Magyarország, 1898. november (5. évfolyam, 303-333. szám)

1898-11-01 / 303. szám

MAGYARORSZÁG Budapest, 1898. kedd, november 1. s Szilágyi Dezső Horváth Boldizsárról. Budapest, okt. 81. Szilágyi Dezső, a képviselőház elnöke Hor­váth Boldizsár ravatalánál tegnap a következő gyászbeszédet mondta: Mielőtt visszaadnék a hideg földnek, a mi az övé, emlékezzünk meg néhány szóval arról a fényes elméről és arról a meleg szívről, mely egy hosszú életen át a miénk, a hazáé volt. Felnőve a negyvenes évek eszméi és törekvései közepette , politikai pályája a negyvennyolc­adiki korszakkal nyílott meg ; abban a korszakban, mi­dőn megvalósulni látszott mindaz, a­mit annyi évtizedeken át terveztek, sőt az is, a­mit csak reméltek. Mint ifjú ember végigélte e korszak mámoros lelkesedését, ádáz küzdelmeit és kétségbeejtő szen­vedéseit, míg a végső katasztrófánál úgy hitték, minden, de minden elveszett. Aztán átélte, a­mi reá következett. Lassankint magához jött a nemzet. Milliók és milliók szívében újra felébredt a remény, megjött a munkakedv, megizmosodott a férfiakarat. A múlt eszményei visszanyerték hatalmukat a kedélyek fölött, irányt és tartalmat adtak a törekvéseknek. Az abszolút rendszer egyik romlásból a másikba jutott. . . kö­zeledett, közeledett az alkotmányos élet új de­rűje ! Ekkor újra régi vezérei felé nézett a nemzet. Keresték azokat, kik a végerővel küzdő rendszer és a koc­káztató vérmesség kettős veszélye közt biztos révpartra viszik a hánykodó hajót. Nemcsak a régi szabadelvű párt, de az ország túlnyomó részének bizalma Deák felé fordult. A jelesek mellett, kik köréje gyülekeztek, kiket múlt­juk és képességük az elsők közé emelt, egy fiatal, szombathelyi ügyvédet találunk. Tudása, lángoló és meggyőző ékesszólása, tollának hatalma, egyéni­ségének varázsa a közvárakozást és rokonszenvet széles körökben felköltötték. A szabadelvű eszmék e hatalmas bajnokára nagy várakozással tekintett a magyar értelmiség, melyben amaz elvek iránt a ragaszkodás kettős erővel ébredt föl. Ki is jelölték jóeleve helyét és feladatát a még csak derengő új korszakban, ez a magyar igazságügy reformá­lása, nem­ újraalkotása volt. Végre megérkezett az alkotmány visszaállításá­nak napja. A minisztérium megalakult és kitört az eddig aggodalmakkal­­szorongó lelkesedés ország­szerte. A koronázás megtörtént. Talán soha a művelt világban nagyobb és osztatlanabb rokon­­szenv nem környezte a magyar nevet, mint midőn a budai várutat és a Duna partját százezrek lepték el, tanúi annak, hogy megerősittetett a háromszá­zados frigy nemzet és királya között. Most már megjöttek az alkotó munka napjai. A nemzet készsége és lelkesedése határtalan, de ez a lelkesedés követelő volt. Mindent vagy leg­alább igen sokat kívánt gyorsan és egészen. Az igazságügy Horváth Boldizsárnak jutott. Tőle vár­ták, hogy az igazságszolgáltatást alapjaiból újra építse. E téren mindenütt ideiglenesség, zavar bi­zalmatlanság. Az abszolutizmus rendszere felbom­lott. A­mi a rendi alkotmánynyal kapcsolatos, az elavult és tarthatatlan, a­mi érvényben volt és némi rendet alkotott, törvénytelen. Csak a meg­valósítandó elvek, mint útmutatók emelkedtek ki a 48-iki törvényekből, még inkább a közvélemény várakozásaiból. De az igazságügy nem tűri a rögtönzéseket, az