Magyarország, 1995. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)
1995-07-07 / 27. szám
Utcai beszélgetőtársam, aki sokszor megállít valamelyik sarkon, s kifejti nézeteit, olyan foglalkozást űz, melynek révén a város 2400 lakásában jelenik meg időről időre. Tekintettel arra, hogy nemcsak a sarkokon beszélget, hanem a lakások többségében is, alkalmanként kialakított véleménye felér egy közvélemény-kutatással. Mivel akkor is mondta a magáét, amikor a másik kormány volt hatalmon, nincs okom szavait kétségbe vonnom most sem, amikor egy új kormány próbálja vezetgetni az országot. Legutóbb arról számolt be a lakótelepi trafik előtt, hogy városunk mintegy háromszáz otthonát kereste fel az elmúlt napokban, s amikor a politikára került a sor, a lakók túlnyomó többsége odanyilatkozott — igaz szemlesütve —, hogy ő bizony ezekre (értsd: koalíció, különös tekintettel az MSZP- re) szavazott, de már mélységesen megbánta, mert ezek még azoknál is rosszabbak. Ez egy „vörös” hagyományú, leépülőben lévő félszázezres településen már jelent valamit, hiszen itt igencsak harsogott az 1994-es választásokon a „majd a Gyula!” jelszó. Emberem szerint a gyulázás szűnőben, helyette immáron csak a Hornt emlegetik, sokszor olyan díszítő jelzők kíséretében, melyek a mai szegénylegények szótárában szép számmal lelhetők fel. (Félreértés ne essék, ezeket az előző kormány idejében is használták. Igaz, akkor abban a reményben, hogy legkésőbb 1994-ben úgyis valami jobb következik.) A jelek tehát azt mutatják, hogy a Gyula, mint olyan, immáron kikerült a népi hiedelemvilágból, s a legkésőbb 1998-ra várt megváltót sem fogják a nagy többség szerint Gyulának nevezni. Vagy ha igen, vezetékneve semmiképp sem lesz Horn. Az igazi gondot azonban nem a Gyula népszerűségének meredek zuhanásában látom. Ugyanis gondok vannak Árpád körül is. A Göncz Árpád elnök úrra vonatkozó vélemények negatív változásáról is az emberem számolt be, habár közlése nem ért villámcsapásként. Ott tartunk ugyanis, hogy a népszerűségi listák örök első helyezettje sem lesz sokáig mindenki Árpi bácsija, a nemzet becsületben megőszült nagypapája, mert egyre többen feszegetik a kényes kérdést: Árpi bácsi miért nem fordult normakontrollért az Alkotmánybírósághoz még a Bokroscsomag megszavazása előtt. (Csak zárójelben: emberem és az általa képviseltek nem a „normakontroll” kifejezést használják, inkább csak azt nem értik, hogy az „öreg” miért nem kérdezte meg a nagy tekintélyű testületet. Hiszen emlékeznek még rá, hogy kisebb horderejű kérdések esetében időnként ezt is megtette, igaz, a régi kormány idején. S az is igaz, s erre is emlékeznek még néhányan, hogy megesett, mikoron is figyelmen kívül hagyta a döntést, holott erre még neki sem volt, nincs és bízzunk benne, nem is lesz joga.) Tehát kopik Árpi bácsi nimbusza, hiszen sokan arra is felfigyeltek, hogy az újraválasztását követő sajtótájékoztatón megkerülte a kényes problémákat, hogy éppen a Bokros-csomaggal kapcsolatban nem volt hajlandó még kérdést sem elfogadni. Egy szó mint száz: szűnőben van a kisembereket védő átlag magyar idilli képe, sokkalta inkább erősödik a nézet, miszerint Göncz Árpád, a Magyar Köztársaság újabb öt évre megválasztott elnöke számára fontosabb volt a hatalom, a kormánykoalíció pártjai támogatásának megszerzése, mint a kormány és a parlament