Magyarország, 1898. augusztus (5. évfolyam, 211-240. szám)
1898-08-01 / 211. szám
Bismarck, Budapest, július 31. «Macht geht vor Recht», ez volt az ő mondása. Sime rajta is, akinek joga volt a hallhatatlanságra, diadalmat ül a minden hatalmak fölött való hatalom : a Halál. Azt az embert, aki legyőzte a századot, mert a saját agyveleje után alakította azt, most legyőzi a haldokló század, kényszerítvén egykori urát és parancsolóját, hogy előtte szálljon sírba. Mindig megdöbbenti az embereket az, ha közülök egy-egy fennen kimagasló alak kidől. Azt hiszik, hogy azok az alkotások, amiket a kiváló erő megteremtett, össze vannak kapcsolva azzal az erővel, amely azokat létrehozta. Holott az emberi szellemben rejtőző alkotó erő önmagán kívül eső tényezőkből, a kor és a viszonyok ellenállhatlan hatalmából keletkezik, működik és alkot. Az emberi nagyságból ez nem von le semmit. Istentől különösen megáldott szellemnek kell annak lenni, aki az apró események zűrzavarából, a kicsinyes érdekharczok tömegéből, a históriai fejlődés észvesztő ellentéteiből ki tud bontakozni, hogy lelkének minden erejét egy czél felé irányítva, azt meg is valósíthassa. És ha a milliók közül akad egy, aki letöltötte élete hivatását, méltán csodálja meg a világ az ilyen alaknak nagyságát, és méltán döbben meg, amikor az ilyen óriásnak is az apró emberekkel közös végzet, a halál jut osztályrészül. Ilyen óriás volt Bismarck. Hatalmas elméjét, törhetlen lelkét egyetlen akarat töltötte be, megteremteni nemzete nagyságát. Az erre vezető egyetlen eszköz, a német egység, hiú ábrándnak, hitelvesztett fantomnak látszott, amelyet évszázados törekvések kárbaveszése kompromittált. Az anyag, amiből a nagy művet megalkotni kellett, a lehető legalkalmatlanabb volt czéljaira. A kozmopolitikus, filiszter gondolkozású német néppel kellett dolgoznia, amely hol az apró egyetemek által nevelt általánosságok, légies, hol a századok során erősen kifejlett lokálpatriotizmus alacsony körében mozgott, és a mely fölött versengő nagyhatalmak és féltékenykedő apró udvarok uralkodtak. Irigykedve tekintett a szomszéd franczia nemzetre, amelyet sovinizmusának lángolása már többször Európa urává tett. És ma ? Európa legsovinisztább nemzete a német, amelyet a nemzeti egység és a kivivott hadi dicsőség tudata emel elsőrangú hatalmává ma Európának, maholnap a világnak. Ez a roppant at, amit a német nemzet félszázad alatt Bismarckkal az élén megtett, adja meg a mértéket azon ember nagyságának, aki most a riedrichsruhei kastély csendes, nyugodt halottja. Milyen óriási eszközökkel dolgozott! Csodálatos következetlenségei, életének roppant ellentmondásai, miként olvadnak össze a vas következetesség, a harmonikus, befejezett életpálya legtökéletesebb példájává! Életének vezető eszméje a német egység volt, és mégis odadobta a németség jelentékeny részét egy idegen államalakulatnak, mert látta, hogy czélját csak éopf nagyhatalommal érheti el. Ő volt az első német, aki a németségért a lemondásnak ekkora magaslatára tudott emelkedni. Gyűlölte a bürokratizmust; junker származásánál fogva született ellensége volt annak, és ő volt az, aki a bürokratizmust hazájában megteremtette, mert a nemzeti egységnek szüksége volt az összeolvasztó, központosító vasszervezetre. Merészen szembeszállott népének partikularisztikus hagyományaival, évekig el tudta ezért viselni nemzete gyűlöletét, és nem roskadt meg alatta, mert ekként akarta nagggyá tenni azt, a ki gyűlölte, így érte el az emberi nagyság legnagyobb fokát. Világos szelleme tudatában is volt ennek. «Felséged engem nagyobbá nem tehet®, mondotta II. Vilmosnak, mikor ez öt szuverén ranggal akarta kitüntetni, holott ő maga vívta ki magának a legfőbb szellemi szuverenitást. És a nagy német nemzet oda gyűl most legnagyobb fiának koporsója köré; gyászában részt vesz az egész világ, mert hiszen a népek törekvéseiben közösség van. A magyar nemzet is megérti azt a bánatot, amit a német nép érez, mikor nagyságának, függetlenségének megalkotóját veszti el, megérti, mert hisz az ő Bismarckja még meg sem született. * Ki volna az a vakmerő, aki ennek a világtörténelmi életnek akár csak vázlatos rajzára is egy újságlap keretében vállalkoznék ? Bismarck története Európa története legalább husz esztendőn keresztül. Ismeri mindenki s mégis talány mindenkinek. Mi, a nap krónikásai, nem is mímeljük hát a történetírót, hanem beérjük annak a megmutatásával, hogy a Bismarck alakja időnkint hogyan tükrözött a magyar felfogásban. Először 1866-ban volt, hogy Bismarck a magyaroknak érdekessé lett. Ekkor a Fás. JJjs. így irt róla: «Van-e, ki e nevet nem ismeri? — méltán kérdhetnék minden hirlapolvasótól, ki Közép-Európa politikai eseményeit s azoknak az idei gyilkos háborúvá fejlődését az utóbbi évtizedben figyelemmel kisérte. Mindenki