem érezték / az ösvények" — mondja a madáretetőnél állva, rigóit és cinkéit lesve az erdélyi tél költője, Kányádi Sándor. „Új útra lépsz, mert vége van az útnak, / min­den, mi volt, a hóba belefulladt, / se lábnyomok, se jelzé­sek, se morzsák, s mit elszórtál, a cinkék felkapkodták’' — így tekint szét téli szonettkalendáriumából a havas tá­jon a másik költő, Markó Béla. S ha ugyan mernénk e sorokat egyszerű prózában folytatni, akkor elmondhat­nánk most is, miként minden évi reménykedésünk éjsza­káján, hogy bár ha a behavazott ösvények nem is, mi magunk azonban, ez ösvények és utak taposói, esztendő­­nyi küzdelmeinkkel és örömeinkkel bizony annál in­kább megéreztük újév napjának közeledtét, s bizony még azt is sejteni véljük, merre kell továbbmennünk. Megéreztük és megéltük új esztendő napját, hála Isten­nek, hogy megélhettük, fogyásban és gyarapodva, indu­lattal és bölcsességgel, ki-ki a maga módján és sorsa sze­rint, van hát mivel számot vetnünk. Mert az utolsó nap mindig a számadásé és a hálaadásé, hiszen pezsgő és konfetti csak így búcsúztathat régit és így köszönthet újat a régi terhek és az át nem gondolt gondolatok nél­kül, felszabadultan és bizalommal. Szilveszter délutánján Szilvesztert keresem a régi, bőrbe kötött Petőfi-összesben. Az apostolt a kicsiny sző­lőszem tanításával, mégis Petőfinek egy, a szabadság­­harc második évének legelső napján írott verse kerül meg benne előbb: „Megérte ezt az évet is, / Megérte a magyar haza; / A részes égen elborult, / De nem esett le csillaga." Kizökkentenek e sorok az ünnepi délutánból, hiszen a János vitéz és A helység kalapácsa. Az apostol költője keserű és harcias számvetést végez, hogy kevés­sel ezután az Európa csendes, újra csendes, meg a Négy nap dörgött az ágyú következzen, hiszen a részes­ég ak­kor elborult, hiszen akkor forradalom és háború volt, mi­ként egy jó évszázaddal később újra. Ám a magyarság megélte azt is, megélt még mást is, de most nyugalom­ban és békében küzd és tervez, dolgozik és készül, ezért a mi mostani számadásunk nem ilyen. Fájnak a vesztesé­gek és fáj sok emlék, de — amint Cs. Szabó László mondja az Erdély örökségének élőbeszédében: „A lom­ha önismeret (...) minden nemzedéket egy elavult sze­reppel hiteget.”, ezért hát most nem a siránkozás és az Hálaadás önemésztés ideje van itt, hanem a nyugodt és tudatos ha­ladásé. Fáj minden fogyatkozás, szomorú minden eltá­vozott emléke és minden jelen nem lévő kitaszítottsága, fájnak veszteségeink a határokon belül és rajtuk kívül, hiszen mindőjükre gondolnunk éppoly természetes, mint a felcsendülő karácsonyi ének. Mégis azt mon­dom: engedjük önmagunkat emelkedni! A mi számadásunk, így ünnepek táján hasonlatosabb a boldog Kosztolányi és az aggódva bizakodó Ady End­re szándékához, az ő belső tájaikhoz, a mérlegelő-re­ménykedő Lajstromozó erdei sétájához, aki, mint egy­kor Dzsida Jenő Kolozsvár fölött a maga gyönyörű far­kaskutyájával, Tintivel, járja a vizslával a soproni erdő­ségeket, és készíti a maga kalendáriumát. Elmerült, régi szilvesztereken, még mielőtt családi körben, csendben átballagtunk volna az új esztendőbe, mindegyikünk a maga számvetésével, már sötétedőben először mindig az Alsó-Lővérek kis haranglábja felé tartott Te Deumra. Hálaadásra, mert az utolsó nap mindig a köszöneté, hogy e napot megérhettük. Ebben a Te Deumban min­dig ott volt a bűnbánat és a mulasztás szomorúsága, de a hála mégis inkább a győzelem érzése, a győzelemé, melyet nem egyedül arattunk. „Akit élni rendeltek, hiába óhajt elmenni idejekorán” — kezdi egy régi erdélyi emlékiratíró. Akit a maga ide­jében, emberöltőjében dolgozni rendeltek, „küzdeni erőnk szerint a legnemebbekért”, az hiába keseregne maga és keserítene fennen és fölöslegesen másokat is. Akit boldognak rendeltek, míg boldog lehet a maga, csa­ládja és nemzete javára, annak legyen meg a maga és a többiek öröme, s így is ünnepeljen! A hálaadás után, tá­maszkodva önmagunkra és számítva mások tisztességé­re, jóakaratára, így érkezzünk el ez új esztendőbe, mond­ván: Legyen meg a Te akaratod!, s mondván: Isten, áldd meg a magyart! CSAPODY MIKLÓS Parlamenti folyosó Figyelemmel és egyetértéssel olvastam a Magyar Nemzet karácsonyi számában a Göncz Árpáddal készült interjú jó néhány mondatát. Azon kitételei ragadták meg leginkább a figyelmem, melyek — sokak