lejáratódásának megakadályozása, az össznépi jogos felháborodás elkerülése. Arra már gondolni sem merek, hogy Göncz Árpád, noha — mint tőle tudjuk— pártutasítást soha nem kap, mégis sugallatok hatására cselekedett. Hiszen ne feledjük: a „ jónép” most is a koalíció többségi pártját, vagyis a szocialistákat szidalmazza és nem a szabaddemokratákat, akik orcájuk szebbik felét kezdik a polgárok felé mutogatni. Az pedig csak legrosszabb pillanataimban fordul meg a fejemben, mi történt volna akkor, ha a kisgazdák kívánalmai szerint népszavazás lett volna a köztársasági elnök személyéről. Noha tudom, hogy a „mi lett volna, ha” a történelemben nem létezik, mégis azt mondom, ha népszavazás lett volna, lefogadom, hogy Göncz Árpád normakontrollt kér, mert akkor a pártok helyett az „egyszerű” népet, az „átlagembert” (mint hirdeti: a hozzá hasonlókat) kellett volna megnyernie. (Egyébként nem tartom kizártnak, hogy a legközelebbi hasonló ügyben, már kérni fogja az Alkotmánybíróság előzetes véleményét, mert akkor már nem lesz szüksége a szocialista voksokra, s egy „nép” melletti kiállása nemcsak a saját, de pártja, az SZDSZ népszerűségét is növelheti.) Most tehát ott tartunk, hogy a Gyula legjobb esetben is csak a Horn. De mi történik akkor, ha már Árpi bácsi sem lesz a régi? Mi lesz velünk egy Árpi bácsi nélküli világban? Mi lesz, ha csak egy Göncz Árpád nevű köztársasági elnökünk lesz? Édes Istenkém! Még rágondolni is szörnyű! SPEIDL ZOLTÁN Lapszél A tanévzáró csak azoknak a nebulóknak jelenti a nyári vakáció kezdetét, akiknek a bizonyítványában nincs elégtelen osztályzat — mondta egykoron iskolánk igazgatója. A megváltoztatandók megváltoztatásával a tétel érvényes, a törvényhozói munkát és a parlamentet illetően is. A parlament rendkívüli ülésszakának utolsó napján a „bizonyítványt” az Alkotmánybíróság osztotta ki, s a kormányzat bizony elbukott az év végi vizsgán. Gál Zoltán az évzáró csöppet sem ünnepélyes, inkább az évnyitók zsibongását idéző parlamenti ülésén már tett is célzást arra, hogy nyári pótfoglalkozásokra kerül sor... Sok meglepetést ez a bejelentés sem okoz. A pénzügyi kormányzat a Horn-érában szokott formáját futotta ezúttal is: emlékezhetünk arra, hogy már a múlt év végén is csak úgy született meg a költségvetés, hogy az ellenzék (pontosan látva, hogy itt fölösleges bármiféle vita) hozzájárult, hogy a házszabálytól eltérő módon, gyorsított ügyintézéssel szülessék meg, a következő év gazdálkodását meghatározó alapdokumentum. Tehette ezt annak biztos tudatában, hogy a költségvetés használhatatlan lesz —, amit az azóta is tartó folyamatos pótköltségvetés-készítési kényszer tökéletesen bizonyít. Messzebbre visszatekintve azonban az is látszik, hogy az 1994-es év szeptemberében keresztülbirkózott, az új koalíció által kikényszerített, szakmailag indokolatlannak tetsző pótköltségvetés óta, ezek a tervezetek önmagukat hatálytalanítják. A döntő oka ennek, hogy ez a görcsös és ez idáig meddőnek bizonyult törekvés, amely a különböző tervezetek, programok, csomagok formájában jelenik meg, mindeddig nélkülözte a magyar gazdaság egészének figyelembevételére irányuló szándékot, a stratégiai látásmód és tervezés minimumát. Egyetlen motívum határozta meg ezeket a kísérleteket: a pénzügyi szféra szempontrendszere, amit hol a főkönyvelői gondolkodásmód, hol a tőzsdealkuszi