Magyarország, 1995. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)

1995-01-06 / 1. szám

Hétről hétre Csapody Miklós: Óév volt Megcsontosodott ókonzervatív lévén, mai szilveszte­rünk múlékony délutánjában megint csak szilvesztert keresem, talán menedékül is a jó fogású, puha kötésű öreg Petőfi-összesben — éppen úgy, mint egy óévvel ezelőtt. Eszembe jut, hogy él még a kiskőrösi hagyo­mány: sok családnál egy ablakba tett éjféli gyertya­szállal ma is családtagként emlékeznek Petőfire, a születésnapjára. Délelőtt a Szent Imre-templomban, aztán telefonál­gatás, iroda, újság, levelek. De ma szilveszter van, és Petőfi könyvében Az apostolt keresem, a kitett gyer­mek filozofikus történetét, ám később ebben az ün­nep előtti kapkodásban hirtelen eszembe jut Lász­­lóffy Aladárék ma jött kolozsvári képeslapja. A szép és színes, még „békebeli” (mármint hogy régebbi, s nem a mostanában Erdélyben pergő bolond évekből való) képeslapon (vajon látta-e ezt, és engedélyezte-e annak idején az „aranykor” őrültje?) — tehát a képen mívesen faragott, remekbe készült erdélyi magyar re­neszánsz kapuzatok gyönyörű sora. „Középkori kőtár” — szól a békebeli írás a hátla­pon (...na persze...), természetesen románul, angolul és franciául is, magyarul még véletlenül sem. — íme az idő mint látvány — mondaná, és mondja is Ali, ká­vét töltve és kissé megrecsegtetve szolidan tágas kere­­vete szélét a padlásszobában, ott fenn, a régi Attila út egyik kellemesen és szükségszerűen elhanyagolt há­zában. ő ugyanis még — átmeneti jelleggel — Ko­lozsváron tartózkodik, éppen ott, ahonnan a lapot is küldte, hiszen ez az átmenet nem más, mint az ember­öltő. Milyen jó volna, ha másoknak is olyan emberöl­tője lenne, mint neki. Vannak persze, hála Istennek, még sokan ilyenek, csak fogy az idő, mint az óév. Az idő mint látvány: régi, elsüllyedt szilveszterdél­utánokon, a számvetés és a hálaadás mindent megkö­szönő bizakodásával — még mielőtt Árpád-házi Szent Margit haranglábánál családi körben átballag­tunk volna az új esztendő ígéretes tisztásaira — még ezelőtt, minden évem utolsó délutánján, hóval vagy anélkül, volt egy külön utam, külön sétám és külön számvetésem, egy önismereti barangolásom a téli Lő­­vérekben. Azokon az ösvényeken, utakon és erdők között, akikkel együtt változtunk, együtt koptunk és keményedtünk, együtt taposódtunk, nőttünk és ritkul­tunk néhány ó­vtized alatt. Külön sétáimnak mindig egyik szeretett pontja volt Szent János kápolnája a Villasoron, ahol mind­nyájunkért fohászkodtam. Az erdei kápolna akkor még valamivel ifjabb volt, de ma már igazán száz esz­tendeje annak, hogy amikor a régi soproni városhá­zát, a magyar reneszánsznak ezt a miniatűr remekét a Szentháromság téren lebontották — mert kellett a hely az új, a nagyobb, a modern közigazgatásnak —, akkor Nepomuki Szent János kicsi kápolnáját, ahol emberöltőkkel később egy húsvéton Pilátust énekel­tem gyermekhangon a passióban, bizony lebontották a városházával együtt. De a kápolnát kövenként szét­szedték, eleink a faragványokat és a köveket megszá­mozták, majd igavonókkal fölvivén a templomot a hegyre, azt a Villasoron fölépítették megint, köréje a százéves képeslapokon is látható gyermekfenyőket ül­tetve s szép kerítést vonva. És amint fölnőttek házunk előtt a kertben Apám erős fenyői, úgy nőttek fel ők is