Magyarország, 1897. március (4. évfolyam, 61-90. szám)

1897-03-02 / 61. szám

t­ e nyomorúságáról, a magyar tanügy keser­ves kolonczáról. Hogy elemi iskolákban tanítsák, vagy ne tanítsák a német nyelvet, éppen a miniszter kérdezte a fővárostól, mert látszatra nincs semmi, a gyermekeket pedig nagyon terheli, előmenetelükben zavarja és hátráltatja. A válasznak azonban hirtelen el kellett némulni. Mikor a miniszter a középiskolák túl­terheléséről szólván, azt mondja : «hogyha én összehasonlítom a külföldi iskolák tantervét és tananyagát a mienkkel, semmi tekintetben sem látom, hogy ebben hiba volna», akkor egyszerűen nem akart eszébe jutni a német nyelv tanítása. Más nemzeteknél ez a nagy nehéz­séget és megterheltetést okozó tananyag nincsen. Nekünk azonban különös vi­szonyainknál fogva súlyt kell reá he­lyezni, úgy mint más modern nyelvre is. De e miatt talán a tananyag többi részét kellene nálunk változtatás alá vetni. A mai gyakorlati felfogás mellett a klasszi­kus képzést mindenesetre redukálni kel­lene. Hogy az ókori klasszikusok miatt agyon­nyomorítsuk egész nemzedékek szellemi képességét, az talán mégis nagy áldozat. A modern élet követelményeit pedig elhanyagolnunk nem lehet, külö­nösen nekünk, a­kiknek most minden erőnket az élet versenyében való harcz­­képességre kell helyezni. Megállni a versenyt minden téren a külföld nem­zeteivel szemben, ez a mi feladatunk. Azért praktikusság, előrelátás, számítási képesség, világismeret, modern nyelvek, ezekre kell a fősúlyt helyezni, mert ezek a harcz fegyverei ma. Ha ezekhez még erény, lelkesedés, hazaszeretet és önzet­lenség járul, ifjúságunk nevelését befeje­zettnek kell tekintenünk. nyában, mégis kongott egy ilyen napon az egész kővár, alig lehetett benne teremtett lel­ket találni. Valami diszkrét huszonnyolcz napi internálás otthon tartott s kódorogtam a nagy irodásban. A kantinokban sehol senki, a sör rossz volt, mert nem fogyott, az ilyen hangu­lat igen alkalmas arra, végigjárni a szobákat és diskurálni azzal, a­kit épp otthon talál az ember, úgy hívják ezt, hogy: komázás. Most is az ágyán üldögélt és ütögette össze a csiz­mája patkóit. — No, van-e kedve elmenni a szekerészek­hez három hónapra ? — Minek az, kérem? kérdezte az ember. — Egy lovászra lesz szükség itt a század­nál, ki kell tanulni a lóval való bánást. — Nem kell az nekem, kérem, — mondta megint. — Értek én ahhoz így is, kérem. — De nem úgy, a­hogy otthon csinálja kend, nem úgy kell érteni. Hanem a­hogy itt kell. — Hát úgy, kérem. Tudom én azt mind. Aztán hol tanulta? — Hát a huszároknál, kérem. Szolgáltam én ott másfél esztendeig i­s bólogatott hozzá csendesen a fejével. Megütődve kérdezősködtem. Az ember, a­kit hozzánk ujoncz gyanánt adtak, már másfél évet szolgált. Ilyformán, mert nálunk is eltöl­tött ugyanannyit, törvény szerint kitelt a há­rom esztendeje. Kikerestem a katonakönyvét, abba bele is volt írva. — Hát hogy nem szólt erről a kend eddig semmit ? — Nem vagyok beszédes természetű kérőm. — No ennek pedig utána járunk. Haza megy kend, ha lehet. Fölvillant a szeme­— Hej — sóhajott — az igen nagyon jó volna, kérem. Jelentem is másnap a kapitánynak, a kit MAGYARORSZÁG BudApest, 1897. kedd, márczius 2 A közoktatásügy azonban még nagyon sokáig lesz kísérletezés és külföldi után­zás tárgya nálunk. Eredeti felfogást és viszonyainkhoz való alkalmazkodást majd talán csak a jövő század fog hozni. Apponyi Albert gróf