Magyarország, 1899. augusztus (6. évfolyam, 210-240. szám)
1899-08-01 / 210. szám
s t. Este volt, nyugodalmas este. A tenger fényes síkján mosolyó pompával verődött vissza az alkonyat vére : vér, mely aranyból fakad. Fönn ültünk valamennyien a fedélzet karosszékeiben s álmodozva szívtuk magunkba a végtelenség lelkét: az óczeán leheletét. Hospes barátom hosszan, félhalkan beszélt hozzám ; — a tengerről, a határtalan messzeségről szólott, mely otthonunktól elválaszt, — és arról a sajátszerű tájékáról e világnak, mely felé most eljutni igyekszünk. A kontinens utolsó partja — Dél-Florida — már messze mögöttünk maradt s a kicsiny város — Miami — képe már beleolvadt a hatalmas eucalytusok buján terpeszkedő vadon erdejébe: — előttünk a nyílt óczeán terült el. — Néhány óra múlva már elérjük az első halászbárkákat. Két nap után Key-West kikötőjébe futunk be. a Key-West . . . Sajátszerű benyomást tesz reám ez a név s gondolatvilágomban egyszerre magam előtt látom azokat a csodás tájakat, miket ifjúságom kalandos vágyai égető színekkel festettek ki fantáziámban . . . — Csodálatos egy nép az, mely e szigeteket lakja! Egy kimondhatatlan keveréke ez az emberiség minden válfajának. A szerecsen vérrel párosult spanyol, a benszülött floridaival kereszteződött európai, kiket összevetett a véletlen — a tengerészek sorsintézője — kik az évtizedek alatt összeforrtak egygyé. Hitvallásuk a szerelem: az az égő, heves, leküzdhetetlen vágy, melynek sohasem láthatod mását fenn, északon. Az izzó nap, mely a vérüket forralja, — a természet pompája, mely a lélekre hat, —• minden, minden szerelmet lehel itt, kéj után sóvárog, csábit és megittasit. Az ember korábban érik itt, mint nálunk ; a tízéves gyermekleány — leány, aki ölelésre hiv, vágyakat támaszt, magához bilincsel. S noha rövidebb is az ifjúság tartama itt, az a néhány év tízszerte több a gyönyörnek, mint a mi európai szalonéletünk filozofikus szerelmének egy egész örökkévalósága . . .* Hoopes ekkor már szinte kiáltva beszélt. Régi emlékei e szigetvilágból lelkesülten újultak föl most benne, a viszontlátás közeledtével. Hajónk — a Dungness — pedig egyre II. Köröskörül tenger, a mélységes óczeán végtelen lápja, melyet nem határol más, mint a képzelet . . . És éjszaka van. Tíz-tizenketten vannak együtt a bárkák, megannyi vaskos árnyéktest a sötétségben: egyegy felhődarab a víz színén. Két-háromszáz yardnyira feküsznek egymástól. Éjszaka van, fényes ragyogó éjszaka, a déli égöv fantasztikus, nagyszerű pompája. Csend, véghetetlen csend köröskörül... csak a bárkák fedélzeteiről hatol egy nesz az éjszakába : a halászat munkája. — Hahó, up! . . . hahó, up! A kiáltás elhangzik, aztán hallani lehet a hálók vizbelocscsanását. Néhány árnyékember Budapest, jul. 30. Uj képviselő. Szászsebesen ma volt az képviselőválasztás. A mandátum tudvalevőleg gróf Horváth-Thöldy Lajos halálával üresedett. A szászsebesi kerület, — mint nekünk táviratoztak — ma egyhangúlag Vészi Józsefet, a «Budapesti Napló» főszerkesztőjét választotta meg képviselőjévé. Ismét új lövedékek, Bécsből távírják lapunknak, hogy a katonai kísérleti állomások kitűnő új lövedékekkel tesznek kísérleteket. A kísérletek kiváló jól sikerültek, úgy, hogy ha a közös kormány a delegáczióktól az új lövedékekre nagyobb összegeket kérhetne, Ausztria- Magyarországnak épp oly jó lövedékei lehetnének, mint Németországnak, ahol a lövedékek ügyét behatóan tanulmányozzák. Az osztrák mozgalom. Lueger holnapra a bécsi Városi tanácsot rendkívüli ülésre hívta egybe, amelyen a czukoradó emelésről tanácskoznak. Előadó maga Lueger lesz. A Petőfi-ünnep. — Saját tudósítónktól. — Budapest, július 31. Reggeli számunkban részletesen beszámoltunk azokról a lélekemelő ünnepélyekről, amelyekkel a nemzet színe-java különösen a fővárosban és Segesvárit áldozott legnagyobb költőnk megszentelt emlékének. A segesvári ünnepnek két különösen kiemelkedő fénypontja volt: Bartfia Miklós és Bartók Lajos fenkölt beszédei. Amazt mai számunk élén közöljük ,em ezt pedig az alább következő sorokban. És itt különösen megragadjuk az alkalmat arra, hogy a nyilvánosság nevében a legmelegebb elismerést fejezzük ki a Petőfi Társaság iránt. Ennek a lelkes irodalmi társaságnak tüze, kitartása, lelkesedése biztosította főként az ország ünnepének szép sikerét, amelynek érdekében a Társaság még nagy anyagi áldozatokat is hozott. Különös elismerés illeti azünneprendezés lelkét, a társaság alelnökét, Bartók Lajost. Amit ő az utóbbi hetekben végezett, az igazán majdnem emberfölötti munka volt. Segesvártt már mindenki csodálkozott, hogy fizikuma megbírja azokat az óriási fáradalmakat,, amiket magára vállalt. Látszott rajta, hogy nem is a fizikum, hanem a lelkebabona is járja s hozzák az asszonyok, lányok ezer drága czifraságát féltett kincseiknek: békéltetni a tengert. Selyemkendőt, bársonyujjast odavetnék a zátonyos sziklákra, hadd mossa a tenger, hadd sodorja mélybe, hisz áldozatul hozták . . . nehogy mást kívánjon . . . A tenger azonban nem békül meg soha: minden évben el-elmarad egy-kettő a bárkák csoportjából, elindulva békén — és sohsem térvevissza . . . Ez azonban nem riaszt vissza egyet sem a halászok közül : minden borzalmassága, mellett is egyetlen szeretője az óczeán neki. Él, vigad a nyár hónapjaiban,,— de mikor a Mária-nap indulásra szólít, elszáguld a zaj, ki a tengerekre. .. mint a vándormadarak ezre meg ezre, visszarthatatlan ösztönüktől űzve . . . sebes lángja adott neki erőt és kitartást. Fáradozásainak jutalmát a szép sikerben ő már bizonyára meglelte. Bartók Lajos beszéde a következőleg hangzott : Isten, a Te nagy és szent neveddel kezdjük el, mert imádkozni jöttünk a harczmezőre. Hálaimat zengeni Neked, győzelmi éneket, mint Deborah prófétanő, ki a diadal atyja vagy! Mert a segesvári csata mind folyik ötven év óta. A hegyek még haragosan ekhóznak vissza az ágyudörgésre, félszázados mozgással ... A felhőkre vetik árnyékukat a lengő zászlók, villámlanak a fegyverek, és hangzik a vezénylet: «Előre magyar! ... Nem mondom én, előre székelyek! . . .» Csak ma dőlt el a harcz! Győzött Petőfi, győzött a haza, győzött a szabadság ! Mert az emberek megváltói először levezetnek , megfeszítik az emberek. Eltemetik, eltűnnek, és csak aztán ismerik föl istenségöket, mikor föltámadnak, harmadnap, vagy félszázad mulva. És ő föltámadt, halhatatlanul, diadalmasan. S Magyarország fiai és leányai végtelen diadalmenettel hozzák a koszorút a győzelmes hősök homlokára. De azok nem hajthatják oda halántékukat. Ők már porrá lettek, egy porrá ellenségeikkel. Csak szellemük harcza tartott itt szünet nélkül, de az lebírhatatlan, azé lesz, azé lett a szellemcsatán a győzelem örökké! A szabadság, egyenlőség, testvériség apostola volt ő. Hát ki meri azt hiretni, hogy őt legyőzték, hogy ő meghalt ? A sír üres, — föltámadott! Eltűnt, mert fölszállt a magasba. Most száll vissza szemünkbe egy napsugárban, keblünkbe egy szabad lehelletben, szivünkbe azon megfejthetlen édes és fájdalmas érzésben, mely lángot és könyet fakaszt egy pillanatban s egy szédületes fölmagasztaltság