Magyarország, 1898. február (5. évfolyam, 32-59. szám)

1898-02-01 / 32. szám

BUDAPEST, 1898. KEDD, FEBRUÁR I­­V. ÉVFOLYAM. 32. SZÁM. Uj küzdelem. Budapest, jan. SI. A kiegyezés megalkotói örök időkre szólónak hitték és hirdették művüket. Abban látták azt a zárókövet, a mely a nemzet és az osztrák hatalom közötti háromszázados harczot eltemeti , és abban látták azt az alapkövet, a­melyen Magyarország az ő állami épületét vég­legesen megépítheti. Csalódtak. Az eszmék eleven ereje hatalmasabbnak bizonyult az emberi intézményeknél. A háromszázados har­­czot két nagy, egymásba ütköző eszme mozgatta: az összbirodalmi eszme, és a magyar állami önállóság eszméje. E kettő között az ellentét kiegyenlíthetetlen. Az összbirodalmi eszméről a hatalom nem mond le soha. Az egygyüttbirtoklás természetéből folyik az. Azok a dinasz­tiák, melyek több nemzet fölött ural­kodnak, és a­melyeknek hatalmi aspi­­ráczióik vannak, mindig arra törekedtek, hogy a nemzetek érdekeit saját érde­keiknek alárendeljék. Az ilyen állam­­halmazatokban a nemzetek jogai és garanc­iái a központi hatalom erejével és akczió­ képességével fordított viszony­ban állanak. A két fél kimerülése gyak­ran hozott létre békekötéseket, de azok, ha néha őszinték voltak is, tartósak nem lehettek. A linczi, bécsi, szatmári béke­kötéseket, az 1848-ik évi kiengesztelő­­dést több-kevesebb idő múlva nyomon követte a reakczió. Ezt a jelenséget látjuk megújulni nap­jainkban is. A nemzetnek függetlenség utáni törekvése az 1867-iki kiegyezésbe bizonyos garancziákat, kikötéseket rakott le. Kettős czéljuk volt ezeknek. Az egyik : biztosítani a magyar alkotmá­nyosságot az­által, hogy Ausztria népei számára is alkotmányosságot kötnek ki. A másik : függetleníteni a magyar állam sorsát Ausztria sorsának bizonytalan ala­kulásaitól. Kompromisszum volt ez a két eszme között ; az összbirodalmi eszme részére fentartotta a lényeget, mert a monarchia képviseletének, had­seregének és gazdasági területének osz­tatlanságában kifelé mint egységes állam mutatkozott ; a függetlenségi eszme szá­mára pedig fentartotta egyrészt az ön­álló állami élet formáit, másrészt a lehetőségét annak, hogy a viszonyok módosultával a függetlenséget élő való­sággá változtathassa. Ez a kompro­misszum, megengedjük, őszinte volt, de csak azért, mert a viszonyok változásá­ban nem hitt senki sem. Mikor Deák Ferenczet megkérdezték, hogy mi tör­ténik akkor, ha Ausztria szétbomlik, azt felelte reá : nagy birodalmak nem egy­könnyen bomlanak szét. A hihetetlen azonban bekövetkezett. Az alkotmányosság a czentripetális ha­talom és a népek életösztöne közötti harczot belevitte Ausztria szervezetébe is, a­hol az addig ismeretlen volt. Az eredmény ott, a­hol a népek nem tör­ténelmi és nem alkotmányos alapon fejlődtek, más nem lehet, mint az alkot­mány bukása. Nem nagy dolog az egész; ott az alkotmány csak kísérlet volt, és az in integrum restituczió lehetőségét, a 14. §. nagy bölcsen mindig föntartotta. Mint minden békekötés után, úgy most eresztik karmaik közül a Várszínházat. Valóban, eléggé el nem ítélhető eljárás. De ez még nem minden. A képezde igazgatója, Várady Antal, hajdan nagy ügyel-bajjal kijárta a városnál, a kormánynál, hogy a konzervatoristáknak szabadelő­adásokra adják oda vasárnap­ délutánokra a Nemzeti Színház termét. Megtették, így jöttek létre a Nemzeti Színházban matinée­ k , hanem alig vették észre ott, hogy a közönség látogatni kezdi ezeket a délutáni elő­adásokat, azonnal kitelepítették a képezdéseket és okkupálták maguknak ezeket a napokat is. Persze, a Nemzeti Színház érdemes tagjai a délutáni elő­adásokért megint külön föllépti díjakat kapnak és pedig oly busásokat, hogy ezekből az előadások­ból az igazgatóságnak alig van haszna. Egy szó­val, a Nemzeti Színház művészei minden esz­közt megragadnak, hogy maguknak jövedelmet csináljanak. Valóságos uzsorát űznek a művésze­tükkel. Pénzt, pénzt! — ez a Kerepesi-úton a mottó. — Ily körülmények közt nem csodálkozha­tunk, ha azt halljuk, hogy a Nemzeti Színház de­ficitje 1897-re—a busás állami és királyi szubven­­cziókon felül — 50.000 forintra rúg. Ismétlem, százszor fogom még mondani, ha szükséges — hogy a Nemzeti Színház Európa legpazarabb szín­háza. Elköltenék ott a Krisztus köntösét is. Meddig fog még ez a nábob-gozdilkodás tartami ? Igazán kiváncsi