esküvője. — Kiküldött tudósítónktól. — Caprist gróf, a külföldi diplomáczia tagjai, magyar részről Apponyi Lajos és Géza grófok, Zichy Jenő gróf, Horánszky Nándor,­Károlyi Sándor gróf, Ester­házy Mihály gróf, Günther Antal dr. és Beöthy Ákos. Az ünnepelt pár 11 órakor érkezett meg. Mikor beléptek a terembe, a rájuk már várakozó vendégek lelkes ováczióval üdvözölték őket. Mensdorff-Pouilly grófnő rendkívül kedves, vidám volt az estély alatt s feltűnt, hogy a magyar urakkal sokat beszélgetett s minden módon igyekezett őket kitüntetni. A nemzeti párt küldöttsége tegnap adta át Apponyi Albert grófnak a nemzeti párt üdvözletét. Egy ezüst lapra volt bevésve ez az üdvözlet; az ezüst lap művészi kidolgozásban távirati blankettát ábrázolt. E szavak voltak rávésve stilszerü be­tűkkel : Gróf Apponyi Albertnek. Bécs, Bécs, márcz. 1. Az osztrák császárváros volt a színhelye annak a páratlanul fényes nászünnepségnek, mely Apponyi Albert grófnak Mensdorff- Pouilly-Dietrichstein Klotild grófkisasszonynyal mai napon történt egybekelése alkalmából le­zajlott. A Minoru­mplatz 3. számú palotájának ma­gánkápolnájában — nem valamely fényes, csillogó templomban tehát — történt meg a szívek frigyének megáldása, de abban a kis kápolnában oly káprázatos fényt fejtettek ki a meghívottak, hogy a legtarkább udvari ünnep­ség sem szárnyalhatta volna túl. Szmrcsányi Pál püspök áldotta meg az új párt és az ékesszóló főpap fenkölt, magas len­dületű beszédben intette a vőlegényt és az arát egyaránt arra a kötelességre, a­melylyel a hazának tartoznak. Az osztrák és a magyar mágnáscsaládok legkiválóbbjai képezték a remek kép díszes keretét. Virágözönnel borították a grófi arát, a­ki a bécsi előkelő körök dédelgetett kedven­­cze volt és az éberhardi magányban, a nász­napok édes perczeiben ez az igazi, tüntető rokonszenv nyilvánulása is a kedves emlékek közé fog tartozni. A húsvéti ünnepekre Budapestre érkezik a fiatal pár. Akkorára a magyar főúri körök nyílnak meg az új magyar főúrnő előtt, a­ki kétségkívül itt is a legjobban fogja magát érezni. Apponyi és a magyar vendégek tiszteletére teg­nap este fényes estély volt Clamgallas grófnőnél, a­melyen az udvar részéről Lajos Viktor főherczeg volt jelen. Jelen voltak még többek közt: Golu­­c­ovszk­i külügyminiszter, Windischgrätz, Schwarzen­berg, Metternich, Lichtenstein és Bü­richstein herczegek, szintén meglepett ez a dolog. Igen pontos em­ber volt a mi öregünk, akiről a baka példaszó azt beszélte: czolstokkal méri az ágyakat, hogy a reglama szerint való távolságban vannak-e a faltól, azonfelül pedig mód fölött igazságos. Ment is azonnal az írás az ezredhez, s másnap este már parancsba jött, hogy a másfél éves huszár, másfél éves baka azonnal szabadsá­golandó. Ott állt ő is a sorban a szokott dél­utáni parancskiadásnál, mikor mondták neki, hogy holnap megy haza. Haza .. . Csak az idegen országban kato­náskodott érti meg azt, hogy micsoda nagy dolog ez. Az ember azonnal rakta össze a holmiját, a raktárból lekerültek a polgári ru­hái, a­miket maga varrt be másfél év előtt egy zsákba. Tett-vett és estére már példás rendben számolt be az altisztjének a kincstári darabokról. Semmi sem hiányzott, minden jó állapotban és tisztán, fényesen. — Kár az ilyen rendes embert haza­ereszteni, — mondta neki a káplár — rend még szolgálhatna vagy hat esztendőt, hogy példaadásul legyen a többinek. — De uram, — felelte az ember — elég volt ennyi is, s kis­fiam