Magyarország, 1899. április (6. évfolyam, 91-119. szám)

1899-04-01 / 91. szám

MAGYARORSZÁG BUDAPEST, <899. SZOMBAT, ÁPRILIS I. Tisztelettel kérjük vidéki előfizetőinket, hogy az illető postahivataloknál az előfize­tés megújítása iránt lehetőleg gyor­san intézkedni szíveskedjenek, nehogy a lap szétküldése fönnakadást szenvedjen. Keserves küzdelem. Budapest, márcz. 31. Egy a sok közül megint föbelötte ma­gát. Tisztviselője volt egyik vármegyének, családos ember, a kitől hét gyermek várta a mindennapi kenyeret: ime, életének ez a tragédiája. A föladat, a mit az élet rárótt, olyan megoldhatatlanul nagynak látszott előtte, hogy megvált az élettől, csakhogy megválhasson az azzal egybe­kapcsolt föladattól is. A világ napirendre tér fölötte ; állását hamarosan betöltik ; utódja örül, hogy helyet csinált neki; az özvegy és gyermekei pedig, megfosztva gyámoluktől, megnehezült viszonyok kö­zött mennek neki a megpróbáltatásokkal, nélkülözésekkel, kínokkal teljes életnek. Lehetett volna-e rajta segíteni ? Talán. Ha társadalmunk nem volna annyira szétörölve, ha mindenkinek • teljes gond­ját nem venné igénybe a maga léte és a pozíciójáért folytatott keserves küzdelem, lehet, hogy valakinek eszébe jutott volna mentőkötelet dobni a fuldoklónak. De ne legyünk igazságtalanok; van még a mai világrendben is annyi altruizmus, hogy sok fuldoklónak kijut ebből a mentőkö­télből. A jő szándékot nem lehet két­ségbevonni a mai társadalomban; az ilyen tragikus eseteknél rögtön kész a generalizálással, és minden pisztolydörre­nés után fölhangzik a sürgetés, hogy ennek vagy amannak az osztálynak, a melyhez az a szerencsétlen tartozott, a sorsán javítani kell! így az a .szegény öngyilkos számvevő, ha egyéb jót nem tett is a halálával : hozzájárul ahhoz, hogy pályatársai sorsát az állam és társadalom jobban a szivére veszi. Csakhogy az ilyen részleges «generali­zálás» nem ér semmit sem. Az anyagi zavarokkal való küzdés ma nálunk olyan általános, hogy szinte nemzeti vonásunkká led. Ha segítünk, mondjuk, a megyei tisztviselőkön, vagy, a mint a legfelsőbb körök akarják, a katonatiszteken, ki segít a többieken ? Ki állítja talpra a közterhek alatt fuldokló középbirtokost, a munka­­nélküli kisiparost, az éhező pellagras föld­­in ívest ? Ki ad munkát a proletár ügyvéd­nek, orvosnak; ki alkalmazza a hely nél­küli magánhivatalnokot; ki jutalmazza a szakképzett mérnök, vegyész, gépész tu­dását ? A foglalkozások melyik ága az, a melyiket nem mondhatunk tulterheljnek ? Hány családfő van, kinek álmatlan éj­szakáin meg ne villant volna gondolatá­ban az utolsó, rettenetes megváltó : a pisztoly ? A baj tehát általános, gyökeres; meg-. ■wgg-iL.. Msmmssmmm V». ÉVFOLYAM 91. SZÁM ragadta a nemzetnek minden rétegét. További haladásában proletárrá, idegenek; rabjává teszi ezt az egész nemzetet, a mely rabságból azután alig van szabadu­lás, mert hiszen egy egész nemzet nem nyúlhat a pisztolyhoz. Hol van tehát a hiba ? Azt mondják, a megnövekedett igé­nyekben, a melyekkel a gazdasági fejlődés nem áll arányban. Ha igv áll a dolog, akkor az orvosság az igények csökkenté­sében, az önmegtagadásban, a lemondás­ban rejlik. A vagyoni erővel arányban nem álló költekezés kétségtelenül biztos útja a romlásnak; ha tehát valamely nemzet társadalmában ilyenféle jelensé­gek merülnek föl, minden számottevő faktornak kötelessége a beteg irány elfoj­tására közrehatni. Ebben a fölfogásban sok igazság és sok idealizmus rejlik, a lemondás mindenesetre szép és nagy erény; annál szebb és annál nagyobb, ha egy egész nemzet teszi azt magáévá. Es nagy nemzeti szerencsétlenségek, katasztrófák után nincs is más módja a regenerálódásnak, mint az általános ön­­megtagadás és lemondás. De hát ez legyen-e az útja jövő nem­zeti fejlődésünknek ? A nagy katasztrófák után, a mik az utolsó századok folya­mán értek, ennek az erénynek gyakor­lásával sikerült nemzetünket megtartani, de most is csak ez-e a czél ? Hát előté­tünk a fejlődés, a virágzás, a kultúra üditö forrásai örökké zárva legyenek ? XII. Marcellus csodabalzsama. Nagypéntek. A szent örökváros sötélcllö képe Mint óriás árnyék beolvad az éjbe, Végtelen terein nyomasztó'nagy csend ül, Élet fel nem zaj dúl, szél szárnya se lendül. De mintha a légben nagy árnyak kelnének, Lebegve szárnyain