vagyok rá. Tehát a Várszínházban most vasárnap Császár is, a két eszme közötti összeütközés ez által előállott Az 1867-iki föltételek be­csületes, hátsó gondolat nélküli teljesí­tése az összbirodalmi eszmére nagy csa­pást mérne. Mit szólna a külföld, ha áruit, podgyászát Pozsonynál megvámol­nák, és ezáltal fölfedezné, hogy itt egy önálló Magyarország létezik ? Ezt a gon­dosan rejtegetett titkot elárulni nem szabad. A külön vámterület folytán a magyar önállóság ügye, azt hiszik, nagy lépést tenne előre. Ki tudja, hol állana meg a nekilódított kő ? Meg kell tehát mindenáron akadályozni, hogy a tör­vénynek elégtétessék. A törvény szava olyan hangos, betűje annyira világos, akarata olyan impera­tív, hogy a megkísértett csűrés-csavarás, elmagyarázás kudarc­ot vallott. Nincs más mód, mint annak megváltoztatása. Az eszközök a régiek. Erőszak és hí­zelgés fölváltva. A véres választást, a durva törvénytiprást szobrok és rendje­lek váltják föl. Az engedékenyek jutal­maztatnak, az ellenállók üldöztetnek és nyomatnak. Modernizálva, az idők szel­leméhez átalakítva megújul itt az egész hagyományos politika, I. Lipóttól Mária Teréziáig. Az időpont nagyon kedvezőnek lát­szik. A nemzet gazdaságilag ki van me­rülve. A lefolyt 30 esztendő mélyen belementette az adósságokba. Az ekként keletkezett gazdasági függés erkölcsi ere­jét is elemésztette. Az így elernyedt nemzet kebeléből olyan parlament állott elő, a­mely minden időkben szégyene marad a parlamentarizmusnak. A több­ség annyira akaratnélküli, hogy — mint Imre növendékei játszották az »Utolsó szerelem«-et Ez a választás lehető rossz volt. Egyáltalán nem előnyös vizsgánál ilyen hosszú darabot adni. Hisz kezdőktől nem várhatni, hogy teljes tehetséget igénylő szerepeket illőleg betöltsenek. Egyes jele­netekben, vagy rövid egyfelvonásos darabokban sok­kal előnyösebben mutathatják be magukat a növen­­dék-színészek. Hozzá az Utolsó szerelem játszha­­tatlan darab. Dóczy Lajos egyike a mondvacsi­nált szépirodalmi nagyságoknak, kiknek a színdarab- írásról csak halvány sejtelmeik vannak. Úgy a Csók, mint az Utolsó szerelem semmi egyéb, mint unal­mas verselés. S ez is milyen kin-rimekké fajul néha! így p. o. az Utolsó szerelem­ben megütötte a fülemet a következő két sor: Ne tégy úgy az idővel, mint a struccel Ha jön a vénkor, akarni se tudsz. Meg az sem az utolsó lapszus, hogy Dóczy Nagy Lajos királylyal, ében-fekelét mondat, holott az ébenfa és igy az ében­szin csak azután, hogy Co­lumbus fölfedezte volt Amerikát, lett ismeretes, illetve honos Európában. De hát a poetika-licen­­cziának sok szabad, kivált ha a költő bölcsőjét a kávéforrásban ringatták ! — A képezdei ifjúság, mindkét nemből legjobb oldaláról igyekezett ma­gát bemutatni. Van köztük olyan is, a­kiben te­hetség látszik, de van olyan is, a­ki még se állni, se beszélni nem tud. Némelyiknek igen rossz az orgánuma. Sok náthás hangót hallottam. De Szirkeszü­ssi: Teréz-karát II. sz. A drámai hét. *— A Magyarország eredeti tárcsája. —* A uralt hét eleje óta nem volt az összes fő­városi színházakban egy bemutató-előadás sem. Az azt megelőző héten, — és a­mint jelentik — a most következőn, megint egymást fogják érni a pemiére­k. Hát ez nem jó beosztás, nincs sem a színházak, sem a látogatók előnyére. Jó volna, ha az igazgató ur­k egymás közt megállapítanák az uj darabok sorrendjét s lehetőleg úgy tűznék ezeket ki, hogy bizonyos időközökben kövessék egymást. A közönség bizonyára hálás lenne ezért és a szín­­házak sem vesztenének semmit. A hét ilyen sterilis lévén, kénytelen va­gyok a várszínházi konszervatóriumi előadás­sal foglalkozni. Nem szívesen járok föl a Várszínházba. Mindannyiszor, hogy ott vagyok, boszankodom azon, hogy a Nemzeti Színház kapzsi egoizmusa nem engedi, hogy ez a színház önálló vállalattá változzék s egy külön igazgatónak adas­sák oda, p. o. Krecsáryinak, a­ki úgyis birja már a krisztinavárosi arénát. Az ember a­t hinné, hogy ena­k a két budai színháznak egy késben kellene tenni, legalább igy parancsolná a józan ész, a mű­vészi érdek Nem, a Nemzeti Színház tagjainak nem elég a 10.000 forintos gázsi, nekik még 25—30 fitos külön föllépti-dijak kellenek s ezért ki nem Kiadóhivatal; Sándor utcza 2. sz. Begy** ért* 3 frtSO kr. 1 10. évre 14 fdt — hr. Előfizetési ár:­szám ára: «iSSeE: lapunk bmt »zárna 16 oldal.

Next