Magyarország, 1898. november (5. évfolyam, 303-333. szám)
1898-11-01 / 303. szám
MAGYARORSZÁG Budapest, 1898. kedd, november 1. s Szilágyi Dezső Horváth Boldizsárról. Budapest, okt. 81. Szilágyi Dezső, a képviselőház elnöke Horváth Boldizsár ravatalánál tegnap a következő gyászbeszédet mondta: Mielőtt visszaadnék a hideg földnek, a mi az övé, emlékezzünk meg néhány szóval arról a fényes elméről és arról a meleg szívről, mely egy hosszú életen át a miénk, a hazáé volt. Felnőve a negyvenes évek eszméi és törekvései közepette , politikai pályája a negyvennyolcadiki korszakkal nyílott meg ; abban a korszakban, midőn megvalósulni látszott mindaz, amit annyi évtizedeken át terveztek, sőt az is, amit csak reméltek. Mint ifjú ember végigélte e korszak mámoros lelkesedését, ádáz küzdelmeit és kétségbeejtő szenvedéseit, míg a végső katasztrófánál úgy hitték, minden, de minden elveszett. Aztán átélte, ami reá következett. Lassankint magához jött a nemzet. Milliók és milliók szívében újra felébredt a remény, megjött a munkakedv, megizmosodott a férfiakarat. A múlt eszményei visszanyerték hatalmukat a kedélyek fölött, irányt és tartalmat adtak a törekvéseknek. Az abszolút rendszer egyik romlásból a másikba jutott. . . közeledett, közeledett az alkotmányos élet új derűje ! Ekkor újra régi vezérei felé nézett a nemzet. Keresték azokat, kik a végerővel küzdő rendszer és a kockáztató vérmesség kettős veszélye közt biztos révpartra viszik a hánykodó hajót. Nemcsak a régi szabadelvű párt, de az ország túlnyomó részének bizalma Deák felé fordult. A jelesek mellett, kik köréje gyülekeztek, kiket múltjuk és képességük az elsők közé emelt, egy fiatal, szombathelyi ügyvédet találunk. Tudása, lángoló és meggyőző ékesszólása, tollának hatalma, egyéniségének varázsa a közvárakozást és rokonszenvet széles körökben felköltötték. A szabadelvű eszmék e hatalmas bajnokára nagy várakozással tekintett a magyar értelmiség, melyben amaz elvek iránt a ragaszkodás kettős erővel ébredt föl. Ki is jelölték jóeleve helyét és feladatát a még csak derengő új korszakban, ez a magyar igazságügy reformálása, nem újraalkotása volt. Végre megérkezett az alkotmány visszaállításának napja. A minisztérium megalakult és kitört az eddig aggodalmakkalszorongó lelkesedés országszerte. A koronázás megtörtént. Talán soha a művelt világban nagyobb és osztatlanabb rokonszenv nem környezte a magyar nevet, mint midőn a budai várutat és a Duna partját százezrek lepték el, tanúi annak, hogy megerősittetett a háromszázados frigy nemzet és királya között. Most már megjöttek az alkotó munka napjai. A nemzet készsége és lelkesedése határtalan, de ez a lelkesedés követelő volt. Mindent vagy legalább igen sokat kívánt gyorsan és egészen. Az igazságügy Horváth Boldizsárnak jutott. Tőle várták, hogy az igazságszolgáltatást alapjaiból újra építse. E téren mindenütt ideiglenesség, zavar bizalmatlanság. Az abszolutizmus rendszere felbomlott. Ami a rendi alkotmánynyal kapcsolatos, az elavult és tarthatatlan, ami érvényben volt és némi rendet alkotott, törvénytelen. Csak a megvalósítandó elvek, mint útmutatók emelkedtek ki a 48-iki törvényekből, még inkább a közvélemény várakozásaiból. De az igazságügy nem tűri a rögtönzéseket, az átmenet nélküli vagy változásokat. Alig van az államéletnek oly ága, ahol az elvi megállapodások és a reform megvalósítása közt szükségképp oly hosszú út fekszik. Újból kellett alkotni mindent. Összekeresni az embereket, megtölteni kedvvel, lelkesedéssel, csillapítani a türelmetleneket, bátorítani az aggódókat, átmeneteket teremteni, tervezni és kidolgozni. Ez foglalta el kószobájában, sétáin, kertjében és gyakorta éjjeli álmaiban is. És ha csak az igazságügy gondjai nyomták volna. De reform volt a szükség, a jelszó minden téren. Benn a parlamentben, künn a közéletben folyt a harez, a személyes, néha kegyetlen harez. Az igazságügyminiszter belátására, ékesszólására, tollára jóformán minden nagy ügyben szükség volt. Bátran és hittel fogott a munkához. Hitt, talán túlságosan bízott a jogegyenlőségre épített intézmények átalakító hatásában és a nemzet összeforrasztó erejében. Túlságosan bízott a társadalom segítő készségében. Lelki szemei előtt eszmények lebegtek, a negyvenes és negyvennyolczas korszak hagyományai. A polgári és politikai szabadság rendjét és biztosítékait akarta megteremteni. Akart egy oly bírói kart, mely tudományban, kötelességérzetben, hagyományokban erős, melyet a nemzet bizalma környez, mert független és mert lelkiismeretesen hű feladatihoz ; ügyvédi kart, melyet hivatásának nemes felfogása vezet és lelkesít, mely tisztaságát önmaga óvja meg, oly eljárásokat, melyekben a műveit nyugaton a jog védelmének és érvényesitésének legjobb biztosítékait találták .... Az anyagi törvényekbe humánus szellemet, mely erkölcsi erőt ad a jognak, midőn szigorát enyhíti, mely hosszú életet biztosit a törvénynek, mert az ember nemesebb természetére építi. . . Mit alkotott meg minisztersége rövid évei alatt, a törvénykönyv mutatja, mit tervezett, annak részét, csakis egy részét a közzétett munkálatok és beszédei mutatják, mi volt a többi, ami lelkében forrongott, azt csak sejteni és csakis keveseknek lehet. . . De amennyit tudunk mindezekről , őt tekintjük az új magyar igazságügy első nagy reformátorának. Ez érdeme, ez dicsősége, melynek koszorúja nem fog elhervadni ! . . . Miniszteri pályája végéhez közelgett ... az akadályok benn és künn lehangolták, lelke fáradni kezdett, érzékeny szive vérzett az uj meg uj sebek alatt, melyek közt nem azok voltak a legfájóbbak, a melyeket ellenfelei fegyvere ütött, a küzdelmek és a tapasztalás nem egy tollat téptek ki merész géniusza szárnyaiból. .. Visszalépett. Nem kétkedem, fájdalommal telte. Nem a hatalomtól, nem az állás fényétől fájt a megválás. Nem is vitt annak szokásos külső díszéből semmit magával ... de, hiszem, fájt megválni terveitől, attól a munkától, mely lelkéhez forrott, melynek sikerein és eredményein csüngött... Lassan-lassan visszanyerte lelkének rugalmasságát. Fel-fellobbant a régi kedv s régi lelkesedés. Újra látogatni kezdte a képviselőházat. A nagy politikai problémák vonzották. Mindent figyelemmel kísért, egyes alkalmakkor fel is szólalt, a Ház lelkesedéssel függött ajkain, gyönyörködött ékesszólásának nemes páthoszában és elragadó erejében. De egyre, úgy tudom, nem is gondolt, egy pillanatig sem arra, hogy újra kormányra jusson. Lelke nem bírt lehűlni addig a pontig, nem tudott eljutni az ekeményedésnek arra a fokára, hogy újra elviselhesse a politikai élet sivár küzdelmeit. Életkor, betegség, szemevilágának meggyengülése végre meghozták a visszavonulást. Bár nem szűnt meg követni az események folyását. Figyelme azonban mindinkább a költészet és tudomány birodalmát kereste fel, melyeknek nemes örömeit annál inkább élvezhette, minél osztatlanabbul fordult lelke feléjük. Most elköltözött. Megtért mesteréhez, nagy társaihoz oda, hova a hit és az emberi lélek örök sóvárgása a jókat és igazakat küldi . . . Boldog ő . . . . .Mindenható hosszú élettel ajándékozta meg . . . Átélte hazánkra nézve a század két legnagyobb korszakát és ott volt az elsők közt. Megadatott neki, hogy érezze a lelkesedés isteni erejét, a nagy küzdelmek és diadalok büszke örömeit ! Meglátogatták a nagy szenvedések is, a földi lét boldogságának szükséges alkatrészei . . . Nemesen élt . . . jó ember volt . . . . híven csüggött ifjúkori eszményképein, hűt és kitartó a barátságban, odaadó családja szeretetében . . . Az Úr magához hívta őt! Itt lent nem látjuk többé, csak emlékének örökzöldje fog virulni, de ő mégsem vált meg tőlünk. Tud rólunk. Valamint a végtelen térben elhintett égi testek fénye a mérhetlen távolból eljut a mi földünkhöz, úgy az ő szeretete, mely halhatatlan lelkével egybeolvadt, megtalálja az utat azokhoz, kikhez úgy ragaszkodott, hazájához és nemzetéhez! És most kisérjük el földi maradványait a sírig, hol csendes legyen nyugodalma! A német császár keleti útja. Budapest, okt. 31. Az isteni tisztelet, amelynél a német császári pár tegnap Betlehemben jelen volt, figyelmünket a világ e legjelentékenyebb helyére, Krisztus születésének városára tereli. A Bethlehem (a kenyér helye) elnevezésből, épp úgy, mint cookrata városnak hasonló hangzású bibliai nevéből azt látjuk, hogy Dávid városának környéke mindig igen termékeny volt. A kis község, a mely épp a nimbus következtében, a melylyel a kereszténység tisztelete övezi, a mohamedánok részéről sok bajt és veszedelmet volt már kénytelen eltűrni, bizonyos jólétnek hatásával van ránk még ma is. A virágzó kis városnak azonban vallási jelentősége az, a mely