Magyarország, 1899. augusztus (6. évfolyam, 210-240. szám)

1899-08-01 / 210. szám

TOP Petőfi sírjánál. , — Ünnepi beszéd. Tartotta Bartha Miklós a Petöfi­­társaság megbízásából Segesvárit, 1899. jul. 30-án. — Ünneplő gyülekezet, férfiak és nők és ii székely atyafiak, kik mindannyian jő gyermekei vagytok a magyarok hazájá­nak ! Halljátok meg szavamat e szent sír hantjai fölött! Most ötven éve ezen a téren esett el Petőfi Sándor. Záporként hullott a golyó ; mennydörgés volt az ágyuk szózata; harczi paripák patkói csattogtak meghalt vitézek homlo­kán ; a szurony villogott, a kard csen­gett, a vér ömlött, és e szörnyű jelenetre szemfedöként borult a népszabadság meg­tört reményének gyászos fátvola. Ilyen volt a Petőfi Sándor temetése. Együtt, egy napon, egymást csókolva és egymást átölelve esett ö el a szabad­sággal. Mert a mi ezután történt, az nem Volt egyéb, mint egy szétmarczangolt nem­zet halálos hörgése. De midőn pora elvegyült a hazaföld porával: e drága kincset szárnyaira vette a halhatatlanság és szállt vele bérczekröl völgyekbe, völgyekből rónákra — s mi­ként a nap tüzét sugarakká töri a le­vegő, hogy mindenüvé, mindeneknek jus­son éltető melegéből : akként e drága kincset is parányokká osztotta az örökké­valóság, hogy e hazának minden újszü­löttje az első lélegzetnél belehelje a Petőfi Sándor szellemét. Nem siratni, jöttünk annak halálát, ki milliók lelkében él. Dicsőségünket jöttünk belekiáltani a nagy világba, mivelhogy ö a miénk. Jöttünk, hogy megtisztuljunk az ö emlékezetében, mert soha senki sem volt tisztább, mint ö. Hálálkodni jöttünk a Gondviselésnek, hogy öt nekünk adta. Ki az, a ki nincs itt ? Lantod nem tört ketté, nagy szellem! Bűvös hangjára ime most is megmozdult a föld és ide küldötte gyermekeit. Szász barátaink, üdvözöllek ! Mivel müveit nép vagytok : meghódoltok a nagy költő emléke előtt. És legyetek üdvözölve ti is, szerb ajkú barátaink, kik két csillagot tűztetek a magyar égboltra : Damjanicsot és Petőfit! Hát a román testvérek hol vannak ? Ily hamar elfeledték volna, hogy kezeik­ről a jobbágyság bilincsét az ö lángja segített leelvasztnn' ? zabad népet leg­méltóbban ékesít a hála. Hol vannak? De fi, székely véreim, itt vagytok. Ö titeket nagyon szeretett. Forró ölelését ugy-e még most is érzitek ? Édes szavát, melylyel emléket emelt a székely vitéz­ségnek, ugy-e még most is halljátok ? Lantja nem varázsolt nektek szabad­ságot, mert ti szabadok voltatok akkor is. De eljött, hogy veletek harczoljon. Vére itt vegyült össze a székelyek véré­vel ; lelke itt ölelkezett a székelyek leikével. Élete az egész nemzeté volt; utolsó lehelete a tiétek; dicsősége a müveit vi­lág tulajdonába ment át. Ki az, a ki nem ismeri öt ? Hol tanultatok szerelmet, erényt, köte­lességet, bátorságot és gyöngédséget, ön­­feláldozást és haragot, ha nem az ö da­laiból ? És mi edzette szivetekbe a ha­­zafiságot, ha nem az ö tüze ? Csatadalai­nak sorai ugv száguldottak, mint egy lo­vassági roham, s e csatadalok nyomán győzelmek fakadtak. Az a nemzet, mely egész világát föl­forgatta s a romokon uj és szebb vilá­got hozott létre ; mely a szabadságért le­gendákat és jogaiért höskölteményeket irt a történelem lapjaira : ez a nemzet a Kossuth Lajos és a Petőfi Sándor nem­zete volt. Hálát adunk Neked gondviselő édes Atyánk, hogy nekünk adtad öt! Hozzád képest tünedezö párák va­gyunk mindannyian. De a Te hatalmad­tól függ, hogy a párázatból harmatcsepp legyen, vagy förgeteg. Te akartad, Atyánk, hogy nemzetünk megtermékenyítésére a Petőfi dala har­matcsepp — és ellenségeink pusztítására az ö vészkiáltása förgeteg legyen. Áldassék a Te jóságod és bölcseséged mindörökkön örökké ! Amen. Atlanti halászok. — A Magyarország eredeti tárczája. — Irta: Virter Ferenez. Jen thousands Islands. Atlanti Óceán. Amerika. A Florida-félsziget délnyugati partja mentén van az a darab elhagyatott világ, — gazdátlan szigetek — hová az Atlanti-Óceán halászai a kunyhóikat rakják. Egy csoportban e szigetvilá­got Ten thousands Islands néven jelölik