Magyarország, 1899. április (6. évfolyam, 91-119. szám)

1899-04-01 / 91. szám

s Európa népei közül éppen csak mi­nekünk ne jusson osztályrészül az, hogy ■a műveltség előnyeit gazdasági romlás nlélkül élvezhessük? És még ha ez az önmegtagadás a saját nemzeti nagy czél­­jainkért történnék, de mikor tudjuk, hogy azt kell vele kipótolni, a­mit ja­vainkból idegennek áldozunk ! Nem, a fejlődésnek megvannak a maga törvényei, a­melyeket mesterségesen el­fojtani nem lehet. A közoktatás elterje­dése, a műveltség szélesebb hullámverése, a virágzás magas fokán álló országok megismerése ébresztette föl nálunk azo­kat a magasabb igényeket, a­melyeket a társadalmi romlás okozóiul tüntetnek föl. Az is igaz, hogy a gazdasági fejlődés ezzel arányban nem állott. Csakhogy a kettő közül nem a­ műveltség és a vele járó igényfejlődés haladása volt a túlsá­gos rohamosan, hanem a gazdasági átala­kulás volt túlságosan lassú. A baj orvoslá­sára tehát nem amazt kell mérsékelni, hanem emezt siettetni. Amannak az el­fojtása lehetetlen kulturális hanyatlás nél­kül, emennek a siettetése, megteremtve hozzá a kellő alapot: az ország gazda­sági től­szabadulását,­­ megteremti a nem­zet nagyságát, gazdagságát. Az a komáromi pisztoly­durranás is erre tanít bennünket. A társadalom meg­növekedett igényeivel szemben ritkán van erejük az embereknek a lemondásra, mert ez ellenkezik a fejlődés törvényeivel. Az is hiábavaló, ha egyes csoportokat kapunk ki a nemzettestből, hogy az elbukástól megmentsük. Az egész nemzetet kell meg­menteni, gyökeres, mélyreható, az erőket felszabadító gazdasági politikával. Akkor nem lesz szükségünk sem a lemondásra, sem a pisztolyra ; nyugodtan élvezhetjük a c­ivilizáczió kényelmét és áldásait. közül egy drágakövekkel kirakott szerencsét és megkente vele az ifjú felség szemhéját, a­kit szokott könnyű­vérű hangulatából egészen kiforgatott és komolylyá ten ez a jelentőség­teljes pillanat. — Nézz a szemembe : mit látsz a szívem­ben ? Ha embered vagyok-e én, felség ? — kér­dezte aztán egykori tanítványát a tudós.­­— Tele van a szived irántam gyöngéd sze­retettel, édes, atyai barátom! ■— ölelgette meg elérzékenyedve ősz nevelőjét a fejedelem. . . — De a hűségen és szeretőten kívül a szived egy zugocskájában még azt a gondolatot is ol­vasom, hogy: No, ezért a találmányomért meg­­érdemlem, hogy ő felsége első­sorban grófi rangra emeljen. . . Theodatus mester fülig elvörösödött és köte­kedve mormogta magában: — Ármányos csodabalzsamja. . . Túlságosan is jól működik. . . Egyébként pedig kölcsönösért elhatározták, hogy ő felsége, XII. Marcellus, másnap reggel kezdi kipróbálni a csodabalzsam hatását az udvar föméltóságain és egyéb léhűtőin. . . II. Másnap reggel, mikor XII. Marcellus bíbor­­függönyös ágyában fölserkent, első dolga volt­ szemhéjait a csodabalzsammal bedörzsölni. Azután csengetett a belső kamarásának, a­ki kétrét görnyedve, hódolatteljes mosolylyal, kö­zeledett ura párnái felé: •— Kedves egészségére, kívánom a­ nyugo­dalmat felséges uramnak. Fölséged oly korán kel, mint birodalma legszegényebb polgára. Persze, a magasztos kötelességtudás, hogy népe érdekében azonnal munkához láthas­son . . . Mekkora jön azonban a hízelgő udvaronc­, meglepetése, mikor a­ fejedelem, csak egy pil­lantást vetve rá, dühtől kikelt arczczal kiál­tott föl: — Nem takarodsz innen, adta setmniházija . Be ne tedd többé a lábadat a palotámba, mert kidobatlak az alabárdosaimmal! Ő felsége ugyanis az édesen mosolygó udva­ros szivében a következő gondolatot olvasta : — Föltápászkodik végre-valahára ez a lusta­­ álomszuszék ? Ez se érdemli ám meg, hogy a­­ jó Isten napja a hasára süssön ... A