Magyarország, 1994. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)
1994-01-07 / 1. szám
„Új esztendő, új esztendő, / nem volt a nyakadban csengő, / nesztelenül érkeztél meg, / lábad nyomát nem érezték / az ösvények" — mondja a madáretetőnél állva, rigóit és cinkéit lesve az erdélyi tél költője, Kányádi Sándor. „Új útra lépsz, mert vége van az útnak, / minden, mi volt, a hóba belefulladt, / se lábnyomok, se jelzések, se morzsák, s mit elszórtál, a cinkék felkapkodták’' — így tekint szét téli szonettkalendáriumából a havas tájon a másik költő, Markó Béla. S ha ugyan mernénk e sorokat egyszerű prózában folytatni, akkor elmondhatnánk most is, miként minden évi reménykedésünk éjszakáján, hogy bár ha a behavazott ösvények nem is, mi magunk azonban, ez ösvények és utak taposói, esztendőnyi küzdelmeinkkel és örömeinkkel bizony annál inkább megéreztük újév napjának közeledtét, s bizony még azt is sejteni véljük, merre kell továbbmennünk. Megéreztük és megéltük új esztendő napját, hála Istennek, hogy megélhettük, fogyásban és gyarapodva, indulattal és bölcsességgel, ki-ki a maga módján és sorsa szerint, van hát mivel számot vetnünk. Mert az utolsó nap mindig a számadásé és a hálaadásé, hiszen pezsgő és konfetti csak így búcsúztathat régit és így köszönthet újat a régi terhek és az át nem gondolt gondolatok nélkül, felszabadultan és bizalommal. Szilveszter délutánján Szilvesztert keresem a régi, bőrbe kötött Petőfi-összesben. Az apostolt a kicsiny szőlőszem tanításával, mégis Petőfinek egy, a szabadságharc második évének legelső napján írott verse kerül meg benne előbb: „Megérte ezt az évet is, / Megérte a magyar haza; / A részes égen elborult, / De nem esett le csillaga." Kizökkentenek e sorok az ünnepi délutánból, hiszen a János vitéz és A helység kalapácsa. Az apostol költője keserű és harcias számvetést végez, hogy kevéssel ezután az Európa csendes, újra csendes, meg a Négy nap dörgött az ágyú következzen, hiszen a részeség akkor elborult, hiszen akkor forradalom és háború volt, miként egy jó évszázaddal később újra. Ám a magyarság megélte azt is, megélt még mást is, de most nyugalomban és békében küzd és tervez, dolgozik és készül, ezért a mi mostani számadásunk nem ilyen. Fájnak a veszteségek és fáj sok emlék, de — amint Cs. Szabó László mondja az Erdély örökségének élőbeszédében: „A lomha önismeret (...) minden nemzedéket egy elavult szereppel hiteget.”, ezért hát most nem a siránkozás és az Hálaadás önemésztés ideje van itt, hanem a nyugodt és tudatos haladásé. Fáj minden fogyatkozás, szomorú minden eltávozott emléke és minden jelen nem lévő kitaszítottsága, fájnak veszteségeink a határokon belül és rajtuk kívül, hiszen mindőjükre gondolnunk éppoly természetes, mint a felcsendülő karácsonyi ének. Mégis azt mondom: engedjük önmagunkat emelkedni! A mi számadásunk, így ünnepek táján hasonlatosabb a boldog Kosztolányi és az aggódva bizakodó Ady Endre szándékához, az ő belső tájaikhoz, a mérlegelő-reménykedő Lajstromozó erdei sétájához, aki, mint egykor Dzsida Jenő Kolozsvár fölött a maga gyönyörű farkaskutyájával, Tintivel, járja a vizslával a soproni erdőségeket, és készíti a maga kalendáriumát. Elmerült, régi szilvesztereken, még mielőtt családi körben, csendben átballagtunk volna az új esztendőbe, mindegyikünk a maga számvetésével, már sötétedőben először mindig az Alsó-Lővérek kis haranglábja felé tartott Te Deumra. Hálaadásra, mert az utolsó nap mindig a köszöneté, hogy e napot megérhettük. Ebben a Te Deumban mindig ott volt a bűnbánat és a mulasztás szomorúsága, de a hála mégis inkább a győzelem érzése, a győzelemé, melyet nem egyedül arattunk. „Akit élni rendeltek, hiába óhajt elmenni idejekorán” — kezdi egy régi erdélyi emlékiratíró. Akit a maga idejében, emberöltőjében dolgozni rendeltek, „küzdeni erőnk szerint a legnemebbekért”, az hiába keseregne maga és keserítene fennen és fölöslegesen másokat is. Akit boldognak rendeltek, míg boldog lehet a maga, családja és nemzete javára, annak legyen meg a maga és a többiek öröme, s így is ünnepeljen! A hálaadás után, támaszkodva önmagunkra és számítva mások tisztességére, jóakaratára, így érkezzünk el ez új esztendőbe, mondván: Legyen meg a Te akaratod!, s mondván: Isten, áldd meg a magyart! CSAPODY MIKLÓS Parlamenti folyosó Figyelemmel és egyetértéssel olvastam a Magyar Nemzet karácsonyi számában a Göncz Árpáddal