odafönt, csak két em­beröltővel korábban. S amikor én már arra jártam, ár­nyasak és nagyok voltak már ők is, sátras aljuk kiko­pott, mert nem visszafelé néztek és nőttek, hanem föl­felé. Amikor régi fényképeink, képeslapjaink gyűjte­ményét nézem, nemcsak a Deák tér mégis igaz volt régi villamosaira, a Megyeház tér — mert bizony volt egyszer rég egy Sopron vármegye is... — sétá­lóra, jól szabott úriembereire lapozok rá, vagy épp a magyar középkor remek és biztonságosan otthonos épülettömbjeit nézem, rákacsintva a családi festmé­nyeken is őrzött Promenádra, a Szélmalomra, Szé­chenyi szobrára és a Hűségtoronyra — hanem most az óévtől is búcsúzom. Az időt nézem és a látványt, nem az óév eseményeit, hiszen megírják majd azo­kat összefoglalóikban a lapok, az évkönyvek. Meg­írják majd, mi történt ebben a Krisztus utáni 1994-ik esztendőben Boszniában és másutt, mennyi jó és mennyi baj esett meg kint a világban és ebben a maradék Magyarországban, hogy mi mire és kik­nek volt jó, hogy melyik pártból ki és mit beszélt. Ezért hát most nem a már jó előre is viseltesnek lát­szó új esztendőt várom, jön ő magától is, inkább csak elköszönnék megviselt óévünktől. Ettől az el­múló, öreg és kedves óesztendőtől, mely annyi csa­lódás, baj, vér, küszködés és váratlan megrázkódta­tás mellett hozott nekünk nem is egyszer győzel­met, sikert, naponta milliónyi finom jó akaratot, elő­rehaladást, új barátságokat és kegyelmet,, erőt. És mivel mégiscsak csontos konzervatív vagyok, ó­­évünk végén idén sem mondok mást, mint hogy azt kívánom: úgy érkezzünk el az új esztendőbe, hogy azt mondjuk: Legyen meg a Te akaratod! és hogy: Isten áldd meg a magyart! 2 Heti hírcsokor (1994. december 26—1995. január 1.) HÉTFŐ: A család szerepét hangsúlyozta ál­dott karácsonyt kívánó ünnepi üzenetében II. János Pál pápa. □ Nagy forgalma volt a kará­csonykor felállított ingyenkonyháknak, a lelki segélyszolgálatnak, számos helyen osztottak ajándékot a rászorulóknak az ünnep napjain. □ A kormánykoalíciós partnerek között tá­madt újabb feszültség (kié legyen a Belügymi­nisztérium?) kapcsán a miniszterelnök megkér­dőjelezte, hogy a jövőben együtt tud-e működ­ni Kuncze Gáborral. KEDD: Az országgyűlés elfogadta a jövő évi költségvetési törvényt, és módosította a fog­lalkoztatási törvényt. □ Őrizetbe vették a de­cember 26-i, Hegyalja úti kettős gyilkosság fel­tételezett tettesét. SZERDA: Gál Zoltán, a parlament szocialis­ta elnöke a televízióban kijelentette, hogy meg­bomlott a kormánykoalíción belüli egyensúly. □ Januártól húsz százalékkal emelkedik a kép­viselők alapfizetése. □ A jelek szerint több mint kérdéses olyan neves lapok további sorsa, mint a Magyar Nemzet, Új Magyarország, Pest Megyei Hírlap. CSÜTÖRTÖK: Változik a nyugdíjszámítás: átlagosan ötszáz forint lesz az emelkedés mér­téke. □ Az MDF elégedetlen a kormányzati munkával. □ Januártól emelkednek a benzin­árak, ami előreláthatóan számtalan termék ár­növekedését vonja maga után. PÉNTEK: Az új év első napjától drágul a közlekedés, a posta, a telefon. □ Az FKGP alá­írásgyűjtést kezdeményez a köztársasági elnök közvetlenül megválasztása érdekében kiírandó népszavazásért. □ A belügyminiszter kinevez­te a megyei közigazgatási hivatalvezetőket. □ Szolnokon zárult ünnepélyes megemlékezéssel a Kossuth-emlékév. SZOMBAT-VASÁRNAP: Január elsejétől jelentősen drágul a megélhetés, az energiaárak növekedése következtében általános és tetemes áremelkedés várható. □ Újévi köszöntőjében Göncz Árpád köztársasági elnök arra kérte a la­kosságot, hogy az állampolgárok legalább re­ménység- és türelemtartalékaikkal igyekezze­nek jól gazdálkodni. • 1995. január 6. MAGYARORSZÁG Tollbeszéd Kossuthra emlékezni és emlékeztetni. Ez volt az egyik jelmondata a tavalyi évnek, melynek során Kossuth apánk halálának centenáriumán a nagy magyar politikus va­lamennyi tevékenységét elemezhettük, vé­giggondolhattuk. Nem is a visszatekintések esetleges hiányosságai hívták elő a fent idé­zett emlékező kényszert. Sokkal inkább a kezdet és a vég. Vagyis az első felelős ma­gyar kormány és a jelenlegi — szociál-libe­­rális — pénzügyminisztereinek tevékenysé­ge. 1995-től végleg nyugdíjba küldték az 1994-es év legnépszerűbb érméjét, a Kos­­suth-ötöst. Igaz ugyan, hogy még a népköz­­társaság felirat díszelgett rajta, de segítségé­vel a lehető legolcsóbban úszhatta meg a gyanútlan kuncsaft a Matáv telefonnak álcá­zott pénznyelő automatájával kényszerből kezdett kalandját. Bár ez az ötös már régen nem az az ötös volt, de hát ez a pénzügymi­niszter sem az a pénzügyminiszter, nem be­szélve arról, hogy ez a kormány pedig vég­képp nem Batthyány Lajosé... A szenzációs lista („a legjobb lista a szo­cialista”) telefontarifák címszavánál gurult el végleg a „Lajos-arany”. Helyette pedig nem az új ötös után kell kotorásznunk (az úgyis olyan apró), hanem most már „hivata­losan” is tízforintossal kezdhetjük a távbe­szélést. A tíz az majdnem öt... Antall Józseftől is sikerült megszabadíta­ni a társadalmat. A rendszerváltoztatás mi­niszterelnökének arcképét ábrázoló 19 fo­rintos bélyegért már nem viszi szülőfalum­ba levelemet a posta. Ragaszkodhatnék ugyan a grafikájában nem igazán jól sike­rült bélyeghez, de háromforintos kiegészí­tőt biztosan nem kapnék hozzá. Tíz-húsz százalék plusz. Ez jelenti a ger­jesztő vitamint az embereknek így a tél kö­zepén. Nem érdemes elveszni a részletek­ben. Aminek az ára ennél kisebb arányban emelkedik, azt bőven fedezi a gáz- és a vil­lanyszámla. De ne legyünk igazságtalanok. A legjobban rászorulók élvezhetik a kor­mány nagylelkű támogatását. Az ő jó közér­zetükhöz már csak az kell, hogy képesek le­gyenek visszaszorítani fogyasztásukat, hogy egyensúlyban maradhasson a bevételi és a kiadási oldal. Az ellentételezést megkapták a képvise­lők és a miniszterek is. Illetményük az euró­pai arányoknak megfelelően emelkedett, vagyis mintegy húsz százalékkal. Magyar­­ország egy főre jutó gazdasági teljesítmé­nye is éppen így aránylik az Európai Unióé­hoz. Az övékének ötöde. Bár mi még csak társult tagok vagyunk. Ehhez ez is elég. Teljesen érthető tehát, hogy a kormány­fő ebben a hónapban fölülvizsgálja a mi­nisztereivel kötött „kollektív szerződést”. Ezért a pénzért már többet is követelhet. Veszélyt talán csak az jelent számára, hogy az őrző-védő társaságokat szeretné a bel­ügyminiszter saját tárcája ellenőrzése alá vonni. Ezt a hírt abban az időben röppentet­ték föl, amikor a kormányfő privatizációs vizsgálódásakor megerősítette, hogy köte­lességének érzi a magyar állami tulajdon védelmét... Amúgy pedig minden jel arra mutat, hogy a magyar kormány a közeli jövőben átalakul és idővel nevet is változtat... NéMA

Next