Magyarország, 1899. július (6. évfolyam, 179-209. szám)

1899-07-31 / 209. szám

Budapest, 1899. hétfő, julius 31 MAGYARORSZÁG Kimaradását kimentette Müller szász püspök, ki jó sikert kívánt. Bankett előtt Zsilinszky több hivatal és testület küldöttségét fogadta, köztük az ágostai hitfelekeze­­tet, melyet Teutsch esperes vezetett, ki hazafias be­szédet mondott a kormány képviselője előtt. Lakoma után a székelyeknek volt fényes ün­nepük. Estefelé a székelység, a mely Ugrón hivó szavára gyűlt egybe és úgy e vezére, mint Bartha Miklós lángoló szavainak varázshatása alatt állott, az est leszálltával mozgósította szekértáborát s hazafelé indult. A­kiket a vonatok hoztak, a pályaházhoz siettek, mert esti 6 órától kezdve úgyszólván szünetlenül indultak a vonatok. A fővárosi küldöttségek az esti 7 órakor és 7 óra 10 perczkor elindított különvona­­tokra szálltak és mire e sorok megjelennek, már ismét közöttünk vannak. A fővárosban, Magyarország nagy ünnepéből méltóan vette ki részét a főváros. Mintha az egész ország lelkesedése a fővároson lüktetett volna keresz­tül : forrongó lelkesedéssel rajongta körül Budapest népe Petőfi szobrát és annyi virágot hordott eléje, hogy a halhatatlan költő ércz­­alakja derékig állt a rózsák között. .. A főváros képe ma ünnepies fényével, a nemzeti öntudat erőteljes megnyilatkozásával és komoly méltóságával valóban impozáns volt. Az ünnepet, a­melynek messze kiható kulturá­lis jelentőségét az egész világ méltányolta ma, nem zavarta meg semmi disszonánczia. A Belváros fellobogózott palotasorai előtt óriási tömegek gyülekeztek fel a Petőfi-térre, hol délelőtt 11 órakor kezdetét vette a halhatatlan költő emlékének hatalmas ünnepe. A főváros ünnepének lefolyása a következő volt: A Petőfi-szobornál. (Délelőtt.) Kissé borús, hűvös napra viradt ma a főváros. De azért meglátszott a város külső képén, az épü­leteken és az utczákon, hogy nemzeti ünnep van. Az ünneplő ruhás közönség százával és ezrével tódult a Belváros felé, az ünnepségek központ­jába. A Petőfi-téren már kora reggel hullámzott az ünneplő közönség. A rend példás volt, s arra a Schmidt Ede és Palágyi felügyelők vezetése alatt kivonult tömérdek díszruhás rendőr, rendőri tiszt­viselők, egyetemi ifjak, önkéntes tűzoltók s városi szolgák ügyeltek. Csupán a nemzetiszinti kor­donnal elzárt szobor környékén lehetett mozogni, a többi helyet zsúfolva tartotta a közönség.­­ A teret ízlésesen díszítették föl a háztulajdonosok, a séta­teret pedig a főváros megbízásából Herman Ödön látta el igen szép dekoráczióval. Már kilencz órakor kezdtek gyülekezni az egyes társas­ egyesületek zászlók alatt, mindegyik magával hozván egy­­egy szép babér-, vagy virágkoszorút. A szo­bor előtt elegáns hölgyközönség jelent meg, s türelemmel várta az ünnepség kezdetét. Az ízlésesen készült szószék körül gyűltek össze sokan egyenruhában a 48-as honvédtisztek közül. Az emelvénynyel szemben álltak föl a Budai dalárda, Ganzgyári dalkör, a Törekvés dalkör és a Budapesti polgári dalkör tagjai Bellovits Imre orsz. karnagy vezetése alatt. Kevéssel 11 óra előtt érke­zett a szobor elé Jókai Mór, a­kit a lelkes közön­ség perc­ekig éljenzett.Körülötte gyülekeztek a főváros vezéremberei, köztük Márkus József polgármester, Hal­mos János polgármester, a fővárosi bizottsági tagok, id. Ábrányi Kornél, Rákosi Jenő, Herczeg Ferencz, Bercsényi