meg mappáikon a geográfusok. Hajdan, sok évtized előtt, ez az alig ismert part, melynek megközelítését a korallzátonyok ezrei csaknem lehetetlenné teszik a nagyobb hajók számára, ez volt a tanyája a Iíözép- Amerika vizeiben garázdálkodó kalóznépnek. A közeli Kuba és mexikói partok felé törekvő európai hajók itt tünedeztek el a nagyvilág szemei elől; s a melyik megmenekült a lesben álló ellenség elől, az csodadolgokat mesélt, messzi otthonába térve, a közbiztonság e ve­szélyes tájáról. Az a hírhedt, félelmetes név ma már meg­szűnt. A kalózokat szétverték az Unió csata­hajói ; főfészküket feldúlták, felépítve ennek romjaiból a mai hatalmas hadikikötőt: Key- Westet. . . . Hanem az a névtelen világ — ott, a Ten thousands Islands zátonyos szigettengeré­ben — az még most is úgy áll, a mint régen. Oda nem tört be a rendező vasmarka ; meg­maradt annak, a mi hajdanában volt: egy rej­tekhelye a nagyvilágnak . . . csak a népe lett békésebb. Ott élnek ők, az atlanti halászok ezrei, békés nyugalomban, halászgatva a mélységes vizekben. Az ö birodalmuk most is az Oczeán síkja; — áz a táplálójuk, az a nevelőjük . . . és az a temetőjük. Mint egy testet öltött meséje valami rajongó lelkű délszaki költő képzeletének . . . meg­annyi paradicsomi kert, mik bűbájos látvány­ként bukkannak elő az Oczeán lapjából; bizarr, rikitQ, csodálatos egy világ, gazdagon elhal­mozva a Délszak meseszerü pompájával: — ez a Ten thousands Islands világa. A ki egy­szer látta, az sohasem feledi el. Maga a ten­ger is csodálatos tiszta e tájon: átlátszó a fenék homokjáig. A korallalkotások fantasztikus alakzatai egy elsiilyedt város képe gyanánt vo­nulnak el a mélység vizrétegében: óriási palo­ták romjai, mesebeli várak és tornyok titokza­tos világa, melynek homályában fészket rak a polyp, meglapul a czápa és csöndes bágyadt­­sággal kaszabol a soft crabs. Távolból — a hajó fedélzetéről nézve — olyan ez a szigetvilág, mintha kihalt volna: sehol semmiféle emberi életnek nyoma sem látszik. Csakis egész közelségből válnak észre­vehetőkké azok a jól elrejtett kunyhók, mik a pálmaerdök árnyában meghúzódnak . . . Azok­ban élnek a halásznép asszonyai; oda kötnek ki a bárkák, ha a tengerekről hazatérnek pihenőre. A nyár hónapjaiban hangos itt a vigság: ilyenkor otthon vannak az atlanti halászok s nem járják a tengert. A nehéz viharok után ez a néhány hónap az ő életüknek rövid boldog­sága. Zene és táncz, vigalom lármája tölti be a szigetek világát. . . mintha egy mosolyban kellene látni annyi sok szomorú éjjel, nehéz küzködések nyomasztó emlékét. Augusztus végével veszi kezdetét a készülő­dés gondja. Asszony, lány nekiül, fárad : fonják a kosarak sok-sok ezer párját, szövik a hálókat. Szeptember első hetében készen van már minden s Mária napjakor van az indulás. Az utolsó éjjeleken már megcsappan a vig­ság : a nagy jövendőnek árnyéka közelget s előre veti a lelkekbe sötétjét. . . . Mária napjakor hajnalhasadtával aztán belévág a raj az Oczeán síkjába . . . A vitorla duzzad. Ezer-ezer asszony, lány ott sir a partokon, lobogtatva kendőt, búcsúszót kiáltva,' a mig csak a tengersikon fehérük a vá­szon, a bárkák vitorlája. Csöndes félelem terül el ekkor a Ten Thou­sands Islands világában. És ott a parton min­den perczben ott les a félelem a tenger nagy lapjára imádkozva csendben, bizakodva gond­dal, félve és remélve: vájjon melyik nem jő többé vissza a bárkák csoportjából ? . . . Nyolcz hosszú hónapon át tart ez a csend, melybe csak néha-néha lop egy-egy örömet va­lami messze tájról küldött híradás. Április végével kezdődik a bárkák hazaszál­­üngózása. Hetek óta lesik itt a parton: mikor bukkan elő a tengersik szegélyén a bárkák vi­torlája ? S az az utolsó várakozás itt a leg­nyomasztóbb. A visszatérés heteiben már a Kiadóhivatal: Tsréz-körút 19. sz Szerkesztősén: Teréz-körú! 19. sz. Elötizetési ár; negyedévre egész évre 3 trt 60 kr. 14 trt — kr. Egyes szám ára: helyben 4 kr. vidéken 5 kr. Lapunk mai száma 16 oldal.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék