Magyarország, 1998. január-június (2. - új - évfolyam, 1-7. szám)
1998-01-08 / 1. szám
Találkozás egy... ...fiatal emberrel. Az olvasók többsége bizonyára ismeri Karinthy Frigyesnek ezt a szomorkás, mi több keserű miniatűr remekművét. Azok kedvéért, akik netán mégsem ismernék, csak röviden a lényegét. Karinthy, a már befutott közismert író-gondolkodó egyszer találkozik egy fiatalemberrel, aki szegényesen öltözött, fáradt ifjú, de kemény és következetes, amikor számon kéri Karinthytól, hova lettek ifjúkori nagy álmai, vágyai, miért nem születtek meg a nagy összefoglaló művek, mindaz, amire Karinthy ifjú korában vágyott, amit elhatározott, megvalósítani akart. Az író hebeg-habog, szégyenkezik, kibúvókat keres, aztán a fiatalember, mint egy árny eltűnik, Karinthy magára marad és már némán fáj csak a seb. A nagy mester, mondanom se kell, önmaga korábbi érvével találkozott, nem tud elszámolni az eltékozolt lehetőségekkel, a talentummal. Most, hogy új esztendő kezdődik, elég kézenfekvő lenne valami ilyesfajta elszámolás, vagy ha úgy tetszik elszámoltatás, korábbi periódusok, no meg a jelen korántsem Karinthy formátumú és talentumú megfelelőivel. Számon lehet kérni az ígéreteket a szálldogáló makrogazdasági mutatókról, mindenfajta, általában egymásnak ellentmondó számokról, különböző, sokszor rögtönzött ígéretekről, de valahogy nem érzem ennek igazi lehetőségét. Van ennek persze racionális oka, hiszen több-kevesebb elánnal megtették és teszik ezt a napilapok, szordínósabban az elektronikus média is. Egyszóval mire hetilapunk megjelenik, már csaknem minden „tétel” lerágott csonttá válik. Arról már nem is beszélve, hogy ember legyen a talpán, aki ebben a totális zűrzavarban pontosan eligazodik, ismeri a makró meg mikro összefüggéseket, elhiszi az egymásnak sokszor ellentmondó statisztikai adatokat. Őszintén megvallom - könnyen lehet, hogy ez sekélyes képességeimet bizonyítja - nekem fogalmam sincs, hol itt a makró igazság vagy mikro igazság, annál is inkább, mert egy, a honpolgárok milliói közül mikro lény vagyok, a mindennapokban létezem honfitársaimmal együtt, s bár szememet szívesen vetem a remélhetően ragyogó huszonegyedik századra, jelenleg még a huszadik században érzem bőrömön az új meg új tűszúrásokat, mintha csak valami kísérleti nyúl lennék, amelyen kipróbálják a korántsem feltétlenül gyógyító, speciális kormányzati akupunktúrát. No dehát nem nyavalygok. Arra gondolok, hogy ez a nemzet túlélte a tatárdúlást, a Habsburg uralmat, a török hódoltságot, az első és második világháborút, azt a bizonyos átkos negyven évet, hát most nyilvánvalóan túl kell élni a különböző kormányváltozásokat is, jól tudván, hogy mindegyik majd a korábbi évszázadokra és évtizedekre hárít mindenfajta felelősséget, így hát akár optimista is lehetek a jövőt illetően. Van valami azonban, ami akkor is mélységesen zavar, ha készséggel elismerem: csakugyan számtalan kín, teher és megpróbáltatás után, kínos múlttal a hátunk mögött senkinek vagy senkiknek sem lehet könnyű olyan intézkedéseket hozni, amelyek nem mindenkinek kedveznek. Némi öniróniával és némi iróniával írhatom, ennél több lojalitást nem várhatna el tőlem sem a jelenlegi, sem a következő kormányzat. No, nézzük akkor, mi az, ami a hétköznapok kínjain túl tartósan és jogosan irritál. Az egyik elem nagyon is egyszerű. Már hosszú évek óta várom, hogy legyenek olyan politikusok, államférfiak, felső- vagy akár csak középvezetők is, akik akár egyetlen komoly önkritikus elemzést adtak volna a közelmúlt éveiről, akik kinyilvánították volna egyszerűen, szerényen, főként tényszerűen: itt és itt, ebben és ebben hibáztunk, ezt és ezt, ekkor és ekkor, így és így javítjuk ki. Forgatom az újságokat, tekergetem a rádiók és televíziók csatornagombjait, de az Istennek se hallok ilyesfajta komolyan hitt és megfogalmazott önkritikus elemzéseket. Erre persze azt szokták mondani, hogy a kibicnek semmi sem drága. Csak hát én nem kibic vagyok, hanem ha nem is alakítója, de mindenképpen részese - jelenleg eléggé szenvedő részese - ennek az országos „kártyapartinak”. És, hogy mi fáj még így 1998 elején? Valami, ami ugyan összefügg az emberek mindennapi tárgyi gondjaival, a megélhetés kínjaival, de mégsem kizárólag tárgyi jellegű. Ez nem más, mint az, hogy társadalmunk atomizálódott, hogy a létért való mindennapi küzdelemben eluralkodott az ember embernek farkasa magatartás, hogy hiányzik a szolidaritás, hogy akinek akár csak szerény hajléka is van, közömbösen megy el a hajléktalanok mellett. Nem csak csoportok és rétegek között alakult ki szinte betonfal, hanem még az azonos sorsú emberek is elválasztódtak egymástól. Orvosságot nem tudok sem másnak, sem magamnak felírni, legfeljebb annak a vágyamnak adok kifejezést, hogy talán honfitársaim előbbutóbb felismerik az összetartás, a szolidaritás szükségességét, amely nemcsak a közös csoportok érdekvédelmére vonatkozik, hanem egymás személyes megértésére, megsegítésére is. Ezt a szociológusoknál úgy szokás megfogalmazni, hogy elengedetlenül szükségesek a civil szerveződések, hogy nélkülözhetetlenek az aktív és nem egymással veszekedő szakszervezetek. Mint hogy nem vagyok szociológus - egyébként Dunát lehet velük rekeszteni -, csak egyszerű állampolgár, mindössze vágyaimnak tudok kifejezést adni. Egyszerűen fogalmazva: egymás nélkül nem megy. Eszembe jut egy régi világhírű olasz film, az Édes élet. PíZ utolsó képen - ha jól emlékszem - tengerparton állva egy üde fiatal kisleány integet, mutogat a kiélt paparrazzónak, Marcello Mastroianninak szeretne valami nagyon fontosat mondani, de Mastroianni nem hallja a kislány hangját. Ezzel a szomorú képpel fejeződik be egy kegyetlen társadalom kórképe. Ha nem halljuk meg egymás hangját, ha nem értjük meg egymást, akkor nem hiszem, hogy 1998 többet ígérne 1997- nél, de maradék reményemmel hadd higgyem, ha nem is hullnak le, de repedeznek az egymástól elválasztott falak és akkor talán több reményünk lehet az emberibb életre. Sípos Tamás AKTUÁLIS 5