készült interjú jó néhány mondatát. Azon kitételei ragadták meg leginkább a figyelmem, melyek — sokak között — engem is igazoltak abban, hogy hamis minden olyan állítás, amely a mai Magyarországot a szélsőségek országának igyekszik bemutatni. A Magyar Köztársaság elnökének szavai is azt bizonyították: hazudik mindenki, aki a magyarországi antiszemitizmus vádjával házal amerikai és európai lapoknál s egyéb hírközlő eszközöknél, akik a kétségtelenül szomorú, ám egyedi esetek alapján azt állítják, hogy nálunk a rasszizmus, az idegengyűlölet az úr. Göncz Árpád sem mondott mást, mint amit — sokak között — magam is többször leírtam. Igen, vannak antiszemiták; vannak horogkeresztesek; vannak fajgyűlölők és rasszisták, vallási türelmetlenek és sajtószabadságot ellenzők, de mindezekkel együtt, vagy éppen ezek ellenére, alapvetően türelmes, kiegyensúlyozott, szélsőségektől mentes országban élünk, ahol javarészt rajtunk múlik, hogy az Európától pozitívan megkülönböztető jegyek meghatározók maradjanak továbbra is. A köztársasági elnökkel készült interjú ezen részeit szíves figyelmébe ajánlom mindenkinek, aki — sok gondunk közt — nyugalmat akar ebben a közös hazában. Ajánlom zsidónak, cigánynak, itt tanuló színesbőrűnek, bármely náció nálunk élő fiának és lányának, de a dolgok természetéből fakadóan a többségben élő nem zsidónak, nem cigánynak, nem színesbőrűnek s nem más nációhoz tartozónak. Leginkább azonban azokkal szeretném többször is elolvastatni az elnök által mondottakat, akiknem győzöm hangsúlyozni: létező, ám elszigetelt jelenségek alapján a fentebb felsorolt állításokkal cirkuszolják végig a világot, s ha kell, hát szervezeteket hoznak létre az alig létező — csak általuk általánosított — jelenségek leküzdésére, akik tüntetéseket szerveznek, akik a parlamentben ágálnak, sokszor teljesen tisztázatlan eseményekre hivatkozva, melyekben csak az a kérdéses: ki is ütött először. Mely események túlnyomó többsége egyszerűen a kriminalitás világába tartozik, s az ég adta világon semmi közük világnézethez, politikához. Kíváncsian várom, vajh’ nyilatkozik-e a Charta, s holdudvara, miután ők is elolvasták az általuk egyetlen magyar demokratának nevezett Göncz Árpád nyilatkozatát. Nyilatkozik-e Eörsi, Konrád, Fodor Gábor és TGM? És ha nyilatkoznak, mit nyilatkoznak? Azt, hogy 1993 karácsonya óta immáron egyetlen demokrata sincs ebben az országban? Hogy csalódtak a köztársasági elnökben? Nem tudom, nyilatkoznak-e, s ha igen, mit mondanak, ám erősen hiszem, hogy az elnök mérsékelt megnyilvánulása után a korábbinál is kevesebb lesz a hitelük az ország határain belül, s titkon azt remélem, határainkon túl is. Ha áttételesen is, de a témához tartozik Borbándi Gyula karácsonyi írásának egy zárójeles megjegyzése, a Magyar Nemzet említett számában. Borbándi így ír: „Eddig kevés figyelemre méltatott jelenség, hogy a magyarországi rendszerváltozások közül az 1989—90-es az egyetlen, amely — mostanáig legalábbis — nem váltott ki emigrálást. Ennek magyarázata, hogy a fordulat nem volt erőszakos és ellenfeleivel szemben olyan könyörtelen, hogy magyar állampolgárokat az ország elhagyására kényszerítsen.” Úgy vélem, mivel ezt a megjegyzést a tények is igazolják, a Borbándi által írottak azt bizonyítják, hogy mindazon negatívumok, melyekről a Charta és köre oly szívesen kiabál, s melyek általánosíthatóságát Göncz Árpád is tagadja, tényleg egyedi esetek csupán. Hiszen, ha valami, akkor a fajgyűlölet, az idegengyűlölet sokakat kényszerített volna távozásra. Ma és itt, ennek adminisztratív akadálya nem is lehetne. Mi több, a jelek azt mutatják, hogy hozzánk jönnek tízezrével olyan országokból, ahol a rendszerváltozás nem vagy csak felemásan zajlott le, olyan országokból, ahol bizonyítható, hogy súlyos hátrányt szenved mindenki, aki nem a többségi népesség tagja. Új év, új remények. Magam abban bízom, hogy Eörsi, Konrád, TGM és Fodor Gábor (megannyi kitűnő koponya) és sokan a kevésbé kitűnőek közül is, megfontolják a köztársasági elnök szavait, s a harcba, a politikai harcba, hiszen a hatalomért küzdenek, immáron tisztességesebb eszközöket vetnek be. Mert tudják, és mások is tudják, többen mint ők gondolnák: kiáltozásuk a sajtószabadságért és a mindenféle megkülönböztetések ellen, nem egyéb, mint elterelő hadművelet. Félrevezetés, sőt hazugság. SPEIDL ZOLTÁN ÁLLÁSPONT HETI MAGYARORSZÁG 1994. január 7. • 3