Magyarország, 1899. augusztus (6. évfolyam, 210-240. szám)

1899-08-01 / 210. szám

s­ t. Este volt, nyugodalmas este. A tenger fényes síkján mosolyó pompával verődött vissza az alkonyat vére : vér, mely aranyból fakad. Fönn ültünk valamennyien a fedélzet karos­székeiben s álmodozva szívtuk magunkba a végtelenség lelkét: az óczeán leheletét. Hospes barátom hosszan, félhalkan beszélt hozzám ; — a tengerről, a határtalan messze­ségről szólott, mely otthonunktól elválaszt, — és arról a sajátszerű tájékáról e világnak, mely felé most eljutni igyekszünk. A kontinens utolsó partja — Dél-Florida — már messze mögöttünk maradt s a kicsiny vá­ros — Miami — képe már beleolvadt a h­a­talmas eucalytusok buján terpeszkedő vadon erdejébe: — előttünk a nyílt óczeán terült el. — Néhány óra múlva már elérjük az első halászbárkákat. Két nap után Key-West kikö­tőjébe futunk be. a Key-West . . . Sajátszerű benyomást tesz reám ez a név s gondolatvilágomban egyszerre magam előtt látom azokat a csodás tájakat, miket ifjúságom kalandos vágyai égető színek­kel festettek ki fantáziámban . . . — Csodálatos egy nép az, mely e szigeteket lakja! Egy kimondhatatlan keveréke ez az­ em­beriség minden válfajának. A szerecsen­ vérrel párosult spanyol, a benszülött floridaival ke­reszteződött európai, kiket összevetett a vélet­len — a tengerészek sorsintézője — kik az évtizedek alatt összeforrtak egygyé. Hitvallásuk a szerelem: az az égő, heves, leküzdhetetlen vágy, melynek sohasem láthatod mását fenn, északon. Az izzó nap, mely a vérüket forralja, — a természet pompája, mely a lélekre hat, —• minden, minden szerelmet lehel itt, kéj után sóvárog, csábit és megittasit. Az ember koráb­ban érik itt, mint nálunk ; a tízéves gyermek­leány — leány, a­ki ölelésre hiv, vágyakat támaszt, magához bilincsel. S noha rövidebb is az ifjúság tartama itt, az a néhány év tíz­­szerte több a gyönyörnek, mint a mi európai szalonéletünk filozofikus szerelmének egy egész örökkévalósága . . .* Hoopes ekkor már szinte kiáltva beszélt. Régi emlékei e szigetvilágból lelkesülten újul­tak föl most benne, a viszontlátás közeled­tével. Hajónk — a Dung­ness — pedig egyre II. Köröskörül tenger, a mélységes óczeán vég­telen lápja, melyet nem határol más, mint a képzelet . . . És éjszaka van. Tíz-tizenketten vannak együtt a bárkák, meg­annyi vaskos árnyéktest a sötétségben: egy­­egy felhődarab a víz színén. Két-háromszáz yardnyira feküsznek egymástól. Éjszaka van, fényes ragyogó éjszaka, a déli égöv fantasztikus, nagyszerű pompája. Csend, véghetetlen csend köröskörül... csak a bárkák fedélzeteiről hatol egy nesz az éjsza­kába : a halászat munkája. — Hahó, up! . . . hahó, up! A kiáltás elhangzik, aztán hallani lehet a hálók vizbelocscsanását. Néhány árnyékember Budapest, jul. 30. Uj képviselő. Szászsebesen ma volt az képvi­selőválasztás. A mandátum tudvalevőleg gróf Hor­­váth-Thöldy Lajos halálával üresedett. A szászsebesi kerület, — mint nekünk táviratoztak — ma egyhan­gúlag Vészi Józsefet, a «Budapesti Napló» főszerkesz­tőjét­ választotta meg képviselőjévé. Ismét új lövedékek, Bécsből­­ távírják la­punknak, hogy a katonai kísérleti állomások kitűnő új lövedékekkel tesznek kísérleteket. A kísérletek kiváló jól sikerültek, úgy, hogy ha a közös kormány a delegáczióktól az új löve­dékekre nagyobb összegeket kérhetne, Ausztria- Magyarországnak épp oly jó lövedékei lehetné­nek, mint Németországnak, a­hol a lövedékek ügyét behatóan tanulmányozzák. Az osztrák mozgalom. Lueger holnapra a bécsi Városi tanácsot rendkívüli ülésre hívta egybe, a­melyen a czukoradó