palotában csakhamar hire futott, hogy XII. Marcellus ma bal­ lábbal kelt: jaj annak, a­ki ma színe elé merészkedik járulni. A birodalom kanczellárja azonban ügyet sem vetett erre a rémezgetésre és nagy magabiztában kereste föl délelőtt fejedelmét, hogy hivatalos előterjeszté­seit megtegye. Ő már XII. Marcellus édes­ap­jának is bizalmasa volt és a nagy Fülö­p e sza­vakkal zárta le szemeit örök álomra: — Nyugodtan halok meg, mert, tudom, hogy fiam mellett oly hűséges tanácsadó marad, a ki az édes­apját is pótolhatja . . . A kanczellár sírva csókolta meg kegyes fe­jedelme hidegölő kezét és a fiatal herczeg trón­­ralépte után vígan kezdte meg az uralkodást, mindössze azt a fáradságot­­vette magának, hogy előterjesztéseit a névleges uralkodó elé vitte és aláfirkantatta. Most is több írást tett XII. Marezellus íróasztalára, mondván: — Egy pár hasznos rendelet, uram, melyet országod felvirulása, néped boldogulása lován. Írd alá hamar: a késő unokák is áldani fog­nak érette . . . XII. Marcellus pedig a következő gondolatot olvasta az ő háza kipróbált hű emberének a lelkében : — Ez az éretlen kamasz a saját halálos íté­letét is aláírná . . . Fölemeljük egy kicsit az adót: hadd izzadjon az istenadta nép... Kell, a pénz a miniszterek fizetésemelésére . .. Ezért is a fejedelem biborpirosra gyuládi arczczal emelkedett, föl karszékében és kitörő haraggal kiáltott föl : Nem írok alá semmit! Önt pedig ezennel fölmentem a miniszterelnöki állásától! . . . Azzal fogta az elébe tett hasznos rendelete­ket és izekre tépte valamennyit. A kegyvesz­tett, égből lepottyant kormányelnök hüledezve nézte a fiatal felség dühének e tombolását, a­miből ő csak annyit értett, hogy dicső uralko­dásának megváltozhatatlanul vége van . . . És jött az ebéd ideje, és a fejedelem ara­nyos és virágos asztala mellett nagy és fényes társaság foglalt helyet. És az urak váltig bó­­koltak az uralkodónak, hahotázva kaczog­­tak a legcsekélyebb tréfás megjegyzésén is, magasztalták az elmésségét és riadó lel­kesedéssel kocczintottak az egészségére . . S lám, XII. Marezellus mindig jobban elkeseredett és nem ízlettek neki a sza­­kácsm­űvészet remekei, a gyümölcsös kertek pompás, frissen szakított termése, és Burgun­dia világhírű, gránátpiros bora. Mert látta, hogy e hízelgés, e bókolás, ez éljenriadalom mind csúnya hazugság és tettetés. És a­ szegény, bol­dogtalan, szivekbe látó uralkodó fájó sóhajjal gondolt vissza hajdani vidám ebédjeire, a mi­kor pazar jókedvvel kocczintott az a kedves bá­ró fáival és elhitte nekik, hogy 5 a. világ legy MAGYARORSZÁG Budapest, 1899. szombat, április 1. Nemzetiségi politikánk. Budapet, márczius III. Bánffy Dezső nagyon büszke arra, hogy­­ milyen jó magyar nemzetiségi politikát csinált. A­­legnemze­tibb miniszterelnökinek szokta magát szerényen neveztetni benfentesei által. S hogy nyomtalanul ne tűnjék el négyesztendős­ kormányzása, lelépésekor vagy féltuczat röpiratot bocsáttatott világgá, melyek­ben agyondicsérik ő nagy­ méltóságát. Ma a félhivatalos bécsi lap, a FrmdmnMatt, ezen röpiratok egyikére azt mondja, hogy ez végszükség­ből ivett, részint nem­ igaz, részint pedig elferdí­tett tényeken alapuló féregmunka. így nevezi a külügyminiszteri orgánum egy hónappal azután, hogy báró Bánffy lelépett a miniszterelnöki székből, az Utóbbi által nemcsak fogalmazott, de egye­nesen rendeletére irt «Bánffy Dezső nem­zetiségi politikája» czírm­ű brosúrát. Lehet-e irtóza­tosabb csapás, mint hogy ugyanazon Goluchovszki, a kit Bánffy úgy tüntet fel az említett füzetben, mint a kit Bukarestből Kálnoky gróf tétetett el, Ő pedig, t. i. Bánffy, a külügyminiszteri állásba segített, ugyanaz