Magyarország, 1899. április (6. évfolyam, 91-119. szám)
1899-04-01 / 91. szám
s Európa népei közül éppen csak minekünk ne jusson osztályrészül az, hogy ■a műveltség előnyeit gazdasági romlás nlélkül élvezhessük? És még ha ez az önmegtagadás a saját nemzeti nagy czéljainkért történnék, de mikor tudjuk, hogy azt kell vele kipótolni, amit javainkból idegennek áldozunk ! Nem, a fejlődésnek megvannak a maga törvényei, amelyeket mesterségesen elfojtani nem lehet. A közoktatás elterjedése, a műveltség szélesebb hullámverése, a virágzás magas fokán álló országok megismerése ébresztette föl nálunk azokat a magasabb igényeket, amelyeket a társadalmi romlás okozóiul tüntetnek föl. Az is igaz, hogy a gazdasági fejlődés ezzel arányban nem állott. Csakhogy a kettő közül nem a műveltség és a vele járó igényfejlődés haladása volt a túlságos rohamosan, hanem a gazdasági átalakulás volt túlságosan lassú. A baj orvoslására tehát nem amazt kell mérsékelni, hanem emezt siettetni. Amannak az elfojtása lehetetlen kulturális hanyatlás nélkül, emennek a siettetése, megteremtve hozzá a kellő alapot: az ország gazdasági tőlszabadulását, megteremti a nemzet nagyságát, gazdagságát. Az a komáromi pisztolydurranás is erre tanít bennünket. A társadalom megnövekedett igényeivel szemben ritkán van erejük az embereknek a lemondásra, mert ez ellenkezik a fejlődés törvényeivel. Az is hiábavaló, ha egyes csoportokat kapunk ki a nemzettestből, hogy az elbukástól megmentsük. Az egész nemzetet kell megmenteni, gyökeres, mélyreható, az erőket felszabadító gazdasági politikával. Akkor nem lesz szükségünk sem a lemondásra, sem a pisztolyra ; nyugodtan élvezhetjük a civilizáczió kényelmét és áldásait. közül egy drágakövekkel kirakott szerencsét és megkente vele az ifjú felség szemhéját, akit szokott könnyűvérű hangulatából egészen kiforgatott és komolylyá ten ez a jelentőségteljes pillanat. — Nézz a szemembe : mit látsz a szívemben ? Ha embered vagyok-e én, felség ? — kérdezte aztán egykori tanítványát a tudós.— Tele van a szived irántam gyöngéd szeretettel, édes, atyai barátom! ■— ölelgette meg elérzékenyedve ősz nevelőjét a fejedelem. . . — De a hűségen és szeretőten kívül a szived egy zugocskájában még azt a gondolatot is olvasom, hogy: No, ezért a találmányomért megérdemlem, hogy ő felsége elsősorban grófi rangra emeljen. . . Theodatus mester fülig elvörösödött és kötekedve mormogta magában: — Ármányos csodabalzsamja. . . Túlságosan is jól működik. . . Egyébként pedig kölcsönösért elhatározták, hogy ő felsége, XII. Marcellus, másnap reggel kezdi kipróbálni a csodabalzsam hatását az udvar föméltóságain és egyéb léhűtőin. . . II. Másnap reggel, mikor XII. Marcellus bíborfüggönyös ágyában fölserkent, első dolga volt szemhéjait a csodabalzsammal bedörzsölni. Azután csengetett a belső kamarásának, aki kétrét görnyedve, hódolatteljes mosolylyal, közeledett ura párnái felé: •— Kedves egészségére, kívánom a nyugodalmat felséges uramnak. Fölséged oly korán kel, mint birodalma legszegényebb polgára. Persze, a magasztos kötelességtudás, hogy népe érdekében azonnal munkához láthasson . . . Mekkora jön azonban a hízelgő udvaronc, meglepetése, mikor a fejedelem, csak egy pillantást vetve rá, dühtől kikelt arczczal kiáltott föl: — Nem takarodsz innen, adta setmniházija . Be ne tedd többé a lábadat a palotámba, mert kidobatlak az alabárdosaimmal! Ő felsége ugyanis az édesen mosolygó udvaros szivében a következő gondolatot olvasta : — Föltápászkodik végre-valahára ez a lusta álomszuszék ? Ez se érdemli ám meg, hogy a jó Isten napja a hasára süssön ... A