emelésről tanácskoznak. Előadó maga Lueger lesz. A Petőfi-ünnep. — Saját tudósítónktól. — Budapest, július 31. Reggeli számunkban részletesen beszámol­tunk azokról a lélekemelő ünnepélyekről, a­melyekkel a nemzet színe-java különösen a fővárosban és Segesvárit áldozott legnagyobb költőnk megszentelt emlékének. A segesvári ünnepnek két különösen kiemelkedő fénypontja volt: Bartfia Miklós és Bartók Lajos fenkölt beszédei. Amazt mai számunk élén közöl­jük ,­em ezt pedig az alább következő so­rokban. És itt különösen megragadjuk az alkalmat arra, hogy a nyilvánosság nevében a legmele­gebb elismerést fejezzük ki a Petőfi­ Társaság iránt. Ennek a lelkes irodalmi társaságnak tüze, kitartása, lelkesedése biztosította főként az or­szág ünnepének szép sikerét, a­melynek érde­kében a Társaság még nagy anyagi áldozatokat is hozott. Különös elismerés illeti az­­ünnep­­rendezés­­ lelkét, a társaság alelnökét, Bartók Lajost. A­mit ő az utóbbi hetekben végezett, az igazán majdnem emberfölötti munka volt. Segesvártt már mindenki csodálkozott, hogy fizikuma megbírja azokat az óriási fára­dalmakat,, a­miket magára vállalt. Látszott rajta, hogy nem is a fizikum, hanem a lelke­babona is járja s hozzák az asszonyok, lányok ezer drága czifraságát féltett kincseiknek: bé­kéltetni a tengert. Selyemkendőt, bársonyujjast odavetnék a zátonyos sziklákra, hadd mossa a tenger, hadd sodorja mélybe, hisz áldozatul hozták . . . nehogy mást kívánjon . . . A tenger azonban nem békü­l meg soha: minden évben el-elmarad egy-kettő a bárkák csoportjából, elindulva békén — és sohsem térve­­vissza . . . Ez azonban nem riaszt vissza egyet sem a halászok közül : minden borzalmassága, mellett is egyetlen szeretője az óczeán neki. Él, vigad a nyár hónapjaiban,,— de mikor a Mária-nap indulásra szólít,­ elszáguld a zaj, ki a tenge­rekre. ..­ mint a vándormadarak ezre meg ezre, visszarthatatlan ösztönüktől űzve . . . sebes lángja adott neki erőt és kitartást. Fára­dozásainak jutalmát a szép sikerben ő már bi­zonyára meglelte. Bartók Lajos beszéde a következőleg hang­zott : Isten, a Te nagy és szent neveddel kezdjük el, mert imádkozni jöttünk a harczmezőre. Hálaimat zen­geni Neked, győzelmi éneket, mint Deborah prófétanő, ki a diadal atyja vagy! Mert a segesvári csata mind folyik ötven év óta. A hegyek még haragosan ekhóznak vissza az ágyu­­dörgésre, félszázados mozgással ... A felhőkre vetik árnyékukat a lengő zászlók, villámlanak a fegyverek, és hangzik a vezénylet: «Előre magyar! ... Nem mondom én, előre székelyek! . . .» Csak ma dőlt el a harcz! Győzött Petőfi, győzött a haza, győzött a szabadság ! Mert az emberek megváltói először levezetnek , megfeszítik az emberek. Eltemetik, eltűnnek, é­s csak aztán ismerik föl istenségöket, mikor föltámad­­nak, harmadnap, vagy félszázad mu­lva. És ő föltá­madt, halhatatlanul, diadalmasan. S Magyarország fiai és leányai végtelen dia­dalmenettel hozzák a koszorút a győzelmes hősök homlokára. De azok nem hajthatják oda halántékukat. Ők már porrá lettek, egy porrá ellenségeikkel. Csak szellemük harcza tartott itt szünet nélkül, de az le­­bírhatatlan, azé lesz, azé lett a szellemcsatán a győzelem örökké! A szabadság, egyenlőség, testvériség apostola volt ő. Hát ki meri azt hiretni, hogy őt legyőzték, hogy ő meghalt ? A sír üres, — föltámadott! Eltűnt, mert fölszállt a magasba. Most száll vissza sze­münkbe egy napsugárban, keblünkbe egy szabad lehelletben, szivünkbe azon megfejthetlen édes és fájdalmas érzésben, mely lángot és könyet fakaszt egy pillanatban s egy szédületes fölmagasztaltság miatt egymást átölelni kényszerit. «Alexander non est mortuus, séd vivit super astral» «Sándor nem halt meg, hanem él a csillagok fö­lött!