Magyarország, 1998. január-június (2. - új - évfolyam, 1-7. szám)

1998-01-08 / 1. szám

Találkozás egy... ...fiatal emberrel. Az olvasók többsége bizonyára ismeri Karinthy Frigyesnek ezt a szomorkás, mi több keserű mini­atűr remekművét. Azok kedvéért, akik netán mégsem ismernék, csak röviden a lényegét. Karinthy, a már befutott közismert író-gondolkodó egy­szer találkozik egy fiatalemberrel, aki szegényesen öltözött, fáradt ifjú, de kemény és következetes, amikor szá­mon kéri Karinthytól, hova lettek ifjú­kori nagy álmai, vágyai, miért nem születtek meg a nagy összefoglaló mű­vek, mindaz, amire Karinthy ifjú ko­rában vágyott, amit elhatározott, megvalósítani akart. Az író hebeg-ha­­bog, szégyenkezik, kibúvókat keres, aztán a fiatalember, mint egy árny el­tűnik, Karinthy magára marad és már némán fáj csak a seb. A nagy mester, mondanom se kell, önmaga korábbi érvével találkozott, nem tud elszámolni az eltékozolt lehetőségek­kel, a talentummal. Most, hogy új esztendő kezdődik, elég kézenfekvő lenne valami ilyesfaj­ta elszámolás, vagy ha úgy tetszik el­számoltatás, korábbi periódusok, no meg a jelen korántsem Karinthy for­mátumú és talentumú megfelelőivel. Számon lehet kérni az ígéreteket a szálldogáló makrogazdasági mutatók­ról, mindenfajta, általában egymás­nak ellentmondó számokról, különbö­ző, sokszor rögtönzött ígéretekről, de valahogy nem érzem ennek igazi lehe­tőségét. Van ennek persze racionális oka, hiszen több-kevesebb elánnal megtették és teszik ezt a napilapok, szordínósabban az elektronikus média is. Egyszóval mire hetilapunk megjele­nik, már csaknem minden „tétel” lerá­gott csonttá válik. Arról már nem is beszélve, hogy ember legyen a talpán, aki ebben a totális zűrzavarban ponto­san eligazodik, ismeri a makró meg mikro összefüggéseket, elhiszi az egy­másnak sokszor ellentmondó statiszti­kai adatokat. Őszintén megvallom - könnyen lehet, hogy ez sekélyes ké­pességeimet bizonyítja - nekem fogal­mam sincs, hol itt a makró igazság vagy mikro igazság, annál is inkább, mert egy, a honpolgárok milliói közül mikro lény vagyok, a mindennapok­ban létezem honfitársaimmal együtt, s bár szememet szívesen vetem a re­mélhetően ragyogó huszonegyedik századra, jelenleg még a huszadik szá­zadban érzem bőrömön az új meg új tűszúrásokat, mintha csak valami kí­sérleti nyúl lennék, amelyen kipróbál­ják a korántsem feltétlenül gyógyító, speciális kormányzati akupunktúrát. No dehát nem nyavalygok. Arra gondolok, hogy ez a nemzet túlélte a tatárdúlást, a Habsburg uralmat, a tö­rök hódoltságot, az első és második vi­lágháborút, azt a bizonyos átkos negy­ven évet, hát most nyilvánvalóan túl kell élni a különböző kormányváltozá­sokat is, jól tudván, hogy mindegyik majd a korábbi évszázadokra és évti­zedekre hárít mindenfajta felelőssé­get, így hát akár optimista is lehetek a jövőt illetően. Van valami azonban, ami akkor is mélységesen zavar, ha készséggel elis­merem: csakugyan számtalan kín, te­her és megpróbáltatás után, kínos múlttal a hátunk mögött senkinek vagy senkiknek sem lehet könnyű olyan intézkedéseket hozni, amelyek nem mindenkinek kedveznek. Némi öniróniával és némi iróniával írha­tom, ennél több lojalitást nem várhat­na el tőlem sem a jelenlegi, sem a kö­vetkező kormányzat. No, nézzük akkor, mi az, ami a hét­köznapok kínjain túl tartósan és jogo­san irritál. Az egyik elem nagyon is egyszerű. Már hosszú évek óta vá­rom, hogy legyenek olyan politikusok, államférfiak, felső- vagy akár csak középvezetők is, akik akár egyetlen komoly önkritikus elemzést adtak vol­na a közelmúlt éveiről, a­kik kinyilvá­nították volna egyszerűen, szerényen, főként tényszerűen: itt és itt, ebben és ebben hibáztunk, ezt és ezt, ekkor és ekkor, így és így javítjuk ki. Forgatom az újságokat, tekergetem a rádiók és televíziók csatorna­gombjait, de az Is­tennek se hallok ilyesfajta komolyan hitt és megfogalmazott önkritikus elemzéseket. Erre persze azt szokták mondani, hogy a kibicnek semmi sem drága. Csak hát én nem kibic vagyok, hanem ha nem is alakítója, de min­denképpen részese - jelenleg eléggé szenvedő részese - ennek az országos „kártyapartinak”. És, hogy mi fáj még így 1998 elején? Valami, ami ugyan összefügg az embe­rek mindennapi tárgyi gondjaival, a megélhetés kínjaival, de mégsem kizá­rólag tárgyi jellegű. Ez nem más, mint az, hogy társadalmunk atomizálódott, hogy a létért való mindennapi küzde­lemben eluralkodott az ember ember­nek farkasa magatartás, hogy hiányzik a szolidaritás, hogy akinek akár csak szerény hajléka is van, közömbösen megy el a hajléktalanok mellett. Nem csak csoportok és rétegek között ala­kult ki szinte beton­fal, hanem még az azonos sorsú emberek is elválasztód­tak egymástól. Orvosságot nem tudok sem másnak, sem magamnak felírni, legfeljebb annak a vágyamnak adok ki­fejezést, hogy talán honfitársaim előbb­­utóbb felismerik az összetartás, a szo­lidaritás szükségességét, amely nem­csak a közös csoportok érdekvédelmé­re vonatkozik, hanem egymás szemé­lyes megértésére, megsegítésére is. Ezt a szociológusoknál úgy szokás megfo­galmazni, hogy elengedetlenül szüksé­gesek a civil szerveződések, hogy nél­külözhetetlenek az aktív és nem egy­mással veszekedő szakszervezetek. Mint hogy nem vagyok szociológus - egyébként Dunát lehet velük rekeszte­­ni -, csak egyszerű állampolgár, mind­össze vágyaimnak tudok kifejezést ad­ni. Egyszerűen fogalmazva: egymás nélkül nem megy. Eszembe jut egy régi világhírű olasz film, az Édes élet. PíZ utolsó képen - ha jól emlékszem - ten­gerparton állva egy üde fiatal kisleány integet, mutogat a kiélt paparrazzónak, Marcello Mastroianninak szeretne va­lami nagyon fontosat mondani, de Mastroianni nem hallja a kislány hang­ját. Ezzel a szomorú képpel fejeződik be egy kegyetlen társadalom kórképe. Ha nem halljuk meg egymás hangját, ha nem értjük meg egymást, akkor nem hiszem, hogy 1998 többet ígérne 1997- nél, de maradék reményemmel hadd higgyem, ha nem is hullnak le, de repe­deznek az egymástól elválasztott falak és akkor talán több reményünk lehet az emberibb életre. Sípos Tamás AKTUÁLIS 5

Next