Magyarország, 1997. július-december (1. - új - évfolyam, 17-43. szám)
1997-08-10 / 23-24. szám
VISSZATEKINTŐ Egy vándor feljegyzései Egy tizennyolc éves, kalandvágyó fiatalember 1933-ban gyalogszerrel Hollandiából Konstantinápolyba indult, hogy csavargó, zarándok vagy vándortudós módjára eljusson a földrész titkokat sejtető keleti kapujához. Az út során kötött alkalmi ismeretségei közül jó néhány mély barátsággá nemesült, az impressziók pedig gazdag élettapasztalattá rakódtak le. Az ajándék, amelyet a vándorlás alatt kapott és amelyet az élményeket feldolgozó első útikönyv címe is sugall több volt, mint az utazás mámoros szabadsága, személyiségformáló szerepe, közben tucatnyi nép kultúrája tárult ki előtte, könyvében nyelvek, vallások, történelmek, művészetek öltöttek plasztikus formát. Az 1977-ben kiadott első könyv (A Time of Gifts - Ajándékok ideje) Rotterdamtól a szlovák-magyar határig írja le a gyalogutat. A második könyv (Between the Woods and Water - Erdők és víz között, 1986) a magyarországi élményekkel indul. Érdekessége, hogy a jegyzeteket tartalmazó füzet a háború előtt Moldáviában elveszett, de ötven évvel később - csodálatos módon - ismét a szerző kezeihez került. A két könyv számos díjat nyert el, ilyen többek között a W. H. Smith Literary Award (1978), a Thomas Cook Travel Book Award (1986-87) és a Silver Pen Award (1987). Az alábbi részleteket a magyar olvasó először olvashatja Fülöp Zsuzsa fordításában. Talán túl sokáig időztem a hídon. A szlovák és a magyar partok homályba kezdtek borulni, és a köztük halványszürkén hömpölygő Duna az esztergomi óváros partját mosta. Bazilikája egy meredek dombról emelkedett a szürkületbe. Az oszlopsoron nyugvó székesegyház hatalmas kupolájával, a Palladio stílusában épített harangtornyaival jó ideje szemlélte a napnyugtát. A hely frigyeknek, szövetségeknek volt tanúja. Rövid kongatás hallatszott. Hirtelen kiürült a rakpart és az érseki palotát szegélyező meredek út. A határállomás a híd túlsó végénél volt, úgyhogy megszaporáztam lépteimet Magyarország felé. Az emberek, akik a folyóparton Nagyszombat megünneplésére gyülekeztek, addigra felmásztak a Székesegyház térre, ahol a fák alatt sétálgattak, vagy várakozó csoportokba verődve diskurálgattak. Tízezer gyertya Az esztergomi polgármesternek egy barátom írt az ügyemben: „Kérlek, légyszívélyes ezzel a fiatalemberrel, aki gyalogszerrel igyekszik Konstantinápolyba.” Másnap fel is akartam keresni, így egy járókelőtől a polgármesteri hivatal után érdeklődtem, aki nagy zavaromra se szó, se beszéd, rögtön hozzá, a polgármesterhez vezetett. Ugyanazokkal a díszes öltöztető elöljárókkal volt körülvéve, akiket a Duna-parton már megcsodáltam. Igyekeztem neki megmagyarázni, hogy én lennék az a csavargó, akire felhívták a figyelmét, amire ő udvarias tanácstalansággal mért végig. Csak ezután jött számára a megvilágosodás. Kedélyes rövidséggel szót váltott az egyik impozáns megjelenésű úrral, gongjaira bízott, majd a téren keresztül komolyabb teendői felé sietett. Sebtiben megbízott mentorom a feladatot derűs ábrázattal fogadta, valószínűleg kiváló angol tudása miatt varrtak a nyakába. Sötét díszruhája pazarul állt rajta, hosszú, görbe kardja hanyagul lógott karja hajlatából, bal szemén pedig monokli csillant. Hirtelen minden szem a völgy felé fordult. A lódobogásra és a lószerszám csengésére a polgármester a székesegyház lépcsőjéhez sietett, ahová előzőleg bordó szőnyeget terítettek le. Szertartásosan gyülekeztek az egyházi személyek és a gyertyavivők, és amikor a kocsi megállt, egy bíborruhás főpap kászálódott ki, mint kiderült, ő volt a bíboros, monsignore Serédy, Esztergom érseke, Magyarország hercegprímása. Lassan, méltóságteljesen szállt le, gyűrűs kezét csókra nyújtva a gyülekezetnek. A hívek fél térdre ereszkedtek. A bíborost kísérete az épületbe követte, aztán egy egyházi rendfenntartó az első sor skarlátborítású páholyaihoz kísérte a polgármestert és embereit. Magam szerényebb ülőhely felé akartam settenkedni, de mentorom határozottan rám szólt: „Innen sokkal jobban fog látni.” A húsvéti Nagyszombat megtöltötte a hatalmas katedrálist, én pedig számos olyan embert ismertem fel, akit a folyó partján már láttam korábban. Az ünneplő ruhájukban feszítő polgárokat, a csizmás, fekete ruhás parasztokat, a bonyolult hajkölteményekben, rakott ujjú, hímzett ingben, színes szoknyákban pompázó leányokat. Nem sokkal előbb még ők is a hídon igyekeztek, kezükben liliom-, nárcisz- és boglárkacsokrokkal. Voltak ott fekete-fehérbe öltözött dominikánusok és apácák is. Nem lehetett betelni az egyenruhák kavalkádjával. Az óriási kapuk mellett pedig csiricsáré öltözetű cigányok gyülekeztek, csípőre tett kézzel sugdolódzva. Azon sem lepődtem volna meg, ha egyik medvéjük, mancsát a csiga formájú barokk szenteltvíztartóba mártva beballag, és fél térdre ereszkedik. Elhagyva Esztergomot, ahogy az egyre szelídülő délutáni napsütésben felfelé kaptattam a hegyi ösvényen, olyan hihetetlennek tetszett, hogy ez a már-már mitikus vidék, Magyarország végre körülöttem terül el. Nem mintha ez a része, a Pilis-hegység a legcsekélyebb mértékben is találkozott volna előzetes elképzeléseimmel. Én már napok óta ingujjban vándoroltam, elcsodálkoztam hát a pásztor vállára dobott földig érő subám. „Jó estét kívánok!” - kiáltottam el magam, kimerítve magyar szókincsem negyedét. Ugyanez az esti üdvözlés jött viszonzásképp, egy keskeny karimás kalap szertartásos leemelésével egyetemben. (Mióta átjöttem Dél-Szlovákia magyarok lakta vidékein, folytonosan egy fejfedőről álmodoztam, hogy viszonozni tudjam az ilyesfajta fenséges üdvözléseket.) Nagy, fehér, csilingelő pacaként terült el a nyáj a réten, a völgy másik oldalán, az erdőszélen pedig egy csapat agancsát elhullatott szarvas legelészett. Már régóta szerettem volna a szabadban aludni, a frissen nyírt bárányok el is döntötték a kérdést. A légmozgás annyira enyhe volt, hogy a levelek sem rezdültek. Első ilyen kísérletem két nappal korábban Szlovákiában balul ütött ki: rövid időre letartóztattak, mivel csempésznek néztek. Ez azonban itt, az erdő kellős közepén, az országhatártól biztonságos távolságban nem ismétlődhetett meg. Grith és Hanba Egy védett hálóhelyet kerestem. A tisztás túloldalán pásztortüzet pillantottam meg, ott, ahol a vetési varjak nagy zajjal készülődtek a lefekvéshez. Karókból és ágakból összeeszkábált ól állt ott, egy nagy tölgyfa tövében. A kondás erősítésképpen egy karóval kötött össze fűzfafonatokat, bent pedig a göndör, csapzott szőrű, fekete disznók nagy röfögéssel lökdösődtek alvóhelyért. Zsúpfedeles kunyhó állt az ól mellett, és 24