Magyarország, 1898. január (5. évfolyam, 1-31. szám)

1898-01-01 / 1. szám

Budapest, 1898. szombat, január 1. MAGYARORSZÁG ft 3. Egyezség nem sikerülte esetén az ország gazdasági önállósága nem lép életbe, hanem azt teszünk, a­mit akarunk, tehát esetleg a külön vámterületet, esetleg a közös vámterü­letet is, úgy, a­hogy azt a kormány és a több­ség jónak fogja tartani. Bánffy szó is kijelentette, hogy ő a jelen­legi közöt­t ön területi viszonyt akarja fenn­tartani, szorosabbra vonni­ és állandósítani. Tisza István, Gajári palpd kijelentették, hogy az abszolút Ausztriával­­is fent­ítható a vámközösségi viszony. A terv meghiúsulása. Bánffy azonban arra nem számított, hogy lesz a magyar képviselőházban még mindig 60 ember, a­ki nem arra hallgat, hogy mit akarnak Bécsben, hanem arra, hogy mit kö­vetel a törvény és mit követel a nemzet érdeke. Ezek kiállva minden szidalmazást, minden lebeszélést, kísértést, küzdöttek hűséggel és megakadályozták azt, hogy Bánffy czélját elérhesse. Így tehát, hála a közjogi ellenzék hazafias küzdelmének, ma is érintetlen, épségében áll fenn a 67. XII. t.-ez., a­mely elrendeli, hogy a szövetség lejártával az ország önálló rendelkezési joga azonnal életbe lép. Bánffy merénylete nem sikerült, a nemzet­nek törvényben biztosított jogait nem lehetett a választásoknál összevásárolt többséggel le­rontani. Az előálló helyzet. A közös vámterületnek a törvény passzusa ellenére való fentartása állandó törvényszegést képez. Megszegése a királyi esküvel szentesí­tett alkotmánynak. Ha a kormány ezt rendelettel teszi, vagy rendelet nélkül, az egyre megy. A­helyett, hogy nyomban intézkednék az önálló vámterület fel­állítása iránt, föntartja a közös vámterületet. Mindez nyílt és egyenesen törvénybe ütköző cselekvény. A kormány még mindig arra számít, hogy időközben a Bánffy-féle javaslatot keresztül hajtja az országgyűlésen. E szerint csak ideig­lenesen, néhány héten, keresztül állna fönn még az 1867 . I.-cz. érvénye, akkor le fogja azt dönteni az új törvény. Természetes, hogy ez a terv csak úgy sikerülhet, ha a közjogi ellenzékben nincs kitar­tás, ha az ő ellenállása csak szalmatűz volt. Ekkor Bánffy két hét múlva, vagy három hét múlva mégis czélját éri. A törvényt időközben meg­szegte ugyan, de azért a többség felelősségre nem vonja, a 67-iki törvény garancziáit pedig mégis le fogja rontani. Ha ez nem sikerült neki január 1-éig, sikerülni fog január köze­péig vagy végéig, és akkor az új gazdasági berendezés már ezen Bánfy-féle törvény alap­ján fog eszközöltetni. Az ellenzék magatartása A függetlenségi és 48-as párt el van hatá­rozva, hogy újév után újult erővel folytatja a harczot. Az általános vitához mindjárt az első napokban hozzászól Justh Gyula is, a­kinek beszédjét nagy érdeklődéssel várják. Fel van­nak még a közelebbi napokra iratkozva Szlu­ha István, Barabás Béla, Okolicsányi László, Szalay Károly, Ráttkay László és többen. A­m­­ennyiben a kormány a javaslatot le sem venné a napirendről, az ellenzék el van szállva annak törvényre emelését minden m­egengedett eszközzel megakadályozni. Te­­j­sza, hogy a javaslatnak több szakasza­ ­ van, a kormánynak pedig tjenezokra és költ­ségvetésre is van szüksége, kétségtelen, hogy ez a c­él igen könnyen el lesz érhető. A nemzeti­ párt csak esetről-esetre szabja