palotában csakhamar hire futott, hogy XII. Marcellus ma bal lábbal kelt: jaj annak, aki ma színe elé merészkedik járulni. A birodalom kanczellárja azonban ügyet sem vetett erre a rémezgetésre és nagy magabiztában kereste föl délelőtt fejedelmét, hogy hivatalos előterjesztéseit megtegye. Ő már XII. Marcellus édesapjának is bizalmasa volt és a nagy Fülöp e szavakkal zárta le szemeit örök álomra: — Nyugodtan halok meg, mert, tudom, hogy fiam mellett oly hűséges tanácsadó marad, a ki az édesapját is pótolhatja . . . A kanczellár sírva csókolta meg kegyes fejedelme hidegölő kezét és a fiatal herczeg trónralépte után vígan kezdte meg az uralkodást, mindössze azt a fáradságotvette magának, hogy előterjesztéseit a névleges uralkodó elé vitte és aláfirkantatta. Most is több írást tett XII. Marezellus íróasztalára, mondván: — Egy pár hasznos rendelet, uram, melyet országod felvirulása, néped boldogulása lován. Írd alá hamar: a késő unokák is áldani fognak érette . . . XII. Marcellus pedig a következő gondolatot olvasta az ő háza kipróbált hű emberének a lelkében : — Ez az éretlen kamasz a saját halálos ítéletét is aláírná . . . Fölemeljük egy kicsit az adót: hadd izzadjon az istenadta nép... Kell, a pénz a miniszterek fizetésemelésére . .. Ezért is a fejedelem biborpirosra gyuládi arczczal emelkedett, föl karszékében és kitörő haraggal kiáltott föl : Nem írok alá semmit! Önt pedig ezennel fölmentem a miniszterelnöki állásától! . . . Azzal fogta az elébe tett hasznos rendeleteket és izekre tépte valamennyit. A kegyvesztett, égből lepottyant kormányelnök hüledezve nézte a fiatal felség dühének e tombolását, amiből ő csak annyit értett, hogy dicső uralkodásának megváltozhatatlanul vége van . . . És jött az ebéd ideje, és a fejedelem aranyos és virágos asztala mellett nagy és fényes társaság foglalt helyet. És az urak váltig bókoltak az uralkodónak, hahotázva kaczogtak a legcsekélyebb tréfás megjegyzésén is, magasztalták az elmésségét és riadó lelkesedéssel kocczintottak az egészségére . . S lám, XII. Marezellus mindig jobban elkeseredett és nem ízlettek neki a szakácsművészet remekei, a gyümölcsös kertek pompás, frissen szakított termése, és Burgundia világhírű, gránátpiros bora. Mert látta, hogy e hízelgés, e bókolás, ez éljenriadalom mind csúnya hazugság és tettetés. És a szegény, boldogtalan, szivekbe látó uralkodó fájó sóhajjal gondolt vissza hajdani vidám ebédjeire, a mikor pazar jókedvvel kocczintott az a kedves báró fáival és elhitte nekik, hogy 5 a. világ legy MAGYARORSZÁG Budapest, 1899. szombat, április 1. Nemzetiségi politikánk. Budapet, márczius III. Bánffy Dezső nagyon büszke arra, hogy milyen jó magyar nemzetiségi politikát csinált. Alegnemzetibb miniszterelnökinek szokta magát szerényen neveztetni benfentesei által. S hogy nyomtalanul ne tűnjék el négyesztendős kormányzása, lelépésekor vagy féltuczat röpiratot bocsáttatott világgá, melyekben agyondicsérik ő nagy méltóságát. Ma a félhivatalos bécsi lap, a FrmdmnMatt, ezen röpiratok egyikére azt mondja, hogy ez végszükségből ivett, részint nem igaz, részint pedig elferdített tényeken alapuló féregmunka. így nevezi a külügyminiszteri orgánum egy hónappal azután, hogy báró Bánffy lelépett a miniszterelnöki székből, az Utóbbi által nemcsak fogalmazott, de egyenesen rendeletére irt «Bánffy Dezső nemzetiségi politikája» czírmű brosúrát. Lehet-e irtózatosabb csapás, mint hogy ugyanazon Goluchovszki, a kit Bánffy úgy tüntet fel az említett füzetben, mint a kit Bukarestből Kálnoky gróf tétetett el, Ő pedig, t. i. Bánffy, a külügyminiszteri állásba segített, ugyanaz