Magyarország, 1898. július (5. évfolyam, 180-210. szám)

1898-07-01 / 180. szám

e­ dette meg kivitelünk érdekében akczióját és némi sikereket is tudott fölmutatni. Újabban azonban a grádi, bukaresti, szifiai, filippopoli, ruscsuki, szalonikii, és konstantinápolyi kép­viselőségek üzletkezelésével a Magyar Ke­reskedelmi Részvénytársaság bízatott meg és azóta a keleti sikerek ismét dugába dűl­tek. Ezek a magyar kormány által fön­­tartott képviselőségek ugyanis az osztrák iparczikkek elárusításával is foglalkoznak és minthogy az osztrák jelzéssel ellátott némely czikk a keleten nagyon is kelendő, e képvi­selőségek, melyeknek csakis a nagyobb for­galom áll érdekükben, a magyar czikkeket teljesen elhanyagolják és annál nagyobb erő­vel forszírozzák az osztrák áruk kivitelét. E képviselőségeket bízta meg legújabban a bécsi Unionbank trieszti fiókja az osztrák czukor elárusításával és ezek az ügynökök árulják a keleten a cseh ásványvizeket. Nem várjuk be a hazafias társulat mentegetődzését és már előre kijelentjük, hogy az Unionbank említett fiókja magyar czukrot is árul és meg­mondjuk azt is, hogy a cseh ásványvíz eladá­sával a képviselőségeket egy olyan c­ég bízta meg, melynek Budapesten is van üzlete. E mentegetődzés azonban egyáltalán nem iga­zolja azokat, a­kik a magyar kormány tá­mogatása mellett idegen árut árulnak a ke­leten.­­____'... — ■■■ — Jubileumi tervek. Budapest, június 30. Arról értesülünk, hogy a magyar kormányt egy idő óta az a kérdés foglalkoztatja, milyen módon ünnepeltesse meg a magyar nemzettel az osztrák császár ötven éves jubileumát ? úgy vélik, hogy az országgyűlés két házával nem volna semmi baj; ezeknek az uraknak nem túlságosan skrupulózus lelkiismeretét a szerencsésen kiásott 1873-iki prec­edenssel könnyen meg lehetne nyugtatni. Annyi hát már körülbelül biztosítva volna, hogy a magyar országgyűlés két háza dec­ember másodikén ünnepélyes hódolattal járuljon az 50 éves jubileumát ünneplő osztrák császár elé. De azt is rebesgetik, hogy az ünnepelni vá­gyók ezzel nem elégszenek meg. Érzik ők is, hogy a mai magyar parlament nem jelenti a magyar nemzetet; az ilyenféle ün­neplésnek meg csak úgy van értelme és jelen­tősége, ha az az egész nemzet ünnepének látszik lenni. Nem akarják megismételni az április 11-iki kudarc­ot; nem akarják, hogy megint napvilágra kerüljön az a tátongó űr, az a bántó ellentét, a­mi a nemzet egész tömegé­nek érzelemvilágát a hivatalos Magyarország­tól elválasztja. Éppen ezért azon törik most fejüket a kománykörök, miként lehetne a de­­c­ember másodiki jubileumot Magyarországon olyan formába önteni, hogy abban a nemzet széles rétegei is résztvenni látszassanak. Eddig szólnak értesüléseink. A hír olyan hihetetlenül hangzik, hogy mi a dolgot nem is tartjuk valószínűnek. Nem beszélünk arról, hogy a mostani nehéz, szomorú, válságos időben egyáltalán van-e ünneplésnek helye, hiszen a monarchia züllött állapota az ural­kodót is arra bírta, hogy magában Ausztriában is a legszűkebb körre szorítsa a jubileum megünneplését. De magában ez az eszme, hogy a magyar nemzet megülje 1848 de­­czember másodikét, annyira abszurd, hogy szinte lehetetlen azzal komolyan foglalkozni. És ha mégis foglalkozunk vele, teszszük ezt azért, mert szomorú percredensek oktattak ki bennünket arra, hogy