között — engem is igazoltak abban, hogy hamis minden olyan állítás, amely a mai Magyarországot a szélsőségek orszá­gának igyekszik bemutatni. A Magyar Köztársaság elnökének szavai is azt bizonyí­tották: hazudik mindenki, aki a magyarországi antiszemitizmus vádjával házal ame­rikai és európai lapoknál s egyéb hírközlő eszközöknél, akik a kétségtelenül szomo­rú, ám egyedi esetek alapján azt állítják, hogy nálunk a rasszizmus, az idegengyűlö­let az úr. Göncz Árpád sem mondott mást, mint amit — sokak között — magam is több­ször leírtam. Igen, vannak antiszemiták; vannak horogkeresztesek; vannak fajgyű­lölők és rasszisták, vallási türelmetlenek és sajtószabadságot ellenzők, de mind­ezekkel együtt, vagy éppen ezek ellenére, alapvetően türelmes, kiegyensúlyozott, szélsőségektől mentes országban élünk, ahol javarészt rajtunk múlik, hogy az Euró­pától pozitívan megkülönböztető jegyek meghatározók maradjanak továbbra is. A köztársasági elnökkel készült interjú ezen részeit szíves figyelmébe ajánlom mindenkinek, aki — sok gondunk közt — nyugalmat akar ebben a közös hazában. Ajánlom zsidónak, cigánynak, itt tanuló színesbőrűnek, bármely náció nálunk élő fiának és lányának, de a dolgok természetéből fakadóan a többségben élő nem zsi­dónak, nem cigánynak, nem színesbőrűnek s nem más nációhoz tartozónak. Leginkább azonban azokkal szeretném többször is elolvastatni az elnök által mondottakat, akik­­nem győzöm hangsúlyozni: létező, ám elszigetelt jelenségek alapján­ a fentebb felsorolt állításokkal cirkuszolják végig a világot, s ha kell, hát szervezeteket hoznak létre az alig létező — csak általuk általánosított — jelensé­gek leküzdésére, akik tüntetéseket szerveznek, akik a parlamentben ágálnak, sok­szor teljesen tisztázatlan eseményekre hivatkozva, melyekben csak az a kérdéses: ki is ütött először. Mely események túlnyomó többsége egyszerűen a kriminalitás világába tartozik, s az ég adta világon semmi közük világnézethez, politikához. Kíváncsian várom, vajh’ nyilatkozik-e a Charta, s holdudvara, miután ők is elol­vasták az általuk egyetlen magyar demokratának nevezett Göncz Árpád nyilatkoza­tát. Nyilatkozik-e Eörsi, Konrád, Fodor Gábor és TGM? És ha nyilatkoznak, mit nyilatkoznak? Azt, hogy 1993 karácsonya óta immáron egyetlen demokrata sincs ebben az országban? Hogy csalódtak a köztársasági elnökben? Nem tudom, nyilat­­koznak-e, s ha igen, mit mondanak, ám erősen hiszem, hogy az elnök mérsékelt megnyilvánulása után a korábbinál is kevesebb lesz a hitelük az ország határain be­lül, s titkon azt remélem, határainkon túl is. Ha áttételesen is, de a témához tartozik Borbándi Gyula karácsonyi írásának egy zárójeles megjegyzése, a Magyar Nemzet említett számában. Borbándi így ír: „Eddig kevés figyelemre méltatott jelenség, hogy a magyarországi rendszerváltozá­sok közül az 1989—90-es az egyetlen, amely — mostanáig legalábbis — nem vál­tott ki emigrálást. Ennek magyarázata, hogy a fordulat nem volt erőszakos és ellen­feleivel szemben olyan könyörtelen, hogy magyar állampolgárokat az ország elha­gyására kényszerítsen.” Úgy vélem, mivel ezt a megjegyzést a tények is igazolják, a Borbándi által írot­tak azt bizonyítják, hogy mindazon negatívumok, melyekről a Charta és köre oly szívesen kiabál, s melyek általánosíthatóságát Göncz Árpád is tagadja, tényleg egyedi esetek csupán. Hiszen, ha valami, akkor a fajgyűlölet, az idegengyűlölet so­kakat kényszerített volna távozásra. Ma és itt, ennek adminisztratív akadálya nem is lehetne. Mi több, a jelek azt mutatják, hogy hozzánk jönnek tízezrével olyan or­szágokból, ahol a rendszerváltozás nem vagy csak felemásan zajlott le, olyan orszá­gokból, ahol bizonyítható, hogy súlyos hátrányt szenved mindenki, aki nem a több­ségi népesség tagja. Új év, új remények. Magam abban bízom, hogy Eörsi, Konrád, TGM és Fodor Gábor (megannyi kitűnő koponya) és sokan a kevésbé kitűnőek közül is, megfon­tolják a köztársasági elnök szavait, s a harcba, a politikai harcba, hiszen a hatalo­mért küzdenek, immáron tisztességesebb eszközöket vetnek be. Mert tudják, és má­sok is tudják, többen mint ők gondolnák: kiáltozásuk a sajtószabadságért és a min­denféle megkülönböztetések ellen, nem egyéb, mint elterelő hadművelet. Félreve­zetés, sőt hazugság. SPEIDL ZOLTÁN ÁLLÁSPONT HETI MAGYARORSZÁG 1994. január 7. • 3

Next