Béla s még számosan. Pontban 11 órakor az egyesült énekkarok rázen­dítettek Petőfi «Honfidal»-ára. A közönség ünnepi csöndben, áhítattal, fedetlen fővel hallgatta a remek dalt, melyet a közönség lelkesült éljenzéssel s hosszan tartó tapssal fogadott. A lelkesedés csilla­pultával Halmos János polgármester lépett a szói székre s mondott megnyitó-beszédet. A beszéd egész terjedelmében igy hangzik: Mélyen tisztelt ünneplő közönség ! A hazafias ke­gyelet legszentebb érzései vezéreltek bennünket, mi­dőn e helyen a mai napon egybegyültünk. Idevezérelt bennünket az ellenállhatatlan vágy, hogy hálás szívvel és mély áhítattal lelkünkben em­lékezzünk a szabadság legnagyobb költőjéről, kinek lánglelke ötven évvel ezelőtt szállt el porhüvelyéből az örök halhatatlanság felé. — idevezérelt bennün­ket a forró kívánság, hogy képzeletünkben vissza­­szállva az ötven év előtti napok eseményeire s főleg a szabadságharcz költőjének tragikus halálára, a kegyelet koszorúját letegyük ez érczszobor talap­zatára. Az egész országban mindenütt Petőfi Sándort ün­nepük ma, az ő dicső, nagy neve visszhangzik szerte e hazában és a nemzeti kegyelet ünneppé avatta e napot, a szabadságnak és a szabadság nagy dalnokának ünnepévé. A székesfőváros is, mely a dicsőségben és küz­delmekben gazdag korszaknak magasztos emlékeit híven őrzi, a melynek nagyságán, jövendő fölvirág­zásán a nagy költő szive egész melegével csüggött, a melynek mai fejlődését ő prófétai szemmel jósolá meg, a kegyeletnek­­és hálának fokozott érzéseivel ünnepel e napon. Ünnepli ama korszaknak nagy vívmányait, a melyeknek alapzatán kezdetleges állapo­tából a fejlődés mai fokára emelkedett és ünnepli az ered­­mények egyik halhatatlan tényezőjét, Petőfi Sándort, aki lángszavával nagy tettekre hevité és buzdítá nemze­tét. És a székesfőváros lakossága, mely ma ideza­rándokol, hogy az önfeláldozó hazaszeretetnek, az olthatlan szabadságvágynak oltáránál épüljön, érezni fogja a szellemet, mely ez érczalakot körüllengi; érezni fogja, hogy ez érczszobor örök intésképpen áll itt arra, miként kell hazánkat és a szabadságot szeretnünk, miként kell olyan magyaroknak lennünk, hogy erőt rajtunk semmi se vehessen. Érezni fogja és érezzük mindnyájan, hogy ez érczszobor, mely megdicsőült nagy költőnk alakját ábrázolja, él és lát, Petőfi Sándor lélekben köztünk van és látja szeretett hazáját az erősödés és virág­zás útján, — látja a székesfővárost nem is sejtett föllendülésének útján, — látja a dicsőséges korszak magasztos eszméinek gyümölcseit, a népszabadsá­got, a tudomány és művészetnek,­­ az ipar és kereskedelemnek fejlődését és haladását, a magyar nemzeti állam megerősödését és hálatelt szívvel for­dul a gondviselés felé, mely mindezeket megérnünk engedte. Mi pedig forduljunk hálatelt szívvel az ő dicső alakja felé, a ki lantjával és kardjával szolgálta imádott hazáját — melyért hősi halált halt — ál­dozzunk az ő emlékének, mely szent legyen e hazá­ban az időknek végeiglen. Az ünnepélyt megnyitódnak nyilvánítom. A beszédet zajos éljenzés követte, a mely ujult erővel tört ki, a mikor az emelvényre lépett Jókai Mór ősz alakja. Perczekig tartott, mig helyreállt a csönd, s akkor az agg költő érczes hangján a kö­vetkezőképp szólt: «Mintha most is előttem látnám azt a délczeg alakot, azzal a lángoló, sugárzó arczczal, a daczos fejjel. Mintha most