miatt egymást átölelni kényszerit. «Alexander non est mortuus, séd vivit super astral» «Sándor nem halt meg, hanem él a csillagok fölött!» Ezt írták fölé egy vértanú sírjának a katakombákban, hol föld alatt bujdosva imádták Istent a lélekszabadság hivei s ott éltek, a hol temetkeztek, siri városukban. A gladiátorok s fenevadak elé dobott jámbor igazak csontjait lopva gyűjtötték oda, a czirkuszból a katakombákba. S végül a zsarnoki, önző, bálványimádó Róma összeomlott, a romlott Caesarok vérben vesztek el, — ámde ezredévek múltán is büszkén kiált az égre a sírbolt jelszava, miként a mi diadalénekünk: Sándor nem halt meg, hanem él a csillagok fölött! * Ne hangozzék most más név Magyarországon, csak Petőfi. Mert a magyar szellem örök harczán, ez újkorban, mely 48 márcziusával kezdődik, nincs oly parancsoló, vezéri hatalma semmi névnek, mint Petőfi. Lehetne még egy, utolsó bajnoka a költők deczemviratusának, melyet Petőfi, tizennek neveztek. Az, kinek neve élte alkonyán is megtartotta oly csillagfényes ragyogását, minő legifjabb bajtársának, Petőfinek korán lehullott hajnalcsillaga. Ki a költészet égboltján osztozik vele, s ketten együtt átragyognak az ó-világból az újba. De ő maga is, lelke lévén azon irodalmi csapatnak, mely hűséget esküdt Petőfi zászlajára, és gárdája jön az igazi hősköltőnek, miután az elvérzett: ő maga is, Jókai, ezt hangoztatja csak: Petőfi. E névnek jöttünk dicsőségére a szent sirhoz mi, az ő hitvallói, egyszerűek, de megvan érdemünk: a hit e névben, apostoli rendithetlen hűség a Mesterben, kit se meg nem tagadunk, sem el nem árulunk soha. Neve vallásszerű tiszteletben részesül, nemzeti hitvallás az. Nő és férfi, gyermek és agg, nagy úr és szegény ember belőle imádkozik és énekel. Élete egy szenté , mint Isten fia, csodákat mivel, gyógyítja, föltámasztja beteg népét lantjával. Oltára a nép szive. Örök Vesztaláng ég azon, s nem mesterségesen óvni, táplálni kell, de mesterségesen eloltani nem lehet. Élete költészete. Merész, mint szilárd , lángoló, mint, ki nem alvó, önzetlen, mint jogkövetelő ; természetes, mint rendkívüli; egyszerű, mint művészi; népies, mint fölséges ; nemzeti, mint világirodalmi. Csak egy nincs benne : erkölcstelenség. És legfőbb vonása: az önfeláldozás eszményképeiért. Az idealizmus rajongásával világot teremt, s képes puszta mellével nekirontani egy világellenségnek, így átélte az igazi életet: a sors keserű gunyjaitól a legmagasabb dicsőségig. Tudja a kopott költő, hogy tolvajnak nézi, a ki látja, mig ő a testhomályban a kincsekről gondolkozva jár, a mit, hazájára fog hagyni, — és ime, félszázad múlva hangzik el ismétlése az ő szavainak hazája első kulturférfiának ajakáról, hogy Petőfi mérhetetlen kincseket hagyott hazájára. S ő, akinél többet senki sem áldozhatott, semmit se kért hazájától. Ma is kevéssel beéri. Meghalni is vitt, mind távolabbra az óczeán síkján, mögöttünk már sehol sem látszott egy csíkja sem a földnek. Az égen sem ragyogott többé az alkonyat pompája: éjszaka volt már mindenütt, az a gyorsan beálló tropikus éjszaka, mely a nap lementével hirtelen borul a mindenségre. Tíz óra tájban aztán fölbukkant a tengersík távolában az atlanti halászok első vitorlája. A Dungeness futott, nyílsurranással repült előre a viz nyugodalmas tükrén, ott a messzeségben pedig mind több és több vitorla merült föl a tengersikon, megannyi apró fehér folt, mik a vizszinére hullott óriási, fehér madarak szárnyaiként tűnnek elő a távolság csalódásában . . . — MAGYARORSZÁG Budapest, 1899. kedd, augusztus 1.