tudja, hogy ezeknek egyik fő mozgató eleme, a vállalkozó, nyughatatlan szellemű porosz miniszter, gróf Bismark volt. Merész terveinek egy nagy része e perczben sikerültnek látszik; a porosz nemzetet, melynek nagyságáért lelkesült, törvényes és törvénytelen, nyílt és alattomos utakon, elszánt, szívós kitartással, a hatalom és dicsőség oly fokára vitte fel, amelyen az a világ teremtése óta soha nem állott, sőt a melyről talán maga a nagyratörő miniszter, legmerészebb vágyai között sem álmodott. Észnek, ügyességnek, hősiességnek megvan ezen eddigi fényes sikernél a maga része, de a későbbi idő fogja földeríteni, mennyire működött közre e vívmányoknál még a véletlen, a szerencse s a küzdtérre szorított többi kormányok és népek halcsillagzata. Úgy fogják-e tekinteni Bismarckot, mint nagy Németország regenerátorát, vagy átkozni fogják-e emlékét — ez is a jövő titkai közé tartozik. Gróf Bismarck egész neve, minden porosz predikumával együtt így hangzik : Otto von Bismark auf Schönhausen und Kniephof. Született 1813-ban Brandenburgban. Két őse a 18-ik században államminiszter volt ugyan, mindamellett családja a szegényebb nemesség osztályába tartozott. Bismarck csekély földbirtokkal s vagyonnal birt. A jogtudományokat a göttingai, berlini s greifswaldei egyetemeken hallgatta s ezalatt szolgálta le — a porosz törvények értelmében — katonakötelezettségi évét egy vadász-zászlóaljban. Később az aacheni és potsdami kormann hivataloknál működött. Vannak, kik azt állítják, hogy államvizsgát soha sem tett le. Annyi bizonyos hogy nyughatatlan szelleme nem nagy kedvet találta a jogtudományi pálya szárazságában s inkább valami mezei kapitány-féle vidéki hivatallal érte be sokáig. A Sachsen nevű porosz tartomány gyűlésén is jelen volt, de politikai jelentőségre csak 1847-ben vergődött, midőn a külön tartományok egyesült országgyűlésen Berlinben a szász nemesség képviselője volt s a szélsőjobboldal vezére lett. Ekkor még gyakran kellett eltűrnie a régi szabadelvű ellenzék gúnyait s ritkán szólhatott úgy, hogy ellenei közbe ne vágtak volna. Az ellenzék vezérei sokszor rendre utasították, valahányszor a parlamentáris illemet megsértő. Az 1849. és 1850-es években a porosz második kamarában gyakran oly ultra-reakczionárius követelésekkel lépett fel, hogy olykor még az ő pártja vezérei is kénytelenek voltak ellene szólni. Annál inkább feltűnt Bismarck royalistikus buzgalma az udvari körökben s 1851- ben már azon kitüntetés érte, hogy Frankfurtba a német szövetséghez Poroszország követévé neveztetett ki, titkos követségi tanácsos czimmel. E magas álláson különösen abban tetszett magának, hogy kemény ellenzékbe tette magát az osztrák követtel s az akkori hirlapok beszélték többi között, hogy midőn az osztrák követ, gróf Rechberg egyszer a különböző német államok követeit nyilvános tisztelgés alkalmával házi kabátban fogadta magánál, Bismarck egész kényelembe vetette magát és szivarra gyújtott. Azt is beszélik, hogy Bismarck ekkor titkos dolgozótársa volt a hires és jeles berlini életlapnak, a «Kladderadatsch»-nak s ebben sok éles szatírát közölt Ausztria ellen. Megjegyzendő, hogy a nevezett életlap azelőtt Bismarckot sem kímélte gúnyával, a mi anynyira ment, hogy 1849-ben Bismark a lap szerkesztőjét egyszer párbajra is kihívta. Az utóbbi kész is volt a gróf kivonatának eleget tenni, azonban Bismark barátai elsimították a dolgot. A viszályból valóságos egyezség lett, s mint említettük, maga Bismark is beállott a lap titkos dolgozótársai sorába. (Midőn később miniszter lett, ezen lapot is csak úgy üldözte, mint a többi szabadelvű lapokat.) Midőn Poroszországban szabadelvűbb minisztérium lépett a kormány élére, ez nem hagyhatta meg a bevallott reakczionárius szellemű Bismarckot frankfurti állomásán. 1859-ben elküldték követnek az orosz udvarhoz Sz.-Pétervárra. Innen kezdett összekötő szálakat fonni a párisi kabinettel, hogy a dolgok változása esetére a külügyi miniszter tárczáját biztosítsa magának Berlinben. Messzenyúló tervei voltak már ekkor egy porosz-franczia-orosz szövetség megalakítására s ezeket ismételt ízben terjesztette elő Berlinben. Ezen szövetség czélja lett volna: az orosz lengyel határ kiterjesztése a Visztuláig; Francziaország területének nagyobbitása Belgium és a Rajna balpartja által s egy német szövetségi állam megalapítása Poroszország felsőbbsége alatt, minek következése lett volna a német közép és kisebb államok bekebelezése Poroszországba. Tehát már hét évvel ezelőtt ily gondolatok jártak Bismarck fejében. Az általa várt változás hamar megérkezett s 1862-ben azt kívánta a porosz király, hogy Bismarck az új Heydt- Szerkesztőség: Teréz-körút 19. sz. Előfizetési ár: ?&od 1286-?: Egyes szám ára: helyban 4 hr. vidékem S kr. Kiadóhivatal: Teréz-körút 19. sz. Lapunk mai száma 10 oldal