meg álláspontját, így tehát a pártnak még nincs a követendőkre nézve megállapodása. De annyi nagyon valószínű, hogy Apponyinak fentebb ismertetett határozati javaslatából ki­folyólag támogatni fognák a kormány ellen be­nyújtandó rosszulási indítványt. A néppárt szintén felveszi a harczot a kor­mány ellen,­­ így nem lehetetlen, hogy a kor­mánynak nemsokára az egész ellenzék harczi­tüzét kell kiállnia. A szabadelvű pártból. A kormánypárton rendkívül érzik a helyzet súlyát. A 67-iki törvényeknek ez a rettenetes lekisebbítése minden komoly párttagra depri­máló hatást tesz. — Az még sem járja, — mondják — hogy a 67-iki törvényeket csak addig hajtjuk végre, míg az az országra terheket rak, a­mikor pedig a jogokra kerü­ a sor, ezt maga a kor­mány lábbal tapossa, így nem lehet az or­szágban a törvények tiszteletét és az alkot­mányban helyezett bizalmat föltartani. A pártban nagy számmal vannak, a­kik komolyan mérlegelik a miniszterek előző ki­jelentéseit is és azt mondják, a szószegés oly nyilvánvaló, hogy a kormány méltóságának megőrzésével többé nem foglalhat helyet a parlamentben. Bánffy szorosabbra vonja maga körül híveit, de a személyes gárda igen fogy és nagyon szaporodik azok száma, a­kik Bánffy kedvéért az ország nyugalmát és törvényes rendjét nem szívesen áldozzák föl. Nem lehetetlen, hogy legközelebb nagyobb változások fognak a kormány kebelében elő­állni. A bécsi lapokból. A Neue Freie Press* ma reggeli esáms eze­ket írja : A kormány elhatározta, hogy nem lép a ren­deletek útjára, és mert csak rövid időről van szó, semmit sem tesz. Az eljárás módját így okol­ják meg . A vámhivatalnokoknak megvannak a maguk instrukc­ióik. Azok érvényben marad­nak mindaddig, míg a kormány nem ren­delkezik másként. A határvámhivatalok a jövő­ben is épp úgy szedik be a vámokat, mint eddig. A­mennyiben nemzetközi megállapodások tekin­tetbe jöhetnek, azokra nézve az idegen álla­mokkal megkötött kereskedelmi szerződések és autonóm­ vámtarifa maradnak érvényben. Ha vala­melyik vámhivatalnoknak kételyei vannak, úgy főnökéhez kell fordulnia, ki aztán vagy szóbeli­leg, vagy egyszerű utasítással instruálja, miként kell eljárnia. A bankügy dolgában a következő a fölfogás: Az osztrák-magyar bank és a magyar kormány között megállapodás jött létre, természetesen az országgyűlés által való utólagos jóváhagyás fen­tartása mellett, illetőleg a tárgyalás alatt álló provizórium-törvény megalkotásáig. A bankkal való megállapodás meghosszabbítja a status quot és a kormány jót áll a banknak, szabadalma minden irányban való védelméért. A­mi a 70­ milliós adósságot illeti, annak visszafizetési kötelezettsége kizárólag Ausztriát terheli. Az osztrák-magyar bank jegyeinek fizetési érvényét úgy a valutaszabályozási törvény, mint az érme­egyezmény elismerik , az érmeszerződés pedig 1916-ig tart. Az osztrák-magyar bank e megálla­podásban teljes jogbiztonságot talál. Rámutatnak e tekintetben egy prec­edensn. Az annak idején való osztrák nemzeti­ trank az 1867—1876-ig terjedő időszakban, mindaddig am­i­t Kibadal-Villf Sa® Kli­mán keresztülvitte, tizenkét éven át csak a két kormány egyszerű megállapodása alapján főnk-t­eaionált, anélkül, hogy a viezooy jogbiztosságát valaki kétségbe vonta volna. Ez a megállapodás az ismeretes vöslaui jegyzőkönyvbe volt foglalva, melyet Beeke báró és Lónyay Menyhért írtak alá.