átmenet nélküli vagy változásokat. Alig van az államéletnek oly ága, a­hol az elvi megállapodá­sok és a reform megvalósítása közt szükségképp oly hosszú út fekszik. Újból kellett alkotni mindent. Összekeresni az embereket, megtölteni kedvvel, lelkesedéssel, csilla­pítani a türelmetleneket, bátorítani az aggódókat, átmeneteket teremteni, tervezni és kidolgozni. Ez foglalta el k­ószobájában, sétáin, kertjében és gya­korta éjjeli álmaiban is. És ha csak az igazság­ügy gondjai nyomták volna. De reform volt a szükség, a jelszó minden téren. Benn a parla­mentben, künn a közéletben folyt a harez, a sze­mélyes, néha kegyetlen harez. Az igazságügy­miniszter belátására, ékesszólására, tollára jófor­mán minden nagy ügyben szükség volt. Bátran és hittel fogott a munkához. Hitt, talán túlságosan bízott a jogegyenlőségre épített intéz­mények átalakító hatásában és a nemzet össze­forrasztó erejében. Túlságosan bízott a társadalom segítő készségében. Lelki szemei előtt eszmények lebegtek, a negyvenes és negyvennyolczas korszak hagyományai. A polgári és politikai szabadság rendjét és biz­tosítékait akarta megteremteni. Akart egy oly bírói kart, mely tudományban, kötelességérzetben, ha­gyományokban erős, melyet a nemzet bizalma kör­­nyez, mert független és mert lelkiismeretesen hű felada­tihoz ; ügyvédi kart, melyet hivatásának ne­mes felfogása vezet és lelkesít, mely tisztaságát önmaga óvja meg, oly eljárásokat, melyekben a műveit nyugaton a jog védelmének és érvényesi­­­­tésének legjobb biztosítékait találták .... Az anyagi törvényekbe humánus szellemet, mely er­kölcsi erőt ad a jognak, midőn szigorát enyhíti, mely hosszú életet biztosit a törvénynek, mert az ember nemesebb természetére építi. . . Mit alkotott meg minisztersége rövid évei alatt, a törvénykönyv mutatja, mit tervezett, annak ré­szét, csakis egy részét a közzétett munkálatok és beszédei mutatják, mi volt a többi, a­mi lelkében forrongott, azt csak sejteni és csakis keveseknek lehet. . . De a­mennyit tudunk mindezekről , őt tekintjük az új magyar igazságügy első nagy re­formátorának. Ez érdeme, ez dicsősége, melynek koszorúja nem fog elhervadni ! . . . Miniszteri pályája végéhez közelgett ... az akadályok benn és künn lehangolták, lelke fáradni kezdett, érzékeny szive vérzett az uj meg uj sebek alatt, melyek közt nem azok voltak a legfájóbbak, a melyeket ellenfelei fegyvere ütött, a küzdelmek és a tapasztalás nem egy tollat téptek ki merész géniusza szárnyaiból. .. Visszalépett. Nem kétkedem, fájdalommal telte. Nem a hatalomtól, nem az állás fényétől fájt a megválás. Nem is vitt annak szokásos külső díszé­ből semmit magával ... de, hiszem, fájt meg­válni terveitől, attól a munkától, mely lelkéhez forrott, melynek sikerein és eredményein csüngött... Lassan-lassan visszanyerte lelkének rugalmassá­gát. Fel-fellobbant a régi kedv s régi lelkesedés. Újra látogatni kezdte a képviselőházat. A nagy politikai problémák vonzották. Mindent figyelemmel kísért, egyes alkalmakkor fel is szólalt, a Ház lelkesedéssel függött ajkain, gyönyörködött ékes­­szólásának nemes páthoszában és elragadó ere­jében. De egyre, úgy tudom, nem is gondolt, egy pilla­natig sem arra, hogy újra kormányra jusson. Lelke nem bírt lehűlni addig a pontig, nem tudott eljutni az ekeményedésnek arra a fokára, hogy újra elviselhesse a politikai élet sivár küz­delmeit. Életkor, betegség, szemevilágának meggyengü­lése végre meghozták a visszavonulást. Bár nem szűnt meg követni az események folyását. Figyelme azonban mindinkább a költészet és tudomány bi­rodalmát kereste fel, melyeknek nemes örömeit annál inkább élvezhette, minél osztatlanabbul for­dult lelke feléjük. Most elköltözött. Megtért mes­teréhez, nagy társaihoz oda, hova a hit és az em­beri lélek örök sóvárgása a jókat és igazakat küldi . . . Boldog ő . . . . .Mindenható hosszú élettel ajándékozta meg . . . Átélte hazánkra nézve a század két legnagyobb korszakát és ott volt az elsők közt. Megadatott neki, hogy érezze a lelke­sedés isteni erejét, a nagy küzdelmek és diadalok büszke örömeit ! Meglátogatták a nagy szenvedé­sek is, a földi lét boldogságának szükséges alkat­részei . . . Nemesen élt . . . jó ember volt . . . . híven csüggött ifjúkori eszményképein, hűt és ki­tartó a barátságban, odaadó családja szerete­­tében . . . Az Úr magához hívta őt! Itt lent nem látjuk többé, csak emlékének örökzöldje fog virulni, de ő még­sem vált meg tőlünk. Tud rólunk. Valamint a végtelen térben elhintett égi testek fénye a mérhetlen távolból eljut a mi földünkhöz, úgy az ő szeretete, mely halhatatlan lelkével egybeolvadt, megtalálja az utat azokhoz, kikhez úgy ragaszko­­dott, hazájához és nemzetéhez! És most kisérjük el földi maradványait a sírig, hol csendes legyen nyugodalma! A német császár keleti útja. Budapest, okt. 31. Az isteni tisztelet, a­melynél a német császári pár tegnap Betlehemben jelen volt, figyelmünket a világ e legjelentékenyebb helyére, Krisztus születé­sének városára tereli. A Bethlehem (a kenyér helye) elnevezésből, épp úgy, mint cookrata­ városnak hasonló hangzású bibliai nevéből azt látjuk, hogy Dávid városának környéke mindig igen termékeny volt. A kis község, a mely épp a nimbus következtében, a mely­­lyel a kereszténység tisztelete övezi, a mohamedá­nok részéről sok bajt és veszedelmet volt már kénytelen eltűrni, bizonyos jólétnek hatásával van ránk még ma is. A virágzó kis városnak azonban vallási jelentősége az, a mely leginkább kidombo­rodik. A nagy Mária-templom, a­mely Jézus születési helye felett emelkedik, Nagy Konstantinnek ez a műve és a latinoknak, görögöknek és örményeknek ehhez csatlakozó kolostorai kimagaslónak az egész város felett. Részben ezekhez tartozó, részben független iskolákban és jótékony intézetekben itt nincs hiány. A különféle felekezetűek közt fenn­forgó viszonyra nézve igen jellemző, hogy 1873 karácsonya óta török őrséget kellett a Mária­­templomban felállítani. Az olasz francziskánusok és a görög szerzetesek az időtájt tudvalevőleg, a nagy proc­esszió alkal­mával, valóságos csatát vívtak egymással, a­mely­nek sok halott és sebesült volt az áldozata. A­mi magát a templom épületét illeti, ez kétségkívül mai napig megmaradt eredeti alakjában és így a leg­régibb keresztény templomépítési stil mintájául szolgálhat. A különféle időkben rajta végzett javítá­sok és szépítések az épületnek a 330-ik évtől szár­mazó Konstantini tervezetét nem igen változtat­ták meg. A többi templomok, valamint Betlehemnek nagy­szerű kolostorai az idegennek nem sok látnivalót nyújtanak. Más régi épületekből a gyakran szétdul és újból felépített városban ma semmi sincs már. De azért az utczákon való barangolás elég érdekes. A sok új ház, a­melyek szakadatlan sorban nyúl­nak ki gyakran még a régi sánczokon túl is, leg­­inkább tanúsítják Betlehemnek az utóbbi években való nagy felvirágzását. A jólétnek, az anyagi fej­lődésnek jellegét mutatja az egész. A tömören épí­tett, íves ablakokkal és az emeleten erkélylyel el­látott házakban tisztaság, rend, czélszerű beosztás uralkodik, a­mi az európai látogatókat kellemesen érinti. A lakosok, kik jobbára erőteljes emberek, Hebron és a környék egyéb lakosaival vívott örökös har­­czaikban arra a hírnévre tettek szert, hogy har­­czias és rettenthetetlen emberek. A városban ma­gában is, a keresztény és a mohamedán kerületiek lakosai közt épp oly sűrűn fordultak elő összeüt­közések, mint ahogy az ország kormányzata ellen is akárhány felkelés dúlt. Századunknak harminczas éveiben, Syriának Egyiptom által történt megszállása idején, Betlehem az új adók ellen való lázadásával oly sok kellemet­lenséget okozott a portának, hogy Ibrahim basa, példaadás kedvéért, a városnak egész török részét elpusztittatta, igen sok embert kivégeztetett és­ a mohamedán lakosoknak nagy részét kiűzte a vá­­rosból. A városnak fő kereseti forrását ma­ is a barom­tenyésztés és a földmivelés képezi. Kertjeinek mű­velése Hebronéval vetekedik és pár év óta a bor­termelés is nagy eredménynyel jár. Ezelőtt itt épp úgy, mint egész Syriában, a szőllőtermést meg­­szárították és vagy assza alakjában hozták forga­lomba, vagy pedig szörpnek és pálinkának dolgoz­ták fel. Ám a pálinkaivás és a szeszes italok élvezete egész Syriában ijesztő mérvben terjedt el , különösen Betlehemben gyökeredzett meg. Persze épp úgy, mint minden török, a betlehemi lakó is csak háza belsejében áldoz e szenvedély­nek, de oly nagy mértékben, hogy e fajnak testi és lelki degenerácziója rövidesen bekövetkezik. Pedig ez nagy baj, mert épp Betlehem lakói vol­tak azok, a­kik eddig értelmiségüknél, szorgal­muknál és takarékosságuknál fogva Palesztina lakosai közt kiváló helyet foglaltak el. * A zsidó királyoknak sírhelyeit Jeruzsálemben, a­hol Dávid, Salamon és még más 14 zsidó király pihen, a német császári pár szintén meglátogatja. A sírboltot a tradíczió szerint eredetileg Dávid alapította; utódainak mindegyike egy-egy új helyet építtetett sarkoshágja számára. Ide rejtették el az elhunytaknak sok drágaságát, akárhányszor koro­náját és jogarát is. Jeruzsálemnek Nelukodonazor által történt első elpusztítása alkalmával a sírhely­nek nem esett bántódása. Hyrkan zsidó király azonban, a­mikor egy alkalommal pénzzavarban volt, felnyitotta e sírok egyikét és eltulajdonította a benne talált kincseket. Újabb fosztogatás történt a sírboltban, a­mikor a rómaiak dúlták fel Jeruzsálemet. Titus a zsidó kincseknek egész tömegét, köztük Salamonnak öt mázsa súlyú gyümölcstálját is Fámába hozta. Ké­sőbb, mikor Genserich, a vandálok királya Rómát pusztította el, a zsidó kincsekből egész hajórako­mányt küldött Karthágóba. Ezek közt volt az arany tál is. A hajó azonban a lipari szigeteknél zátonyra került és elsülyedt. Mikor a keresztesek elfoglalták Jeruzsálemet, ezek a sírboltra fakeresztet állítottak, a­melyet azonban

Next