­» Ezt írták fölé egy vértanú sírjának a katakom­bákban, hol föld alatt bujdosva imádták Istent a lélekszabadság h­ivei s ott éltek, a hol temetkeztek, siri városukban. A gladiátorok s fenevadak elé do­bott jámbor igazak csontjait lopva gyűjtötték oda, a czirkuszból a katakombákba. S végül a zsarnoki, önző, bálványimádó Róma összeomlott, a romlott Caesarok vérben vesztek el, — ámde ezredévek múltán is büszkén kiált az égre a sírbolt jelszava, miként a m­i diadalénekünk:­­ Sándor nem halt meg, hanem él a csillagok fölött! * Ne hangozzék most más név Magyarországon, csak Petőfi. Mert a magyar szellem örök harczán, ez újkor­ban, mely 48 márcziusával kezdődik, nincs oly parancsoló, vezéri hatalma semmi névnek, mint Petőfi. Lehetne még egy, utolsó bajnoka a költők de­­czemviratusának, melyet Petőfi, tizennek neveztek. Az, kinek neve élte alkonyán is megtartotta oly csil­la­gfény­es ragyogását, minő legifjabb bajtársának, Petőfinek korán lehullott hajnalcsillaga. Ki a köl­tészet égboltján osztozik vele, s ketten együtt átra­gyognak az ó-világból az újba. De ő maga is, lelke lévén azon irodalmi csapatnak, mely hűséget esküdt Petőfi zászlajára, és gárdája jön az igazi hősköltő­nek, miután az elvérzett: ő maga is, Jókai, ezt hangoztatja csak: Petőfi.­ E névnek jöttünk dicsőségére a szent sirhoz mi, az ő hitvallói, egyszerűek, de megvan érdemünk: a hit e névben, apostoli rendithetlen hűség a Mester­ben, kit se meg nem tagadunk, sem el nem áru­­lunk soha. Neve vallásszerű tiszteletben részesül, nemzeti hit­vallás az. Nő és férfi, gyermek és agg, nagy úr és­ szegény ember belőle imádkozik és énekel. Élete egy szenté , mint Isten fia, csodákat mivel, gyógyítja, föltámasztja beteg népét lantjával. Oltára a nép szive. Örök Vesztaláng ég azon, s nem mestersége­sen óvni, táplálni kell, de mesterségesen eloltani nem lehet. Élete költészete. Merész, mint szilárd , lángoló, mint, ki nem alvó­­, önzetlen, mint jogköve­­telő ; természetes, mint rendkívüli; egyszerű, mint művészi; népies, mint fölséges ; nemzeti, mint világirodalmi. Csak egy nincs benne : erkölcstelenség. És legfőbb vonása: az önfeláldozás eszmény­képeiért. Az idealizmus rajongásával világot teremt, s képes puszta mellével neki­rontani egy világ­ellenségnek, így átélte az igazi életet: a sors keserű gunyjaitól a legmagasabb dicsőségig. Tudja a kopott költő, hogy tolvajnak nézi, a ki látja, mig ő a t­esthomályban a kincsekről gondolkozva jár, a mit, hazájára fog hagyni, — és ime, félszázad múlva hangzik el ismétlése az ő szavainak hazája első kulturférfiának ajakáról, hogy­ Petőfi mérhetetlen kincseket hagyott hazájára. S ő, a­kinél többet senki sem áldozhatott, semmit se kért hazájától. Ma is kevéssel beéri. Meghalni is vitt, mind távolabbra az óczeán síkján, mö­göttünk már sehol sem látszott egy csíkja sem a földnek. Az égen sem ragyogott többé az alkonyat pompája: éjszaka volt már mindenütt, az a gyorsan beálló tropikus éjszaka, mely a nap lementével hirtelen borul a mindenségre. Tíz óra tájban aztán fölbukkant a tenger­­sík távolában az atlanti halászok első vitor­lája. A Dungeness futott, nyílsurranással repült előre a viz nyugodalmas tükrén, ott a messze­ségben pedig mind több és több vitorla merült föl a tengersikon, megannyi apró fehér folt, mik a vizszinére hullott óriási, fehér madarak szárnyaiként tűnnek elő a távolság csalódásá­ban . . . — MAGYARORSZÁG Budapest, 1899. kedd, augusztus 1.

Next