leginkább kidomborodik. A nagy Mária-templom, amely Jézus születési helye felett emelkedik, Nagy Konstantinnek ez a műve és a latinoknak, görögöknek és örményeknek ehhez csatlakozó kolostorai kimagaslónak az egész város felett. Részben ezekhez tartozó, részben független iskolákban és jótékony intézetekben itt nincs hiány. A különféle felekezetűek közt fennforgó viszonyra nézve igen jellemző, hogy 1873 karácsonya óta török őrséget kellett a Máriatemplomban felállítani. Az olasz francziskánusok és a görög szerzetesek az időtájt tudvalevőleg, a nagy processzió alkalmával, valóságos csatát vívtak egymással, amelynek sok halott és sebesült volt az áldozata. Ami magát a templom épületét illeti, ez kétségkívül mai napig megmaradt eredeti alakjában és így a legrégibb keresztény templomépítési stil mintájául szolgálhat. A különféle időkben rajta végzett javítások és szépítések az épületnek a 330-ik évtől származó Konstantini tervezetét nem igen változtatták meg. A többi templomok, valamint Betlehemnek nagyszerű kolostorai az idegennek nem sok látnivalót nyújtanak. Más régi épületekből a gyakran szétdul és újból felépített városban ma semmi sincs már. De azért az utczákon való barangolás elég érdekes. A sok új ház, amelyek szakadatlan sorban nyúlnak ki gyakran még a régi sánczokon túl is, leginkább tanúsítják Betlehemnek az utóbbi években való nagy felvirágzását. A jólétnek, az anyagi fejlődésnek jellegét mutatja az egész. A tömören épített, íves ablakokkal és az emeleten erkélylyel ellátott házakban tisztaság, rend, czélszerű beosztás uralkodik, ami az európai látogatókat kellemesen érinti. A lakosok, kik jobbára erőteljes emberek, Hebron és a környék egyéb lakosaival vívott örökös harczaikban arra a hírnévre tettek szert, hogy harczias és rettenthetetlen emberek. A városban magában is, a keresztény és a mohamedán kerületiek lakosai közt épp oly sűrűn fordultak elő összeütközések, mint ahogy az ország kormányzata ellen is akárhány felkelés dúlt. Századunknak harminczas éveiben, Syriának Egyiptom által történt megszállása idején, Betlehem az új adók ellen való lázadásával oly sok kellemetlenséget okozott a portának, hogy Ibrahim basa, példaadás kedvéért, a városnak egész török részét elpusztittatta, igen sok embert kivégeztetett és a mohamedán lakosoknak nagy részét kiűzte a városból. A városnak fő kereseti forrását ma is a baromtenyésztés és a földmivelés képezi. Kertjeinek művelése Hebronéval vetekedik és pár év óta a bortermelés is nagy eredménynyel jár. Ezelőtt itt épp úgy, mint egész Syriában, a szőllőtermést megszárították és vagy assza alakjában hozták forgalomba, vagy pedig szörpnek és pálinkának dolgozták fel. Ám a pálinkaivás és a szeszes italok élvezete egész Syriában ijesztő mérvben terjedt el , különösen Betlehemben gyökeredzett meg. Persze épp úgy, mint minden török, a betlehemi lakó is csak háza belsejében áldoz e szenvedélynek, de oly nagy mértékben, hogy e fajnak testi és lelki degenerácziója rövidesen bekövetkezik. Pedig ez nagy baj, mert épp Betlehem lakói voltak azok, akik eddig értelmiségüknél, szorgalmuknál és takarékosságuknál fogva Palesztina lakosai közt kiváló helyet foglaltak el. * A zsidó királyoknak sírhelyeit Jeruzsálemben, ahol Dávid, Salamon és még más 14 zsidó király pihen, a német császári pár szintén meglátogatja. A sírboltot a tradíczió szerint eredetileg Dávid alapította; utódainak mindegyike egy-egy új helyet építtetett sarkoshágja számára. Ide rejtették el az elhunytaknak sok drágaságát, akárhányszor koronáját és jogarát is. Jeruzsálemnek Nelukodonazor által történt első elpusztítása alkalmával a sírhelynek nem esett bántódása. Hyrkan zsidó király azonban, amikor egy alkalommal pénzzavarban volt, felnyitotta e sírok egyikét és eltulajdonította a benne talált kincseket. Újabb fosztogatás történt a sírboltban, amikor a rómaiak dúlták fel Jeruzsálemet. Titus a zsidó kincseknek egész tömegét, köztük Salamonnak öt mázsa súlyú gyümölcstálját is Fámába hozta. Később, mikor Genserich, a vandálok királya Rómát pusztította el, a zsidó kincsekből egész hajórakományt küldött Karthágóba. Ezek közt volt az arany tál is. A hajó azonban a lipari szigeteknél zátonyra került és elsülyedt. Mikor a keresztesek elfoglalták Jeruzsálemet, ezek a sírboltra fakeresztet állítottak, amelyet azonban