Bánffy Dezső báró kormánya alatt Magyarországon semmi sem lehetetlen. A dolognak kettős vonatkozása van : tör­ténelmi és czélszerűségi. Az első vonatkozik a múltra, mert felidézi azokat az emlékeket, a­melyek ezzel a históriai dátummal össze­függnek. A második vonatkozik a jövőre, mert hiszen minden ünnepnek az a czélja, felébreszteni bizonyos érzelmeket, a­melyek a résztvevő faktorok együttműködését, összhang­ját, egyetértését biztosítani vannak hivatva. Mind a két szempont pedig olyan, hogy ha azokat valamelyes erőszakolt módon fényes világításba helyezik, az a dinasztiára is, a magyar nemzetre is, de az egész monarchiára is a lehető legkárosabb következésekkel járna. A történelmi emlékeket akarják felidézni ? Széttépni azt a fátyolt, a mit a magyar nem­zet a maga lojalitásában ezekre a szomorú emlékekre vetett ? Megint arról diskuráljunk, a mit az 1867-iki törvényhozás bölcsessége úgy ahogy elsimított, hogy V. Ferdinándnak palota forradalom útján kierőszakolt lemon­dása bír-e Magyarországra nézve joghatál­lyal, vagy csak közönséges államcsíny számba megy ? Vagy fejtegessük az uj fejedelemnek a trónralépés alkalmával kibocsátott nyilat­­kozványát, melyben élte feladatául tűzte ki «a birodalom minden országait és néptörzseit egy nagy státustestben egyesíteni ? » Vegyük számba a kiömlő vért, latolgassuk a tömér­dek szenvedést, mérlegeljük a katasztrófák egész sorozatát, a­mely ennek a nagy mon­dásnak a nyomában a népekre és a dinasz­tiára zúdult ? Mert ezeket a történelmi mo­mentumokat a deczember másodiki dátumtól elválasztani nem lehet Ha pedig Zsigárdy úr, vagy másik, a­kit az országgyűlés többsége a hódoló felírat elké­szítésével megbíz, vagy a­ki szóbelileg adja elő a magyar országgyűlésnek deczember má­sodikén feltörő érzéseit, ezeket a momentu­mokat elhallgatja, akkor közönséges falzifiká­­cziót követ el a históriai igazságon és a leg­­jogosultabb kritikának akkora mértékét hívja ki, a­mely az ünnepnek minden harmoniáját nemcsak hogy lerontja, hanem a legrikítóbb pisharmoniává változtatja át. Már most micsoda czélszerűségi momentu­mok lehetnek azok, a­mik a magyar kormányt arra indítják, hogy bele­vigyék a nemzetet egy ilyen ünneplésbe? Hol találja meg az érintkezési pontokat, a­hol a nemzet és dinasztia érzelemvilága ta­­lálkozhatik ? Hogyan kerüli ki azt, hogy a megsértett néplélek ne kiáltson, ne tiltakozzék az ellen a merénylet ellen, a­mikor ráerősza­kolnak egy olyan ünnepet, a­melyik neje nemcsak idegen, hanem gyászos és sértő ! Vagy az a kormány czélja, elárulni, napfényre hozni, hogy vannak még itt olyan diff­éren­­cziák is ebben a monarchiában, a­melyekről a külső világ nem is tud, vagy már elfelej­­kezett ? Hogy nemcsak Ausztriában választja el a politikai faktorokat a legélesebb ellentét, A haragvó Isten.­ ­* — Irta : Póta Lajos. — Kitört a szörnyű égi háború, Dörög az ég, a villámok czikáznak . . . A gazda térdre hull. És szomorú Halk szava kél az esdeklő fohásznak: «Mi jó Atyánk, itt sírunk szent neveddel, Mindennapi kenyerünket ne vedd el!» Harsogva szól a tornyos fellegekbül Világ ura az esdeklő fohászra: Véges-végig a határon keresztül Jégköveit dörgés közt szórja, hányja. A gazda kél sápadtan és ijedten: „Süket az ég! Az Isten is kegyetlen!