magabiztosság színez egyénivé. Ezekből a monetáris-fiskális stílusgyakorlatokból azonban rendre kimaradt a társadalom, az ország. Csak a mezőgazdaság, az ipar, a kereskedelem, a lakosság szempontjait nem tartalmazták ezek a gondolatkísérleteknek bizonyult tervezetek — és persze a jogállamiság normáinak figyelembevételére irányuló szándékot sem. Ennek pedig egyenes következménye a fásult és ideges közhangulat, amit sztrájkfenyegetések és tényleges sztrájkok, mind kiélezettebb hangú társadalmi viták és a közeledő párbeszéd-képtelenség jellemez. Eközben persze az ország megkapja a mindennapi demagógiához elengedhetetlen botránymuníciót is: végkielégítések, bankbotrányok, privatizációs léggömbkísérletek követik egymást. S hogya dolog valami valóban politikai színezetet is kapjon, olykor a miniszterelnök bocsánatkérési ügyletei hoznak további izgalmakat a mindennapokba. Guinness-rekordokat döntögető baklövéssorozatai közepette a kormány maga is mind különösebb képet mutat. Lassanként értelmezhetetlenné válik önmaga számára is a saját működése. Szüntelen ellentmondások, egymás szavának cáfolata, az öszszevissza beszéd értelmezhetetlensége sugárzik ebből az irányból az állampolgár és a nemzetközi pénzügyi közvélemény (politikáról már ne beszéljünk!) felé. Médiatörvény konszenzussal vagy anélkül — egyre megy, aláírt és visszavont HungarHotels-privatizáció, ellentmondásos hírek kórházbezárásokról, át- és keresztbe szervezések, sorozatos személycserék, (kormány)pártokon belüli és pártközi ellentétek, elfelejtett gazdasági-társadalmi megegyezés, mi több, régen hatályon kívül került koalíciós paktum mutatják, hogy az új, több mint kétharmados többségű hatalom egy év alatt semmilyen pozitív elmozdulást nem volt képes elérni, s máig nem vált működőképessé. Mindezt március 12-én betetőzte a pénzügyi puccs, mely oly mértékig megosztotta a hatalomgyakorló pártszövetség sorait is, hogy immáron esélye sem mutatkozik annak, hogy konstruktív kormányzati munkát lásson a társadalom. Ahhoz a megroggyanáshoz, amihez a korábbi, konzervatív kormányzat két év alatt jutott el (ti. az 1992. augusztusi Csurka-dolgozat sokkja ilyesféle összeomlást hozott akkor az Antall-kormány támogatói körében), ennek a koalíciónak egy év sem kellett. Ráadásul úgy jutott idáig, hogy érdemben még működni sem kezdett. A következő választásig három év van hátra. Ezt a jelenlegi hatalmi csoportok vélhetően kormányon élik meg, hiszen azzal valamennyi parlamenti erő tisztában van, hogy legalább a stabilitás látszatát fenn kell tartani. Keserves árat fogunk fizetni ezért, a parlamentarizmus fokozódó tekintélyvesztését, hiszen csak egyvalami biztos: a szavazógép kiegyensúlyozott működése. Arrogáns hatalomgyakorlók és meghasonlott egyéni képviselők másult három éve következik, olyan légkört teremtve, ahol nem az intellektus, hanem a zsigeri politizálás ereje növekszik. Ilyen közegben kivételes jelentősége van az Alkotmánybíróság korrekt döntésének, és e döntés „vesztesek” általi elfogadásának, marad remény arra, hogy ha megtorpanva is, de a demokratikus átalakulás megakadt folyamata nem szakad meg. Ehhez azonban arra van szükség, hogy a most pótvizsgára utasított hatalom nemcsak megszorító intézkedéseit, hanem egész eddigi gyakorlatát felülvizsgálja. — GÁSPÁR Évzáró, bukással Álláspont MAGYARORSZÁG 1995. július 7. • 3