is hallanám a hangját, ezt a szívből jövő, szívig ható hangot, mely hű kifejezője volt lelke indulatainak. Minden igaz volt nála ! Szerelem, barátság, gyűlölet, harag, rajongás a ha­záért és a szabadságért. Semmi sem volt hamis, semmi sem volt mérsékelt. • A­ki így tudott szeretni, így tudott gyűlölni, annak nem lehetett a földön megmaradni többé, a­mint nem volt szabad többé szeretni és gyűlölni. Olyan ifjú volt s mégis be volt fejezve az élete. Mint egész ember halt meg. Mi többiek tudhattunk még kettévágva, felnégyelve, darabokra tépve is élni, de Petőfi számára nem volt való az az élet, az a küzdés, a­hol a lánczra vert két börtön falára karczolja keserű gondolatait. Neki meg kellett halni. Dicsőséget annyit szerzett rövid üstökös­ utjában, hogy nevét otthagyta az égen fényszikrákban meg­örökítve, a­melyek soha le nem hullanak. Nem is halt meg! Hányszor feltámadott. Ott él minden magyar szivében, házában. Mennél jobban távozik az időben, annál nagyobbra nő az alakja. Félszázad múlt el azóta. Más embert eltemet az idő. Petőfit magasra emelte. Míg magyar él, haza áll, éljen Petőfi dicső emlékezete! Ragyogja be a hazát és világot!“ Lelkesült éljenzés hangzott fel a «Szózatára, amely csak akkor csillapult, a mikor Sántha Mihály bölcsé­­szettanhallgató lépett az emelvényre. Nagy hévvel szavalta Endrődy Sándornak «Petőfi» czimü költe­ményét s fiatal elragadtatásával óriási lelkesedést kel­tett. Mikor a szószékről lelépett, Jókai Mór elérzéke­­nyülten lépett hozzá s azt rebegte: — Édes fiam, nagyon szép volt! Utána az Orsz. Nemzeti Szövetség nevében Rá­kosi Jenő lépett a szószékre s a következő beszé­det mondotta: Ünneplő közönség ! Az Országos Nemzeti Szövet­ség nevében, nem a magam érdeméből állok itt. Mégis mikor önökhöz szólok, az antik világ egy emberének lelke mozdul meg bennem. Nem a di­csők közül valóé, hanem Herosztrateszé, a­ki fel­gyújtotta Diana templomát, hogy a halhatatlanságra szert tegyen. Ő (Petőfi szobrára mutat) énekelte : Szentegyház keblem belseje. Ezt a szentegyházat szeretném én fölgyújtani, az önök keblének szentegyházát, hogy majdan az utódok emlékében azok közé álljak, a­kik nem méltatlanul szólottak ma Petőfi ünnepén. Semmi sem közönségesebb, mint a kő és a nyelv. A követ mindnyájan lábunkkal tapossuk, a gyerek dobálódzik vele, az után porlik. L­s a nyelv — be­­szél mindenki örömben, bubán, beszéli unalmában is. De jön a művész, ráteszi kezét a kőre és belőle a milói Vénusz lesz, évezredek remeke, nemzetek kincse és büszkesége. És jön ő (Petőfire mutat) és kifaragja a magyar nyelvet oly remekké, mint Phi­dias a követ. Ez nekünk Petőfi. De ennél több is, mert szerv télen nagyságában — pedig érezte — szidta a maga értékét; mikor a hazáért kellett meghalni, nem kívánt kislömbnek lenni a legszintelenebb névtelennél és rohant a halálba. A kőszikla beállt porszemnek, a­mikor a vihar e hazán söpört keresztül. (Éljenzés.) Ötven év óta zokogtunk e gyászos nap emlékére. Évtizedeken át kerestük nyomát az ismert világ­ban, leszállva érte a szibériai ólombányákba is : nem találtuk. És újabb évtizedeken át hamvait, porait kerestük, de hasztalan keres­tük. Nem maradt halandó részéből semmi, egy marék pora sem. Mégis ki merem mondani e neve­zetes pillanatban, hogy a véres sors, a­mely tőlünk elragadta, a gondviselés isteni kedvezése volt. Születésekor