­ A Neues Wiener Tagblatt ezeket írja: A magyar kormány ki fog bocsátani rendele­teket, de azok a legrosszabb esetben csek egy hétig (?) lesznek hatályban, miután nyolcz nap (?) alatt a provizórium-javaslat a király elé fog terjesztetni szentesítés végett. A törvénynek visszaható erőt fognék tulajdonítani. A bécsi magyarok éz a kiegyezés. Az önálló vámterület érdekében megindult országos mozgalomhoz most csatlakoznak a bécsi magyrok is. A bécsi magyarok ugyanis január 2-ikán délelőtt 9 órakor nyilvános népgyűlést tarta­nak a Schlossgasse 5. sz. a. vendéglő nagytermében, a­melynek napirendje ez: 1. a kiegyezési jogálla­­pot; 2. a mezőgazdasági törvényjavaslat. A nép­­gyűlésen, mint értesülünk, a budapesti népgülésen elfogadott határozati javaslathoz hasonló határo­zatot fognak hozni. A népgyűlés iránt a bécsi magyarok között nagy érdeklődés mutatkozik s igen népesnek ígérkezik. A külpolitika új esztendeje, Budapest, dec­ember 31. Karácsony és újév közt a külpolitikában alig szokott valami változás történni. A gépezet kerekei egy pillanatra megállnak és a gépészek azalatt megvizsgálják a gépet. Míg az emberek társadalmi kötelezettségeikre gondolnak, a poli­tikus azon tűnődik, hogy a holnap — esetleg, vagy véletlenül — nem fog-e a tegnaptól különbözni. Az egymást követő évek, a múlt szempont­pontjából tekintve, rendszerint nem igen ha­sonlítanak egymáshoz. A jövőre nézve pedig igen jó volna, ha előre láthatnánk az esemé­nyeket, a­helyett, hogy meglepessünk általuk. Pedig ez csak a legritkább esetben van így. Azok a nagy változások, a­melyek a legutóbbi 15 év alatt történtek, nemcsak Európában, hanem az egész világon, tág teret nyitnak a véletlennek. A politikai sakktábla esélyei leg­alább is megnégyszereződtek. Európa szűknek­­bizonyult. Tevékenységét, ambíczióját, antagonizmusát átültette Afrikába és Ázsiába. A régi problémákhoz, a­melyek, bármily nehezek voltak is, mégis megvilágít­­tattak, új kérdések járultak, a­melyeknek meg­oldására, már előbb kellett módot keresni, mint a­hogy maguk az események ismertekké váltak. Olaszország keservesen csalódott min­den reményében, melyet afrikai politikájához fűzött, a német kormány pedig a legszélsőbb Keleten vet föl oly kérdést, a­melyre a leg­nagyobb érdeklődéssel tekint Egész Európa. Van még egy másik ok is, a­mely a nem­zetközi politikában sok meglepetést idéz föl. Ez pedig az, hogy egymásután tűnnek el oly személyiségek, a­kik vagy koruknál, vagy hosszú, döntő befolyású működésüknél fogva éltető elemei voltak az általuk inaugurált po­litikának. Mikor az öreg I. Vilmos császár, 1870 után a maga kedélyes modorában azt mondta Bismarcknak: «Most már nyugodtan halok meg», nagy szolgálatot tett vele nem­­csak Németországnak, hanem egész Európának is, mert a mondásában rejlő nagy értéknek kifelé is megvolt a hatása. Meggyőződtünk erről 1875-ben, a­mikor Bismarck álláspontja, az orosz intervenczió és az angolok nyug­talansága megmentette a világot egy általános, nagy háborútól. II. Sándor czár hasonlóképp gondolkozott és köztudomású dolog, hogy akarata ellenére ragadtatta magát a török háborúra, a­melyből semmi haszna nem volt. Ez uralkodók egyike sem ébresztette volna új életre a keleti kérdést, még kevésbbé pedig a keklelmi kérdést.

Next