Magyarország, 1994. július-december (31. évfolyam, 26-52. szám)

1994-11-04 / 44. szám

— Van belépője? — szólít meg kedvesen a kapuőr az egykor szebb napokat megélt Csepel Vas- és Fémművek portáján. — Persze hogy van — válaszolom, és előhúzom újságíró-igazolványomat. Erre talán még készségesebben igazít útba, magyarázza, merre induljak, melyik sarkon forduljak jobbra, ott menjek még néhány száz métert, és megtalálom a csőgyárat. A tájékoztatást megköszönve indulok a lehangoló látványt nyújtó gyár utcáin végcélom irányába. A volt híres Weiss Manfréd gyár, majd Rákosi Művek, utóbb a Csepel Vas- és Fémművek nagy része úgy néz ki, mint a második világháború után. Az acélmű csarnoka ócskavastelep, a mellette lévő óriás kalapácsüzem sem működik már. Feltámasztásukra senki sem gondolhat, valami új kellene, de pénz, mint máshol az országban, Csepelen sincs. — A csőgyár még működik — tájékoztat Simon Béla vezérigazgató igencsak kopottas irodájában. Majd hoszszú fejtegetésbe kezd. A csőgyártás a húszas években indult Csepelen. Az ötvenes években volt az utolsó nagy fejlesztés, akkor sem a régi gépeket cserélték ki az üzemben, hanem a már meglévő technológiai sorokat bővítették. Ez rányomja bélyegét napjainkra. A csőgyártó sorok energia- és anyagfelhasználása jóval több a kívánatosnál. Ez a világpiacon rontja versenyképességünket. Igaz, a hatvanas-hetvenes években még vásárolt a gyár ma is korszerűnek számító gépsort, elsősorban csőhegesztőt és hidegenhúzót, ez a szerencsénk. Ezek a gépek dolgoznak ma is, és ezek a termékek azok, amelyeket az olajbányászatban használnak, minőségben és árban is versenyképesek a világpiacon. A kohászat válsága ellenére is ezért működik még mindig a gyár. — De milyen áron? — Nagyon kritikus volt az 1992-es esztendő és az 1993-as év első fele. Erre az időre tehető a hazai gépgyártás ellehetetlenülése, és ez nagyon „hazavágott” bennünket. Korábban termelésünk 70 százalékát a hazai cégek vásárolták fel. Ezen a nehézségen az olajbányászati, valamint az energetikai csövek exportjának fokozásával lettünk úrrá. Elsősorban a Független Államok Közösségének országaiba szállítunk. Szerencsére a volt Szovjetunió piacain az elmúlt években befagyott kapcsolatok újjálednek. — És újjáéled-e a gyár? — Ezt az Állami Vagyonügynökségtől kellene megkérdezni, mivel ő a tulajdonos. — Nem zavarja az átalakulásukat, hogy az üzemben még ma is működik a Vasas Szakszervezet? — A termelés megszervezése mellett az emberek munkahelyének megtartása volt a célunk — mondja Babócsi József szb-titkár. — Ma is 70 százalék a munkások szervezettsége. A leépítéseknél is figyelemmel voltunk az emberi sorsok alakulására. Igaz, nem tudtuk megtartani a 2300 csőgyári dolgozót, de 1400-an ma is vagyunk. A leépítést úgy hajtottuk végre, hogy létszámstopot vezettünk be, és korengedménnyel nyugdíjaztuk a dolgozókat. Ezért csak kevesek lettek munkanélküliek. — De az 1400 dolgozóból még mások is a munkaélküliek sorsára juthatnak. — Abban reménykedünk, hogy a csőgyártást annak ellenére nem fogják megszüntetni Magyarországon, hogy a gyár eladósodott. Ennek megvan a fedezete, hiszen négymilliárdos vagyoni háttérrel rendelkezünk. Abban bízunk, hogy a kormány is meggondolja, felszámolja-e a csőgyártást Magyarországon, mert ha igen, akkor teljesen ki leszünk szolgáltatva az importnak. A csőhúzó üzemben fülsiketítő a zaj. Egymás szavát sem értik az emberek. Ezért mint a siketek, a dolgozók jelekkel kommunikálnak egymással. Nagyon fontos, hogy mindenki értse a jelzéseket, mert az üzem fokozottan balesetveszélyes. Hogy mégis megtudjam, a dolgozók miként vélekednek a gyárról, sorsuk alakulásáról, hármat közülük, Papp Tamás beállítólakatost, Szuromi Lajos üstös előmunkást és Osváth Ferenc köracél-darabolót csendesebb helyre invitálom. A beszélgetést Papp Tamás, a robusztus termetű beállítólakatos kezdi. — Én 12 éve dolgozom a csőgyárban, most 49 éves vagyok, de nagyon elégedetlen. Az a 24-25 ezer forint nettó kereset, amit havonta ez után a nehéz munka után hazaviszek, a mai árak mellett már bagónak számít. Sokan azt mondják, örüljek, hogy még van munkám. Mit válaszolhatnék erre? Tudom, hogy aki így vélekedik, annak igaza van! De ahogy a dolgok alakulnak, lehet, hogy holnap már én is munka nélkül leszek. Az Isten óvjon ettől. A feleségem is csak fél éve dolgozik, előtte másfél évig nem volt munkája. Vártuk, várjuk a májusban megválasztott új kormánytól, hogy a mi érdekünkben is tesz majd valamit. De helyette úgy tűnik, hogy csak pepecselnek honatyáink, sőt, hogy hallom, jövőre akár több százezerrel is nőhet a