“ – káromkodik, a­hogy kifér a torkán, Ordítozik, mint a sebzett oroszlán. És futva-fut a pusztuló határba, Zilált hajjal a vidámló viharban . . . Keserveit az égre fölkiáltja, Mikor az ég nagy zengve-zúgva harsan: „így, így, Uram, te nagy, erős, hatalmas ! Ne nézz nyomort, ne földi szenvedést! A könnyező imádságra ne hallgass! Csak rajta, rajta! Paskold a vetést! Hagyd el te is a népet, Istenünk, Ki téged már csak egymaga imádott! Mindenki ránk tör, te se légy velünk! Verd a kalászt, gyümölcsöt és virágot! . . . Oly édes volt a pitypalatty danája, Éledt szivünk szép csattogó szavára. Az a kis fürj hálát zengett neked, Nekünk reményt ... S most mind agyonvered! Csak rajta, jobban! . . . Elfogyott a jég? Meg adig szedek! . . . Van itt, Uram, elég! Mind visszahányom, több j­öved ha nincs! Nyújtsd a kezed!... Ne! Kapd el és suhints ! Suhinthatsz már, nincs mit pusztítanod! Beteljesült te szent akaratod. . . . Én jó Atyám, nem perlek már véled, Te bölcs vagy , hát dicsértessék neved ! Kicsépelted a télt szemű kalászt jól! Kivetted az ennivalót a szánkból! Most már aztán hulló csillag helyett Hullass az égből mindig kenyeret! És arra kérlek, mint mindenhatót: A semmiből fizesd meg az adót! Villámoddal, mely oly fülhasgató, Hasíts le sebtiben egy nagy faágat! Magának abból a földönfutó Vándorbotot, koldusbotot csinálhat.» Dörög az Úr fönséges nagy haragja : «Ki nyitja ajkát vakmerő panaszra ? Borulj le, féreg, a színem előtt! Mit lázadsz, hogy megvertem a mezőt! Azért fordul el tőletek kegyelmem, Mert nem hisz már a föld népe se bennem. Nem mond igaz szívből fakadd imát, Bálványt farag, arany borjút imád, Elhagyja a szabadság Istenét, Eladja a rabságnak mindenét, Eladja lelkét s véle csúfot űz, Mely homlokomból pattant tiszta tűz, Levetkőzi magáról képemet, Nevem már-már csak agyrém, képzelet. Ledöntenétek égi trónomat, Éreztetem hát sújtó karomat! Tudjátok meg, vakok, hitetlenek: Mindig voltam, mindig vagyok s leszek /» MAGYARORSZÁG Budapest, 1898. péntek, július 1. Nem késő még? Irta: Seyler Juliette, 1896. augusztus 20 án. Kedves Barátom ! Milyen boldogok vagyunk mi!--------------1897. május 12-én. Véletlenül, a mint íróasztalomon rakosgat­tam, megtaláltam e papírlapot. Azóta hónapok múltak. Sok minden megváltozott. Mosolyog­nom kellett, a­mint e magános sort elolvas­tam : «Mily boldogok vagyunk mi !»-----­Csak éppen ennyire jutottam hazugságommal. Mert nem igaz. Nem voltam boldog soha-----­Ön azt mondta nekem egyszer, hogy én va­gyok a legőszintébb ember, a­kit ön valaha ismert. Mellesleg megjegyzem, ez volt az egyetlen bók, melyet valaha öntől hallottam. Erre kellett gondolnom, a­mikor hazudni akartam önnek. Ezért akadt el a tolam és én félre tettem a papirost, hogy megint előszed­jem olyan időben, a­mikor majd könnyebben hazudhatom, mint éppen abban a pillanatban. Aztán meg nem is akartam fájdalmat okozni önnek. El kellett készülnöm rá, hogy színlelt boldogságomnak a leírásával megsértem önt. Azért hallgattam akkor. De ma, hogy szabad vagyok, ura önmagamnak, ma beszélni aka­rok, világosan akarok beszélni s adja az Isten, hogy erre megtaláljam a kellő szava­kat. Hiszen mindkettőnknél a legfontosabbról van szó, életünk boldogságáról. A hallgatással feldúltuk azt már egyszer játszi módon. Nem akarok, mint akkor, most is büszke lenni. Időközben kemény Btegpró-

Next