Magyarország, 1897. március (4. évfolyam, 61-90. szám)
1897-03-02 / 61. szám
t e nyomorúságáról, a magyar tanügy keserves kolonczáról. Hogy elemi iskolákban tanítsák, vagy ne tanítsák a német nyelvet, éppen a miniszter kérdezte a fővárostól, mert látszatra nincs semmi, a gyermekeket pedig nagyon terheli, előmenetelükben zavarja és hátráltatja. A válasznak azonban hirtelen el kellett némulni. Mikor a miniszter a középiskolák túlterheléséről szólván, azt mondja : «hogyha én összehasonlítom a külföldi iskolák tantervét és tananyagát a mienkkel, semmi tekintetben sem látom, hogy ebben hiba volna», akkor egyszerűen nem akart eszébe jutni a német nyelv tanítása. Más nemzeteknél ez a nagy nehézséget és megterheltetést okozó tananyag nincsen. Nekünk azonban különös viszonyainknál fogva súlyt kell reá helyezni, úgy mint más modern nyelvre is. De e miatt talán a tananyag többi részét kellene nálunk változtatás alá vetni. A mai gyakorlati felfogás mellett a klasszikus képzést mindenesetre redukálni kellene. Hogy az ókori klasszikusok miatt agyonnyomorítsuk egész nemzedékek szellemi képességét, az talán mégis nagy áldozat. A modern élet követelményeit pedig elhanyagolnunk nem lehet, különösen nekünk, akiknek most minden erőnket az élet versenyében való harczképességre kell helyezni. Megállni a versenyt minden téren a külföld nemzeteivel szemben, ez a mi feladatunk. Azért praktikusság, előrelátás, számítási képesség, világismeret, modern nyelvek, ezekre kell a fősúlyt helyezni, mert ezek a harcz fegyverei ma. Ha ezekhez még erény, lelkesedés, hazaszeretet és önzetlenség járul, ifjúságunk nevelését befejezettnek kell tekintenünk. nyában, mégis kongott egy ilyen napon az egész kővár, alig lehetett benne teremtett lelket találni. Valami diszkrét huszonnyolcz napi internálás otthon tartott s kódorogtam a nagy irodásban. A kantinokban sehol senki, a sör rossz volt, mert nem fogyott, az ilyen hangulat igen alkalmas arra, végigjárni a szobákat és diskurálni azzal, akit épp otthon talál az ember, úgy hívják ezt, hogy: komázás. Most is az ágyán üldögélt és ütögette össze a csizmája patkóit. — No, van-e kedve elmenni a szekerészekhez három hónapra ? — Minek az, kérem? kérdezte az ember. — Egy lovászra lesz szükség itt a századnál, ki kell tanulni a lóval való bánást. — Nem kell az nekem, kérem, — mondta megint. — Értek én ahhoz így is, kérem. — De nem úgy, ahogy otthon csinálja kend, nem úgy kell érteni. Hanem ahogy itt kell. — Hát úgy, kérem. Tudom én azt mind. Aztán hol tanulta? — Hát a huszároknál, kérem. Szolgáltam én ott másfél esztendeig is bólogatott hozzá csendesen a fejével. Megütődve kérdezősködtem. Az ember, akit hozzánk ujoncz gyanánt adtak, már másfél évet szolgált. Ilyformán, mert nálunk is eltöltött ugyanannyit, törvény szerint kitelt a három esztendeje. Kikerestem a katonakönyvét, abba bele is volt írva. — Hát hogy nem szólt erről a kend eddig semmit ? — Nem vagyok beszédes természetű kérőm. — No ennek pedig utána járunk. Haza megy kend, ha lehet. Fölvillant a szeme— Hej — sóhajott — az igen nagyon jó volna, kérem. Jelentem is másnap a kapitánynak, a kit MAGYARORSZÁG BudApest, 1897. kedd, márczius 2 A közoktatásügy azonban még nagyon sokáig lesz kísérletezés és külföldi utánzás tárgya nálunk. Eredeti felfogást és viszonyainkhoz való alkalmazkodást majd talán csak a jövő század fog hozni. Apponyi Albert gróf esküvője. — Kiküldött tudósítónktól. — Caprist gróf, a külföldi diplomáczia tagjai, magyar részről Apponyi Lajos és Géza grófok, Zichy Jenő gróf, Horánszky Nándor,Károlyi Sándor gróf, Esterházy Mihály gróf, Günther Antal dr. és Beöthy Ákos. Az ünnepelt pár 11 órakor érkezett meg. Mikor beléptek a terembe, a rájuk már várakozó vendégek lelkes ováczióval üdvözölték őket. Mensdorff-Pouilly grófnő rendkívül kedves, vidám volt az estély alatt s feltűnt, hogy a magyar urakkal sokat beszélgetett s minden módon igyekezett őket kitüntetni. A nemzeti párt küldöttsége tegnap adta át Apponyi Albert grófnak a nemzeti párt üdvözletét. Egy ezüst lapra volt bevésve ez az üdvözlet; az ezüst lap művészi kidolgozásban távirati blankettát ábrázolt. E szavak voltak rávésve stilszerü betűkkel : Gróf Apponyi Albertnek. Bécs, Bécs, márcz. 1. Az osztrák császárváros volt a színhelye annak a páratlanul fényes nászünnepségnek, mely Apponyi Albert grófnak Mensdorff- Pouilly-Dietrichstein Klotild grófkisasszonynyal mai napon történt egybekelése alkalmából lezajlott. A Minorumplatz 3. számú palotájának magánkápolnájában — nem valamely fényes, csillogó templomban tehát — történt meg a szívek frigyének megáldása, de abban a kis kápolnában oly káprázatos fényt fejtettek ki a meghívottak, hogy a legtarkább udvari ünnepség sem szárnyalhatta volna túl. Szmrcsányi Pál püspök áldotta meg az új párt és az ékesszóló főpap fenkölt, magas lendületű beszédben intette a vőlegényt és az arát egyaránt arra a kötelességre, amelylyel a hazának tartoznak. Az osztrák és a magyar mágnáscsaládok legkiválóbbjai képezték a remek kép díszes keretét. Virágözönnel borították a grófi arát, aki a bécsi előkelő körök dédelgetett kedvencze volt és az éberhardi magányban, a násznapok édes perczeiben ez az igazi, tüntető rokonszenv nyilvánulása is a kedves emlékek közé fog tartozni. A húsvéti ünnepekre Budapestre érkezik a fiatal pár. Akkorára a magyar főúri körök nyílnak meg az új magyar főúrnő előtt, aki kétségkívül itt is a legjobban fogja magát érezni. Apponyi és a magyar vendégek tiszteletére tegnap este fényes estély volt Clamgallas grófnőnél, amelyen az udvar részéről Lajos Viktor főherczeg volt jelen. Jelen voltak még többek közt: Golucovszki külügyminiszter, Windischgrätz, Schwarzenberg, Metternich, Lichtenstein és Bürichstein herczegek, szintén meglepett ez a dolog. Igen pontos ember volt a mi öregünk, akiről a baka példaszó azt beszélte: czolstokkal méri az ágyakat, hogy a reglama szerint való távolságban vannak-e a faltól, azonfelül pedig mód fölött igazságos. Ment is azonnal az írás az ezredhez, s másnap este már parancsba jött, hogy a másfél éves huszár, másfél éves baka azonnal szabadságolandó. Ott állt ő is a sorban a szokott délutáni parancskiadásnál, mikor mondták neki, hogy holnap megy haza. Haza .. . Csak az idegen országban katonáskodott érti meg azt, hogy micsoda nagy dolog ez. Az ember azonnal rakta össze a holmiját, a raktárból lekerültek a polgári ruhái, amiket maga varrt be másfél év előtt egy zsákba. Tett-vett és estére már példás rendben számolt be az altisztjének a kincstári darabokról. Semmi sem hiányzott, minden jó állapotban és tisztán, fényesen. — Kár az ilyen rendes embert hazaereszteni, — mondta neki a káplár — rend még szolgálhatna vagy hat esztendőt, hogy példaadásul legyen a többinek. — De uram, — felelte az ember — elég volt ennyi is, s kisfiam tán már iskolába is jár. Az utolsó este (mert másnap reggel vitte a transzport) bekopogott hozzám. A maga gúnyájában volt már, hajadonfővel, mert a kalapot tisztességtudón kívül kapta. — Jó estét kívánok, — mondta félénken. Szokatlan kívánság ez a kaszárnyaéletben, ahol akár reggel, akár este, akár éjfélkor patkócsattogás közt tudatja a belépő. Jelentem alássan, begyűttem a szobába. — Jó estét. Hát mi járatban ? — Nem egyébben, — mondta, beljebb kerülve a lámpavilág elé — minthogy tudom, hogy a szabadulásom és a törmester urat há- tálhatom. Hát ha tüllem ezt a két szivart el- fogatná. Képviselőtársaid, a vezérleted alatt álló nemzeti párt tagjai mindkettőtöket üdvözölnek és menyegződ napján szívből kívánják, hogy házasságod legyen az áldás,és szerencse kiapadhatatlan forrása. Ez üdvözletet a nemzeti párt összes tagjai aláírták. Az esküvő ma délelőtt fél 12 órakor volt a minorita-téri 3. szám alatti családi ház kápolnájában, mely aligha látott még falai között ilyen fényes nászmenetet. A minorita-tért zsúfolásig megtöltötte a közönség, mely gyakran éljenzésben tört ki, amikor az udvar, vagy az arisztokráczia egy-egy népszerű tagjának a kocsija elrobogott előtte. A kápolnában összesen százharmincz vendég volt együtt. Szemkápráztató volt ott a fény, a pompa. A különböző egyenruhák, díszmagyar ruhák, a nők toilettjei, ékszerei, mesés ragyogással díszítették a festői képet, melynek méltó keretét képezte a kápolna stilszerű díszítése. Díszmagyar ruha feltűnően sok volt s ez az első pillanatra jellemző sajátságául tűnt fel ennek a gyönyörű képnek. A magyar mágnások kivétel nélkül díszmagyarban jelentek meg. A násznép között voltak : Károly István főherczeg, Golubovszki külügyminiszter, Eulenberg Fülöp német nagykövet, Sir Rumboldt angol nagykövet, Hoyos marquis spanyol nagykövet, valamennyien nejeikkel, Nigra gróf olasz nagykövet, Jósika Samu, a király személye körüli miniszter nejével, Abens-A kantinos rózsaszín papirosába burkolva letett az asztalra két virzsima szivart az egyszerű ember. — Szívja el, — biztatott jólelkűen. — De köszönöm, nem fogadhatom el. Nem szoktam szivarozni. Szívja el maga. Jó lesz ez az útra nagyon. A kezébe adtam. — Ejnye, ejnye — mondta szégyenkezve.— Pedig azt hittem . . . Talán meg is bántottam. . . Mégis csak másfél évet maga spórolt meg nekem. Állt egy darabig, aztán hangosabban mondta: — Ugyan vegye már el! — Nem veszem én. Inkább gyújtson maga az egyikre. Illik az az ilyen szabadságos katonának. De már azt még sem tette, hogy rágyújtott volna. Elköszönt és ment. Látszott rajta, hogy nem a rendes lelkiállapotában van. Kissé meg volt zavarodva. Zavarodott emberek szokása, hogy kifelé akarják nyitni a befele nyíló ajtót. — Ejnye, ejnye, — dörmögte még az ajtóban, mielőtt becsukta volna. — Ejnye, ejnye. Hallatszott, hogy az ajtó előtt megállt, tétováz, azután pedig megindul. A szobám előtt volt egy üres konyha. Nős altiszti lakás lehetett valamikor. Volt abban a konyhában egy árva tűzhely, aminek a karikáit rég ellopkodták. Arra volt csak alkalmas, hogy ha az Antere Prateron megdicsérte a legénységet a király, azon verték csapra nekik a jutalomba kapott sörös hordót. Másnap reggel, mikor ebbe az előszobába kiléptem, látom, hogy a tűzhely fekete vastábláin valami nem oda való tárgy hever. Oda volt szépen a közepére téve a kantinos rózsaszín papirosában a szabadult ember két vizsimája.