munkanélküliek száma. Abban biztos mi is benne leszünk. Mi lesz itt!? Véleményem szerint ha az átalakulás nehézségekkel jár, azt ne csak a melóssal fizettessék meg. — Mi, választók csak addig vagyunk érdekesek, míg a pártok jelöltjeit be nem juttatjuk a parlamentbe. Utána nagy ívben elfelejtenek bennünket — replikázik Szuromi Lajos. — Januártól ránk zúdítják az energiaár-emelést. Hogy miből fizetjük ki, az már aligha számít. A 25 ezer nettóból alig tudunk megélni. A most hatalmon lévők az előző kormány idején mindig azt hangoztatták, hogy az szociálisan érzéketlen. Majd ha ők hatalomra kerülnek, megmutatják. Ezért szavaztak sokan az MSZP-re. De nem nagyon látni, hogy teljesítenék ígéreteiket. Mert most, amikor tehetnének valamit, ők is csak a lakosság terheit növelik. Azt mondják az okosak, hogy egy háromtagú család havi megélhetéséhez 45 ezer forint szükséges. Én keresek 25 ezret, a feleségem meg 12-őt, és a kisebbik gyerek még otthon van, tehát hárman vagyunk. De ha összeadom a 25 és a 12 ezer forintot, az 37 ezer, ez hogyan aránylik a 45-höz — kérdezi indulatosan Papp Tamás. — Nézze, ha hazavinnék havi 60 ezret, nem szólnék egy szót sem, abból már valahogy meg lehetne élni. — Nagyon kevés az olyan család az országban, amelyiket még nem érintett meg a munkanélküliség szele — viszi tovább a gondolatot Szuromi Lajos. — Bár én még jó helyzetben vagyok, mert nekem is és a feleségemnek is van munkája, de amint hallatszik, a jövő év március 31-éig a mi gyárunknak is át kell alakulnia. Lehet, hogy négy részre bontják az üzemet, és hogy ki marad, ki nem, azt ma még senki sem tudja. Mi elég, mennyi elég a megélhetéshez? Ez és a munkanélküliségtől való félelem állandó stresszben tartja az embereket. Emberi sorsok, családok mennek tönkre miatta. Ki mondja meg, mennyi az a minimum, amiből meg lehet élni? Kinek ennyi, kinek annyi. — Az én feleségem valóságos varázsló — szól közbe Papp Tamás. — De azért lejárja a lábát az MDF- piacon vagy máshol, amíg a a legolcsóbban kapja meg az árut. Ám a gyereknek már nem tudnánk egy biciklit megvenni. Kocsiról álmodni sem tudunk. Pedig olyan nagy igény lenne a huszadik század végén egy Mountain Bike biciklit vásárolni a gyereknek? Elég szomorú, hogy így van. — Mi még úgy kezdtük a szakmát, hogy a célra mindig szüksége lesz az országnak. Sokat olvastuk a Berci olvasztár lesz című könyvet. Olyan szépen le volt abban írva minden. Csak nem az az valóság. Most a bányászbéka feneke alatt vagyunk, és a kilátásaink is körülbelül ezen a szinten vannak. Nyugtatgatjuk magunkat, de ha bekövetkezik az elkerülhetetlen... Kinek kell 40-50 éves kohász? Mire lehet bennnünket átképezni? Hangszóróhegesztésre? Ahhoz nehéz a mi kezünk. Dolgozni szeretnénk, csak hagyjanak bennünket. Félek, nem lesz ennek jó vége. Az emberi idegek is felmondják egyszer a szolgálatot, és olyat tesznek, amit nem szeretnének. Soha ne kerüljön erre sor. Arra viszont számítani lehet az állandó áremelkedések miatt, hogy társadalmi engedetlenséggel kell szembenéznie az új kormánynak. Ez kicsiben már működik is. Vannak, akik nem fizetik a közüzemi díjakat, és a közlekedési eszközökön se lyukasztják ki a jegyüket. A bliccelőket ma már nem tudom elítélni, mert a 25 forintos villamosjegy ára nem a magyar jövedelmi viszonyokhoz igazodik. Egyik ismerősöm mesélte a minap, aki a VII. kerületben lakik, hogy ha a négytagú családjával meglátogatná Pestszenterzsébeten élő nővérét, és minden átszállásnál becsületesen kilyukasztaná a jegyeket, az oda-vissza út 600 forintjába kerülne. — Olyan szélsőségek alakultak ki az elmúlt időszakban, amit nehéz elviselni. Egy szűk réteg egyik pillanatról a másikra vált dúsgazdaggá, a tömeg meg mérhetetlenül elszegényedett — mondja Osváth Ferenc. — Mi azok közé tartozunk, akik minden fillér után adózunk. A gazdagoknál nem teljesen így van, ők ki tudnak bújni a fizetési kötelezettségeik alól. Teljesen megdöbbentett a kormány minapi javaslata, mely szerint ha az év végéig befizetik az elmaradt tb-tartozások egy részét, a másik részét elengedik. Milyen alapon jutalmazzák a nem fizetőket, a renitenskedőket? Ez is a mi bőrünkre megy. Én 51 éves vagyok, és a mi korosztályunk hozzászokott ahhoz, hogy ha keveset kerestünk is, de létbiztonságban éltünk. Néha a kohászoknak is leesett egy-két elismerés. Most meg október 23-án tudomást se vettek rólunk. Voltak ugyan kitüntetések, kitüntetettek, de kohász egyetlenegy sem volt közöttük. Ez hiba, igen nagy hiba. BÓNA ZOLTÁN Csőbe húzva Ez már nem az a Csepel — A munkanélküliség fenyeget Hazai élet MAGYARORSZÁG 1994. november 4. • 9