tehetsége kiemelte a közsorsból, halálá­val a gondviselés kiemelte a közsorsú emberek sorá­ból. Senki sem látta halottan, senki sem fogta le szemét, a­mi nekünk közönséges embereknek oly óhajtott dolog: senki sem virrasztotta, senki sem temette, senki sem ... De nem él bár, mégis halatlan, sírbaszállása csak föltámadás. Élve mikor dörgés és villámlás között elragadta tőlünk az istenség, mint hajdan Romulust és felemelte, és legendás alakká avatta misztikus égbemenetelével. A sors maga költő lett rajta. Élete és elmúlása nem egyéb nagy költeménynél. (Éljenzés.) De még merészebbet mondok. A nemzet iránt is kegyes volt a sors, a­mikor ilyen véget szánt a nemzet fiatal bálványának. Soha szenvedelmei­ben nagyobb és őszintébb lélek nálánál nem élt kö­zöttünk. Ki volt várjon nagyobb szíve választottjá­nak szerelmében, mint ő ? Az érzelmek oly teljessé­gét, az övéhez hasonlót csak a lánglelkű költő tud képzeletében megalkotni. Szerelmében a lángoló Romeo, barátságában Kasztor és Pollux volt, haza- és szabadságszeretetében az összes thermopiléi hősök lelke lakozott benne. Ragadjuk most ki a sors véres kezéből izzó alakját és hozzuk át a nem­zet katasztrófáján. Ki meri állítani önök közül, ki meri hinni, hogy az a félelmes lélek nem a vér­­bíróságok első áldozata lett volna, mert menekülni nem is tudott, nem is akart ?! . . . Ünneplő közönség ! Abban az iszonyú viharban, melyben véreső hullott ez országra, Petőfi a villá­mot kezelte. Abban a fellegvárban, melybe a ma­gyar szabadságvédő csapat utolsó maradéka fölhú­­zódott, a segesvári téren, fáklyával a kezében egy ifjú hős állott. S mikor veszve volt minden, el­szántan lépett a puskaporos hordóhoz és belevágta a fáklyát. Voltak, a­kik innen nem is menekültek, de hová lett ő ? Eltűnt, szétfoszlott, párává lett, a levegőbe lett, szétterjedt a hazán, itt van felettünk, azt szívjuk be, azt adjuk ki lélekzetképpen. (Éljen­zés.) A magyarok Istene egy fényben tündöklő drága­kővel ajándékozott meg bennünket. És a­mikor égett rajtunk a pusztító tűz, a nemzet végzete kin­cseink e koronáját, e gyémántunkat vetette a tűzbe. Soha nemzet nagyobb árát nem fizette szabadság­­szeretetének. Elmondhatjuk: meg vagyunk váltva általa és bátran ismételhetjük ma ötven év múlva újra: «A magyarok Istenére esküszünk, rabok többé nem leszünk !» Perczekig tartott, a­mig Rákosi gyönyörű beszé­dére a lelkesedés zaja lecsillapodott. A szónokot kézszoritásokkal üdvözölték. Ezután Benárd Ákos joghallgató szavalta el Petőfi «Egy gondolat bánt engemet» czimü költeményét nagy tűzzel s a szónoklatok sorát Gebhardt Károly joghallgató fejezte be. Éljenzéssel fogadott beszéde után a daloskörök elénekelték a Himnuszt, s ezzel programja végett ért. Erre a koszorúk elhelyezése következett. Minden koszorút küldöttség vitt a Petőfi-szobor alapzatára. Valóságos virágoskertté változott át a szobor, a­melyből valóban csak az érczalak látszik ki. Koszo­rút tettek a szoborra. A Petőfi-társaság élővirágból készült s vörös szalagján «Petőfi S. emlékének» feliratú koszorúját id. Ábrányi Kornél helyezte a szobor talapzatára. A főváros élőbabér koszorújának vörös-sárga-kék sza­lagján a következő felirat volt: «Budapest székes­­főváros közönsége — Petőfi Sándornak.» A koszorút letevő küldöttség tagjai voltak: Halmos János pol­gármester, Kullmann Lajos tanácsnok, Szabó Károly, 3

Next