Goluchovszki, mondom, a diplomácziai Stans­­perennek nevezi a volt­ magyar miniszterelnököt. Most látszik, milyen mondva csinált nagyság volt Bánffy Dezső s minő ingatag alapon nyugodott az Ő hites bécsi befolyása. Br. Bánffy Dezső elbizakodottságában azt hitte és környezetéből a naivabbak szintén elhitték neki,­­ hogy ő egy providencziális ember, a­ki hivatva, van az egységes magyar nemzeti államot megcsi­nálni. Minden kérdéshez hozzányúlt, minden ügyet megbízhatott, ele egy kérdést sem oldott meg, egy ügyet sem fejezett be. Ötletszerűleg kezelte a nemzeti­ségi kérdést is. Kikutatta annak rejtélyeit s mi­kor a lepel le volt rántva egy vagy más titokról, akkor befödte azokat újabb fátyollal. Ugy tett, mint ,a­ kikapós asszony tehetetlen férje , kukucskált a kulcslyukon át. Most már tudom, hogy a nőm meg­csal ! Bánffy is tudta, hogy a románok konspirálnak, szítják ellenünk a tüzet bel- és külföldön egyaránt, de komolyan, öntudatosan, czélirányosan fellépni az izgatók ellen nem mert. Még kevésbbé mert lemenni a bajok forrására. Egyetlen reformot sem léptetett életbe, mely tisztázta volna nálunk a nemzeti­ségi kérdést. Egyetlen oly igazán üdvös s kiható intézkedést sem tett, melylyel megfékezt­ette volna az izgatókat, vagy —­ a mire még nagyobb szükség volna, — melylyel elejét vette volna a nemzetiségi izgat­­isoknak. Mikor Bánffy Dezső miniszterelnök lett, sokan abban a véleményben voltunk, hogy végre ütött­­ a revanche órája. Én magam szentül hittem, hogy Bánffy radikálisan el fog bánni a nemzetiségekkel. Mint főispán ily irányban dolgozott, mint a képvise­lőház elnöke pedig határozottan azzal biztatott, hogy ha ő hatalomra jut , megváltozik a kom­ány nem­zetiségi politikája. Több erdélyi képviselőtársam, élükön az öreg Kemény János báróval, unszoltak, mennék le Erdélybe s néznék ott körül. Ez a Memorandum-per alatt volt. Lementem Kolozsvárra, bejártam az összes oláh-lakta gő­zpontokat, elmentem Bukarestbe, majd keresztül­­száguldottam a Dobrutsckán. Láttam az oláh ter­jeszkedést Nagyváradtól a Fekete-tengerig. Éreztem a pan-romanizmus hatalmas érvelését. Kiutaztam az interparlamentáris kongresszusokra, Hágába, Brüsz­­szelbe. Mindenütt ott voltam­, hol az oláhok támad­tak bennünket. Külföldi újságokban polémiába keve­redtem a liga ügynökeivel. Írtam repiztátó röpiratot ért is. De többet is tölteni. Felhoztam a szegedi börtön­ből Lukácsiul és Corojant, hogy köszönjék meg Bánffynak a királyi kegyelmet. Nos, ennyi fáradság után — s miután közeli szem­lélője voltam az eseményeknek. — a dolgok világ­a tudatában mondhatom, hogy báró Bánffy Dezső nemzetiségi politikája sem alapjában, sem a kivite­lében nem volt jó. Azért aztán kellő eredménye sem volt, pedig— s ezt őszintén meg kell vallanom. — Bánffy igen sokat dolgozott és talán még többet dolgoztatott ebbe­­ a kérdésben. Magyarország nem annyira polyglott állam, mint sokan hiszik. Magyarország nem is olyan gyenge állam, mint híresztelik. Csakhogy nálunk az önmeg­tagadás, a kishitűség még azokban is megingatja a bizalmat nemzetünk ereje iránt­, a­kik hi­vatva lennének annak érvényt szerezni. Ign» történhetik, hogy nyolcz milliónál több tiszta faj-magyar s tizenkét milliónyi államalkotó, a magyar nemzetiséget valló és ennek az eszmének hódold néppel ■­— nem tudjuk nyelvi és faji szupremácziun­­kat minden kétségen fölül álló módon megalapítani és gyakorolni. Tisztán a kormányzat hibája ez. Erős nemzeti kultúra kifejtése, jó és ügyes közigazgatás é­s a nemzetiségi kérdés megszűnik rövid időn hazánk­ban. De ehhez nem kiabálás, üres benézegés, hanem az eltökélt szándék mellett ész és tudomány is kell.

Next