Magyarország, 1998. január-június (2. - új - évfolyam, 1-7. szám)
1998-01-08 / 1. szám
■■ mm m mmm m mmmmm Sós pezsgő Egyik kezemben pezsgőspohár, másikban a lányom keze, éjfél van. Édes hármasban vagyunk, Luca mellettünk szuszog - még tavaly elaludt -, Dorka szorítja a kezem, közben fölfelé sandít, figyeli a számat, igyekszik a Himnuszt énekelni. Eddig nagyokat ásított, le-leragadt a szeme, de most már hősiesen kitart, elvégre ez az első „átmulatott” szilvesztere. Pedig Dorka betegen mulat: kicsit lázas, kicsit köhög, kicsit folyik az orra. De nem is sejti, milyen hálás vagyok neki ezért: „sajnos nem tudunk menni - feleltem minden meghívásra -, beteg a gyerek...” Ez egy nyugodt, békés szilveszter, itthon, hármasban. Mert be kell valljam, nem rajongok a szilveszterekért. Ilyenkor mindenki kényszert érez, hogy valamilyen akármilyen társaságot gyűjtsön maga köré, velük töltse az éjszakát, de nekünk még itt van a karácsonyfánk, és itt van a hangulata, a csendje is, és olyan jó lenne, ha még egy kicsit itt is maradna. Engem feszélyez a szilveszteri kötelező jókedv, az erőltetett mosoly, az idétlen poénkodás. Ezen a napon fogadkozunk, csak hogy másnap legyen mit megszegnünk; ma álarc mögé bújunk, pedig egész évben maszkot hordunk, nyájasan mosolygunk, miközben ölni tudnánk, kemények és kíméletlenek vagyunk, csak nehogy elbőgjük magunkat... Milyen jó, itthon nem kell álarc, most („nyújts felije védő kart”) potyognak a könnyeim, és lányom riadtan kérdezi: mi baj, anya? Magamhoz húzom („Himnusz alatt nincs duma!”), arcától könnyes lesz kezem... Most már ketten bőgünk, ő miattam, én miatta, sírok, mert sír, mert sírok. Maszatolná könnyeit, de megfogom kezét („Himnusz alatt nincs mocorgás!”), azt a kezet, amely néhány hete írta első igazi levelét: „KEDVES MIKULÁS KEREK EGY KIS AJÁNDÉKOT VIRGÁCSOT NEM KEREK DORKA” Most kezdte az iskolát, már ismeri a betűket, de hevesen tiltakozik: ő nem lesz újságíró. (Valóban, lehet, hogy túlképzett lenne, mert számolni is tanul, meg olvasni...) Újabban feltűnően sokat mesél Sanyiról, az 1. legrosszabb (?) gyerekéről, ám nekem kérdezni Róla nem szabad: akkor fülig pirul a kisasszony. Luca nem ilyen szemérmes: minden második mondata Kristóffal kezdődik,aki nagycsoportos és le akarja harapni az orrát, és akinek anyukája alvásidő alatt bekopogott a kiscsoportba, hogy megnézze magának az én lányomat. Ő és Dorka otthon néha leülnek egymás mellé, és a „nagy” írni tanítja húgát, de aztán elegük lesz az egészből, mert ennek a négy éves sincs Luca lánynak az „u” meg a „c” betű a nevéből mindig ugyanolyanra, egyformára sikeredik. Ilyenkor összevesznek, kiabálnak, én se maradok csöndben, és zeng a ház... Nyáron költöztünk ide, a - többnyire idős - lakótársak (gondolom) nem kis örömére: életet hoztunk a házba. És mert költöztünk, elmaradt a nyaralás - és ezt az indokot néha nekem is könnyebb elfogadnom az igazinál... „Mi baj, anya?” - néz rám és kérdezi ijjra Dorka, mert gyerek és nem adja fel, de én nem tudom, mit mondjak neki? Mert hogyan mondható el a félelem, és hogyan a remény? Hogyan mondjam el neki, hogy ezen az éjszakán - és ez gyerekkorom óta így van - leltárt készítek elvesztett szeretteimről. És ilyenkor - bár tudom, vidámnak és önfeledtnek illenék lennem - félek, nagyon félek az előttünk álló évtől... Félek, de alig várom! Ez lesz az az év, amikor végre tökéletes anya leszek, százhuszonhatodszorra is szépen, csendben, türelmesen fogom kérni, hogy „rakjátok el az építőkockát". És ez lesz az az év, amikor végre tökéletes nő leszek, leadok x kilót és befestem lassan őszülő hajam. Idén én leszek a szerkesztők kedvence, mert időben elkészítek minden anyagot, hogy lányaim, ha lapzártát játszanak, ne ordítozzanak egymással. Ebben az évben majd azon leszek, hogy több megértést tanúsítsak volt férjem iránt, és szelíd mosollyal nyugtázzam minden ármánykodását. 1998-ban egyszer sem fogok felelőtlenül költekezni, ezért bízom benne (ugye, így lesz, legyen így!), hogy már nem lesznek filléres gondjaink (és nem csak azért, mert nincsenek fillérek!), és végre elmehetünk nyáron (vagy ősszel, télen, akármikor) nyaralni... Olyan furcsa ez az érzés... déjá vu? („...múltat s jövendőt.”) Koccintunk, Luca is kap két puszit, kint petárdák (Dorka szerint ennek semmi értelme, inkább kokárdák) robbannak, a gyerekpezsgőbe arcunkról sós víz folyik. Boldog új évet nekünk! * Ó, bolond, naiv éjszaka, amikor minden olyan egyszerűnek tetszik, hol vannak szilveszteri fogadalmaid délután, január elsején? 1. Ma délelőtt Dorka lányomon már sapka és sál is volt, amikor eszébe jutott, hogy még nem mosakodott... 2. Nem volt túl jó kedvem, amikor felhívott a volt férjem „boldog íg évet” kívánni... 3. A hűtőt nem sikerült tavaly kiüríteni... 4. Öt perccel múlt lapzárta... Rab Krisztina VEIÉ IICIKK 3