tán már iskolába is jár. Az utolsó este (mert másnap reggel vitte a transzport) bekopogott hozzám. A maga gú­nyájában volt már, hajadonfővel, mert a kala­pot tisztességtudón kívül kapta. — Jó estét kívánok, — mondta félénken. Szokatlan kívánság ez a kaszárnyaéletben, a­hol akár reggel, akár este, akár éjfélkor patkócsattogás közt tudatja a belépő. Jelen­tem alássan, begyűttem a szobába. — Jó estét. Hát mi járatban ? — Nem egyébben, — mondta, beljebb ke­rülve a lámpavilág elé — minthogy tudom, hogy a szabadulásom és a törmester urat há- t­­álhatom. Hát ha tüllem ezt a két szivart el-­­ fogatná. Képviselőtársaid, a vezérleted alatt álló nemzeti párt tagjai mindkettőtöket üdvözölnek és menyeg­ződ napján szívből kívánják, hogy házasságod legyen az áldás,és szerencse kiapadhatatlan forrása. Ez üdvözletet a nemzeti párt összes tagjai aláírták. Az esküvő ma délelőtt fél 12 órakor volt a minorita-téri 3. szám alatti családi ház kápolnájá­ban, mely aligha látott még falai között ilyen fényes nászmenetet. A minorita-tért zsúfolásig megtöltötte a közönség, mely gyakran éljenzésben tört ki, a­mikor az ud­var, vagy az arisztokráczia egy-egy népszerű tag­jának a kocsija elrobogott előtte. A kápolnában összesen százharmincz vendég volt együtt. Szemkápráztató volt ott a fény, a pompa. A különböző egyenruhák, díszmagyar ruhák, a nők toilettjei, ékszerei, mesés ragyogással díszítették a festői képet, melynek méltó keretét képezte a kápolna stilszerű díszítése. Díszmagyar ruha feltűnően sok volt s ez az első pillanatra jellemző sajátságául tűnt fel ennek a gyönyörű képnek. A magyar mág­nások kivétel nélkül díszmagyarban jelentek meg. A násznép között voltak : Károly István főher­czeg, Golub­ovszki külügyminiszter, Eulenberg Fülöp német nagykövet, Sir Rumboldt angol nagykövet, Hoyos marquis spanyol nagykövet, valamennyien nejeikkel, Nigra gróf olasz nagykövet, Jósika Samu, a király személye körüli miniszter nejével, Abens-A kantinos rózsaszín papirosába burkolva letett az asztalra két virzsim­a szivart az egy­szerű ember. — Szívja el, — biztatott jólelkűen. — De köszönöm, nem fogadhatom el. Nem szoktam szivarozni. Szívja el maga. Jó lesz ez az útra nagyon. A kezébe adtam. — Ejnye, ejnye — mondta szégyenkezve.— Pedig azt hittem . . . Talán meg is bántot­tam. . . Mégis csak másfél évet maga spórolt meg nekem. Állt egy darabig, aztán hangosabban mondta: — Ugyan vegye már el! — Nem veszem én. Inkább gyújtson maga az egyikre. Illik az az ilyen szabadságos ka­tonának. De már azt még sem tette, hogy rágyújtott volna. Elköszönt és ment. Látszott rajta, hogy nem a rendes lelkiállapotában van. Kissé meg volt zavarodva. Zavarodott emberek szokása, hogy kifelé akarják nyitni a befele nyíló ajtót. — Ejnye, ejnye, — dörmögte még az ajtó­ban, mielőtt becsukta volna. — Ejnye, ejnye. Hallatszott, hogy az ajtó előtt megállt, tétováz, azután pedig megindul. A szobám előtt volt egy üres konyha. Nős altiszti lakás lehetett valamikor. Volt abban a konyhában egy árva tűzhely, a­minek a ka­rikáit rég ellopkodták. Arra volt csak alkal­mas, hogy ha az Antere Prateron megdicsérte a legénységet a király, azon verték csapra nekik a jutalomba kapott sörös hordót. Másnap reggel, mikor ebbe az előszobába kiléptem, látom, hogy a tűzhely fekete vastáb­láin valami nem oda való tárgy hever. Oda volt szépen a közepére téve a kantinos rózsa­szín papirosában a szabadult ember két vizsim­ája.

Next