Goluchovszki, mondom, a diplomácziai Stansperennek nevezi a volt magyar miniszterelnököt. Most látszik, milyen mondva csinált nagyság volt Bánffy Dezső s minő ingatag alapon nyugodott az Ő hites bécsi befolyása. Br. Bánffy Dezső elbizakodottságában azt hitte és környezetéből a naivabbak szintén elhitték neki, hogy ő egy providencziális ember, aki hivatva, van az egységes magyar nemzeti államot megcsinálni. Minden kérdéshez hozzányúlt, minden ügyet megbízhatott, ele egy kérdést sem oldott meg, egy ügyet sem fejezett be. Ötletszerűleg kezelte a nemzetiségi kérdést is. Kikutatta annak rejtélyeit s mikor a lepel le volt rántva egy vagy más titokról, akkor befödte azokat újabb fátyollal. Ugy tett, mint ,a kikapós asszony tehetetlen férje , kukucskált a kulcslyukon át. Most már tudom, hogy a nőm megcsal ! Bánffy is tudta, hogy a románok konspirálnak, szítják ellenünk a tüzet bel- és külföldön egyaránt, de komolyan, öntudatosan, czélirányosan fellépni az izgatók ellen nem mert. Még kevésbbé mert lemenni a bajok forrására. Egyetlen reformot sem léptetett életbe, mely tisztázta volna nálunk a nemzetiségi kérdést. Egyetlen oly igazán üdvös s kiható intézkedést sem tett, melylyel megfékeztette volna az izgatókat, vagy — a mire még nagyobb szükség volna, — melylyel elejét vette volna a nemzetiségi izgatisoknak. Mikor Bánffy Dezső miniszterelnök lett, sokan abban a véleményben voltunk, hogy végre ütött a revanche órája. Én magam szentül hittem, hogy Bánffy radikálisan el fog bánni a nemzetiségekkel. Mint főispán ily irányban dolgozott, mint a képviselőház elnöke pedig határozottan azzal biztatott, hogy ha ő hatalomra jut , megváltozik a komány nemzetiségi politikája. Több erdélyi képviselőtársam, élükön az öreg Kemény János báróval, unszoltak, mennék le Erdélybe s néznék ott körül. Ez a Memorandum-per alatt volt. Lementem Kolozsvárra, bejártam az összes oláh-lakta gőzpontokat, elmentem Bukarestbe, majd keresztülszáguldottam a Dobrutsckán. Láttam az oláh terjeszkedést Nagyváradtól a Fekete-tengerig. Éreztem a pan-romanizmus hatalmas érvelését. Kiutaztam az interparlamentáris kongresszusokra, Hágába, Brüszszelbe. Mindenütt ott voltam, hol az oláhok támadtak bennünket. Külföldi újságokban polémiába keveredtem a liga ügynökeivel. Írtam repiztátó röpiratot ért is. De többet is tölteni. Felhoztam a szegedi börtönből Lukácsiul és Corojant, hogy köszönjék meg Bánffynak a királyi kegyelmet. Nos, ennyi fáradság után — s miután közeli szemlélője voltam az eseményeknek. — a dolgok világa tudatában mondhatom, hogy báró Bánffy Dezső nemzetiségi politikája sem alapjában, sem a kivitelében nem volt jó. Azért aztán kellő eredménye sem volt, pedig— s ezt őszintén meg kell vallanom. — Bánffy igen sokat dolgozott és talán még többet dolgoztatott ebbe a kérdésben. Magyarország nem annyira polyglott állam, mint sokan hiszik. Magyarország nem is olyan gyenge állam, mint híresztelik. Csakhogy nálunk az önmegtagadás, a kishitűség még azokban is megingatja a bizalmat nemzetünk ereje iránt, akik hivatva lennének annak érvényt szerezni. Ign» történhetik, hogy nyolcz milliónál több tiszta faj-magyar s tizenkét milliónyi államalkotó, a magyar nemzetiséget valló és ennek az eszmének hódold néppel ■— nem tudjuk nyelvi és faji szupremácziunkat minden kétségen fölül álló módon megalapítani és gyakorolni. Tisztán a kormányzat hibája ez. Erős nemzeti kultúra kifejtése, jó és ügyes közigazgatás és a nemzetiségi kérdés megszűnik rövid időn hazánkban. De ehhez nem kiabálás, üres benézegés, hanem az eltökélt szándék mellett ész és tudomány is kell.