a hangtalan éjnek, Távol határiról széles, kerek földnek: Komor csöndességh&n a harangok jönnek. Nem zengve, nem bongva,, meg semis kondidra. .. De onémaságnak mintha, szava volna, Nem érti meg, csak a csillagolö éjjel, Az is eltakarja bánatos leplével. ..Haldiái gyászoljuk az Ember fiának, Isten bárányának, Föld prófétájának — A ki meghalt érttünk, eladva csalárdul, S mcgváltni visszatért az Atya jobbjárul. ' Mennek a harangok! A mi zúgásuk van, Emberek ha hallják, legföljebb álmukbo/n. De a magyar földön ekhól kelt a hangjok, Csendülnek, felelnek a magyar harangok: Ali is siratjuk azt. a, mit ti sirattok, De fáj minekünk még, mit ti solise tudtok, Ez csak a mi gyászunk, minek nincsen mása, A mi prófétánknak nincs feltámadása!“ Nem felel a többi, ha hallja, se érti, Azt, a ki idegen, ez a gyász nem vérzi, Más az ö hazájuk, más a, szívverésük . .. Hiszen már itthon is oly kevesen értjük! K. Simó Ferenoz. — A Magyarország eredeti tárczája. — írta: Sas Ede. I. XII. Marcellus, Burgundia fiatal uralkodója, észrevette, hogy egykori nevelője, a tudós Theo­datus mester, egy idő óta boszorkánykony­hájába zárkózva löltí a napjait. El annyira, hogy sokszor még az asztal örömeihez sem lehetett előcsalogatni, —pedig a jókedvű, élnitudó ifjú fejedelem asztala ugyancsak sok örömmel ke­csegtette az ö boldog udvari embereit. •— Bizonyosan megint az aranyesinálásón töröd a fejedet, öreg t — mondta egy vacso­ránál XII. Marcellus, kenyérgalacsinnal hajítva meg érdemes mesterét. — Hát hiszen szó, a mi szó : elkelne egy jó csomó arany az állam­­adósságok kifizetésére; de én azért azt tar­tom, hogy a hiábavaló kísérletezésnél sokkal többet ér, ha az aranyat ott keressük, a hol könnyebben föltalálható: Burgundia hires bo­rában és szép lányainak hullámos fürtéin . . . A tudós Theodatus azonban nem törődött a tréfával és gúnyolódással, a miben fejedelme és udvara részesítették, hanem lankadatlan buzgalommal dolgozott tovább csodálatos edényei, gólyanyaku palaczkjai és potrohos katlanjai között . . . Egyszer aztán fclszaki­­totta a laboratóriuma ajtaját és minden ácsorgó alabárdost félretaszitva és legázolva, rohant egyenesen fejedelme szobájába, arczán a nagy szirakuszai fölfedező örömével és ajkán ugyan­csak Archimedes' kiáltásával : — Heuréka ! — Nos, öreg barátom, — ugrott föl perzsa divánjáról az uralkodó, a ki e pillanatban nem uralkodással, hanem hevcrcssel foglalkozott. Hát föltaláltad a bölcsek kövét ? Mától kezdvet aranyban fiirdünk, mi ? Theodalus megvetően biggyesztette föl az ajkait: Bölcsek köve ! Aranycsinálás! Hogy fog­lalkoznék a valódi bölcs az ilyen ostobaság­gal ? Hiszen a szent íráson kezdve minden okos könyv megírta, hogy az arany nem boldogít­hatja. c tölti halandóját. Sokkal többet ér az a kincs, a mit én fölfedeztem, mint az aranycsi­nálás titka ! — Ejha ! — villant föl a szeme XII. Marcel-' tusnak.—Talán bizony fölfedezted, hogvamnarad­­hal az ember örökre fiatal, hogy mindig szeres­sék az asszonyok ? —- Figyelj rám, fönség, — mondta Theodatus rettenetes komolyan, — a mit én föltaláltam, az megbecsülhetetlen kincse lesz az uralkodóknak, és ezért nevemet áldani fogják a késő száza­dok minden fejedelmei. Mert mi volt eddig a királyok legnagyobb baja? Az uralkodás leg­főbb nehézsége ? A fejedelmek boldogtalan sorsának leggyakoribb oka ? Az, hogy nem lát­tak soha az embereik veséjébe. Nem tudták: milyen gonosz szándék vezeti őket a tanácsadá­saikban. Csak akkor ébredlek föl szörnyű tévedé­sükből, mikor az, kit legjobb barátjuknak hijipky elárulta őket. az ellenségnek. Az én találmányom se­gít a királyok e veszedelmén. A ki a Theodatus-fóle. csuda-balzsammal megkeni a szemét: az elölt nem marad rejtély az emberi szív legtitkosabb redője. A király, ha ránéz a. miniszterére, tudja, hogy az fényes kitüntetést, vagy pedig rögtöni elcsapatást érdcniel-c ? Az én találmányom ré­vén valóban föl lehet találni az aranyat : a tizenhárompróbás, aranytiszta bű szi­veket . . . És ezzel Theodatus elővett bö köntöse redöi Kiadóhivatal: Teréz-körút 19. sz Szerkesztőség: Teréz-körut 19. sz.Előfizetési ár: negyed évre 3 frt 50 kr. eg esz évre 14 fzfc — kr-Egyes szám ára: vtál! ben 4 kr. ken 5 kr. Lapunk mai száma 250 oldal

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék